könyvkiadók;Magyar Írószövetség;

- Kell-e nekünk Nemzeti Irodalmi Exportiroda?

Az április választások óta felerősödtek a kritikus kormánypárti hangok a kulturális intézményrendszerrel és azok vezetőivel szemben, holott a jelenleg is kormányzó Fidesz minimum nyolc éve építi és rögzíti saját klientúráját a kulturális térben. Vagyis saját, kipróbált kádereik ellehetetlenítése figyelhető meg.

Fideszesek egymás ellen

A jelenség a kulturális életet – mindegyik kormány idején - jellemző kamarillapolitika következménye. Most épp az irodalmi intézményrendszer pozícióit és költségvetési sorait szereznék meg egymás elől az amúgy azonos oldalon állók. "Néhány művész, ha kormányzati döntési pozíciót nem kapott is, jelentős forrás fölött rendelkezik (...). És valóban léteznek a kormányoldalon megkérdőjelezhetetlen véleményformálók, döntés-előkészítők. De nem vagyok benne biztos, hogy ilyen fokú decentralizálás jót tesz a kultúrának" - így foglalta össze a jelenlegi helyzetet a napokban a Fidesz korábbi kulturális államtitkára a 24.hu-n. Szőcs Géza szerint erős az igény, hogy "legyenek aczélgyörgyi mindenható kultúrpápáink".

Sokan szemléletváltást előkészítő személyzeti politikától tartanak. A liberális jelzőt kell előhúzni manapság ahhoz, hogy egy vezető szakmai kompetenciáját relativizálni lehessen (például Prőhle Gergelyét a Petőfi Irodalmi Múzeum élén), vagy le tudják cserélni a pozíciójából. Ez utóbbira példa a Balassi Intézettől két hete áthelyezett Hammerstein Judit és kollégái esete. A miniszterelnök négy nyelven beszélő egykori sajtófőnöke helyettes államtitkári és államtitkári pozíciókban dolgozott a Fidesz-kormányok alatt. Az 1895-ben indított és 2016-ban önálló intézményként megszüntetett Balassi utolsó főigazgatója volt, majd amikor a hungarológia és a magyar intézetek felügyelete átkerült a külügyhöz, Hammersteinnél maradt a balassis Publishing Hungary (PH). A PH szervezte eddig, többek között a magyar könyvkiadók és szerzők részvételét a nemzetközi könyvvásárokon. Külügyes információink szerint a magyar irodalom sokszínűségét következetesen reprezentáló szervezet júniusi kádercseréinél nyomós indok volt az érintettek "liberális" szemlélete. Az irodalomexporttal foglalkozó PH hirtelen jött – Szőcs által is nyíltan helytelenített - személycseréi mintha egybecsengenének Szentmártoni János felvetésével (lásd interjúnkat).

Külföldön a minőség nyer

A közpénzből vigéckedő különböző impexek kora a rendszerváltással lejárt, az Orbán-kormány holdudvarában sokan mégis újra a központból felügyelt külkereskedelemben hisznek. A művészetek terén is. A kormánypárti sajtóban egyre gyakrabban emlegetik fel a külföldi sikerekhez jutó íróink körében megfigyelhető ballib túlsúlyt, és ennek ellensúlyozását sürgetik. A könyvesek azonban továbbra is szakmai ügyként gondolnak az exporttevékenységre, önállóan dolgoznak, nem hiányolják az államosított irodalmi ügynökséget.

"Nem számolok ezzel az eshetőséggel egy kapitalista demokráciában Európa közepén. A kizárólagosságok tévutak, elsősorban a kiváltságosokat tévesztik meg. Viszont, ha bárki aktivizálja magát és befektet abba, hogy több magyar szerzőt fordítsanak le jó minőségben idegen nyelvekre, vagy kapcsolatokat építsen a folyton változó külföldi kiadókkal, az csak segíthet. Kevesen vagyunk, akik ezt fontosnak tartjuk, és nem is láthatunk rá mindenre. Biztosan elmegyünk olyan értékek mellett, amelyek akár idehaza, akár a határainkon túl fontosak lehetnek."

Sárközy Bence ma a legsikeresebbnek tartott irodalmi közvetítő, komoly szakmai elismerések köthetők cégéhez, a Sárközy and Co. ügynökséghez. Nem mellesleg ő a Libri Könyvkiadó egyik alapítója és a Jelenkor Kiadó vezetője. A Magvetőnél kezdte irodalmi pályáját, hamar lehetősége nyílt megismerni neves szerzőink piaci értékét. "Nem lehet a magyar szerzők külföldi jogainak értékesítésétől tervezhető sikert vagy akár csak stabil eredményt várni. Az idegen nyelvű szövegek elállításának zömét magunk finanszírozzuk. A közvetlen anyagi haszonért nem éri meg foglalkozni a külföldi jogok képviseletével, viszont ha jól sikerül az értékesítés, akkor a külföldi megjelenésnek már a híre is hat a hazai könyvpiacra, így térülhet meg itthon a beruházás. Ezért azokkal kezdtünk el foglalkozni elsősorban, akik magyarul is nálunk jelentek meg." Sárközy szerint a hazai díjak és az elismertség szinte semmit nem nyomnak a latban külföldön: "A szöveg az, ami ilyenkor megmérettetik, önmagáért kell helyt állnia. A közvetítő személyének is hitelesnek kell lennie. Hosszú évek munkája, vásárok, könyvszakmai ösztöndíjak és egyéb szakmai utak sora, mire valaki kiismeri magát a nemzetközi szerkesztők világában, és bejut azokba az irodákba, ahol a döntések születnek." A Libri Csoport eddigi két legkomolyabb sikere az ismert filmrendező, ám íróként elsőkötetes Gárdos Péter és Forgách András nemzetközi befuttatása.

Gárdos regényét, a Hajnali lázat eddig 30 országban juttatták kiadóhoz, a Londoni Könyvvásáron egyenesen "a vásár könyveként" emlegették. Forgách Élő kötet nem marad című könyvéről egy év alatt csaknem 20 országban és Anglia egyik legnevesebb filmgyártójánál hitték el, hogy érdemes megvenni. "Mindennek az alapja a fordítás minősége, hogy a könyv olyan színvonalon tudjon megszólalni egy közvetítő nyelven, ahogyan eredetiben. A többi az ismeretségeken és bizalmon múlik: rá tudunk-e beszélni szerkesztőket, hogy egyáltalán belenézzenek a kéziratba."

A Magyar Könyvkiadók és Könyvkereskedők Egyesülése (MKKE) tavaszi tisztújítása óta Sárközy tagja az elnökségnek, s komolyan veszik nemzetközi tapasztalatait. "Ellentétben egy-egy szerző képviseletével, a teljes szakma képviselete külföldön nem lehet egyszemélyes mutatvány. A művelt világ respektálja a demokráciát." - állítja a libris vezető. "Egyre fontosabb a szerző: beszél-e nyelveket, utaztatható-e, bevethető-e a fordítás népszerűsítésében. A legtöbb, jelenleg kint is ismert magyar szerző erre alkalmas, vagy ha már nincsenek köztünk, életükben alkalmasak voltak és személyesen is tettek külföldi ismertségükért" - összegzi Sárközy Bence, hogy mi szükséges a külföldi sikerhez. Szerinte is jó volna, ha többeket érdekelne a magyar irodalom külföldi képviselete, de ez szakmai ügy, erőből nem megy.

Döntési szabadság

A Kátai & Bolza Irodalmi Ügynökség több száz külföldi kiadóval és ügynökkel áll kapcsolatban, valamint több ezer szerzővel, a Magyarországon kapható világirodalom zömét rajtuk keresztül veszik a hazai kiadók. Mindezek dacára sem foglalkoznak magyar szerzők exportálásával: „Külföldi kiadóknál rendszerint a szerkesztők foglalkoznak új írók olvasásával és vételével, nekünk pedig nem velük van kapcsolatunk. Egy magyar író külföldi bevezetése idő-, költség- és kapcsolatigényes, és ezek egyikének sem voltunk bővében a kezdetekkor, ezért nem is ebbe az irányba indultunk". Bolza Péter felidézte, a hőskorban ugyan képviseltek néhány magyar szerzőt, például Nádas Pétert, Lukács Györgyöt, de esetükben nem volt szükség piaci bevezetésre, nemzetközileg ismert és sikeres szerzők voltak. Magyar írók független ügynöki képviseletét a mostani rendszerben csak bizonyos feltételek mellett tartaná lehetségesnek, ezek közül is legfontosabb a szabad döntés arról, kit képvisel az iroda. Hozzáteszi, a döntést minőségi és piaci szempontok egyszerre határozzák meg: "Garantált kizárólagos bel- és külképviselet mellett lehetne új szerzőt vállalni. Az írók külföldre ajánlása teljes munkaidős tevékenység. Ezt egy ügynökség önerőből, a szerző anyagi hozzájárulása (azaz a belföldi képviselet jutaléka) nélkül nem tudja megoldani. Esetleg egy kulturális alapítványi támogatás segíthetne ezen a helyzeten, feltéve, ha az ügynökségek pályázhatnának oda, és nem a kiadók vagy a szerzők."

Bolza azt tapasztalta, hogy a legtöbb külföldi író esetében a fordítási jogot is a saját kiadójuk képviseli: "A kiadónak az íróból jóval nagyobb a bevétele, mint bármelyik ügynöknek, így könnyebben finanszírozhatja a nemzetközi képviseleti tevékenységet."

A magyar irodalom sikeres külföldi képviseletéhez a nemzetközi kapcsolatrendszer megléte és a szakmai (marketing) mechanizmusok ismerete a két legfontosabb tényező Lekli Miklós, a Kátai & Bolza társtulajdonosa szerint. De az is előnyös, bár nem mindig feltétel, ha nemzetközi mércével is értékelhető a mű, illetve a szerző, teszi hozzá. A rendszerváltás előtt az Artisjusnak a közös jogkezelő tevékenysége mellett még volt magyar szerzőket képviselő ügynöki tevékenysége is. Ez a helyzet 1995-ig állt fenn. "

"Ekkoriban az Artisjus szakemberei az Egyesült Államoktól az NDK-ig, Kínától Japánig végigparádézták a világot, és magyar szerzőket próbáltak eladni. Ennek semmi köze nem volt a piachoz, hiszen a befolyó bevételek nem fedezték a szerzők eladásának költségeit. Azt, hogy politikailag, kultúrpolitikailag volt-e értelme és ma lenne-e, nem tudom" - mondja Lekli. "Esetünkben üzletpolitikai döntés, hogy mire fókuszálunk, mire fordítjuk az erőforrásainkat. Ahogy egy cukrászda eldönti, hogy tortára, süteményre, vagy fagyira fókuszál.”

Lekli tulajdonosként érdekelt a külföldre is értékesítő Hofra Színházi és Irodalmi Ügynökségben. Színpadi szerzők, fordítók műveinek jogait közvetítik hazai színházak, könyvkiadók, filmgyártók számára. Magyar szerzők és jogutódaik nemzetközi képviseletét is ellátják, valamint jelentős feladatuk a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) nagyjogos képviselete. (Nagyjogos felhasználásnak nevezik, amikor a szerző a felhasználóval közvetlenül állapodik meg műve nyilvánosságra hozatalának feltételeiről. Szemben a kisjogos felhasználással, amikor a közös jogkezelő szerv – mint az Artisjus - ad felhasználási engedélyt.)

Némely esetben maga a szerző vagy az örököse hagyományozza az államra a jogait. Az örökös nélkül elhunyt szerzők jogai a törvény erejénél fogva az államra szállnak, az ő képviseletükről az MNV gondoskodik. A Hofra ezekben nyújt szakmai segítséget, ők képviselik többek között Déry Tibort. Kérdésünkre, hogy az MNV megszabja-e, hogy kit és hol kell értékesíteniük, Lekli úgy válaszol: az állam a jogszerűséget, a szakmaiság képviseletét és a minőség felügyeletét várja el az ügynökségüktől.

Egészséges irodalmi énképSérelmezi íróink külképviseletének aránytalanságát és az egyensúly központi helyrebillentését szorgalmazza Szentmártoni János, az Írószövetség elnöke.

A kormány napilapjában azt vetette fel nemrég, hogy „létre kellene hozni egy nemzeti irodalmi ügynökséget, amely nem az egyéni lobbik mentén és pusztán a jól bejáratott csatornákon keresztül építgeti egy-egy szerző nemzetközi karrierjét, hanem átfogóan és következetesen képviseli a teljes kortárs magyar irodalom és művészeti élet, valamint a tudományos világ élvonalát". Az L. Simon László által éppen erre a célra létrehozott Publishing Hungary (PH) helyett másik ügynökséget szeretne?
Ez két különböző dolog. A PH-programot a Balassi Intézet működteti, és a külföldi könyvvásárokon való magyar részvétel és reprezentáció szervezése a feladata. A magyar klasszikus és kortárs művek idegen nyelvekre való átültetésének elősegítése pedig a Magyar Könyv- és Fordítástámogatási Iroda hatásköre, amely a Petőfi Irodalmi Múzeum berkein belül működik. Ebben a rendszerben azonban mindmáig nevetségesen kis összeg áll a rendelkezésre, továbbá úgy gondolom, hogy nem elég csupán a külföldi kiadók pályázatait elbírálni, de javaslatokat, kiajánlásokat is kellene tennünk, hogy teljesebb képet alkothasson rólunk a külföldi olvasóközönség. Hosszú folyamat, de el kellene végre kezdenünk.

Kik és mi alapján választanák ki, hogy a nemzeti ügynökség melyik szerzőt képviselje külföldön?
Szakmai bizottságot kell összeállítani, amely a már jól bejáratott szerzők mellé újabbakat igyekszik döntéseivel, javaslataival, mérlegeléseivel fölépíteni - a klasszikusoktól a kortárs legifjabbakig. A kortárs szépirodalom és tudományos ismeretterjesztés 70-80 százalékát nálunk kis és közepes kiadók jelentetik meg, amelyeknek nincs energiájuk, sem anyagi forrásuk a nemzetközi reprezentáció szervezésére. Ebben nyújthatna sok segítséget egy új alapokra és szakmai szemléletre épített ügynökség.

Jó szándékot érzek a szavaiban, de mintha figyelmen kívül hagyná, hogy a könyvek a piacon mérettetnek meg, akár hazai, akár nemzetközi piacról beszélünk.
Ez teljesen így van. Azonban azt sem szabad soha figyelmen kívül hagynunk, hogy csak az mérettethet meg a piacon, amit oda eljuttatunk. Kutyakötelességünk, hogy minél szélesebb kínálatot nyújtsunk az olvasóközönségnek, amelynek műveltségét gazdagítani, ízlését pedig alakítani sem ördögtől való gondolat.

Egy korábbi cikkében ez áll: "Leszámolni tehát az egyoldalúsággal és az aránytalanságokkal – teljesen egyetértek. Persze elsősorban nem valakiknek a kárára, hanem az eddig háttérbe szorítottak és eltitkoltak pozicionálása érdekében. Mert így lehet csak teljes és egészséges irodalmi önképünk.” Tudna-e konkrét neveket mondani, akiket a nemzetközi piacon eltitkoltak a kiadók, holott életképesek lennének külföldön?
Talán pontatlanul fogalmaztam az idézett cikkben, hiszen eltitkolni csak azt lehet, aki létezik. Márpedig a külföldi kiadók sokszor nem is tudnak bizonyos szerzők létezéséről. Az irodalomnál maradva is hosszú névsorolvasásba kellene kezdenem. Például Berta Zsolt, Csender Levente, Ferdinandy György, Grendel Lajos, Jókai Anna, Kontra Ferenc, Majoros Sándor, Mezey Katalin, Oláh János, Szakonyi Károly, Száraz Miklós György, Szilágyi István, Temesi Ferenc, Vincze Ferenc prózájával bizony magas szinten lehetne reprezentálni külföldön, egyes nyelvterületeken, hogy más szemszögből is megismerjék közelmúltunk, lelkületünk, belső és történelmi küzdelmeinket.

Azzal vitába szállnék, hogy a felsorolt szerzők eddig ne tartoztak volna bele a külföldön is ismert, néha kimondottan elismert, máskor minimum megismerhető szerzőink sorába. A Népszavában is rendszeresen publikáló Ferdinandy Györgynek jelenleg több mint tíz könyvét lehet megvásárolni egy kattintással a legnagyobb könyves honlapon keresztül spanyol és angol nyelven. A komoly magyarországi kiadói háttérrel rendelkező Grendel Lajost - akinek a Kalligramnál teljes életműkiadása jelenik meg - már a nyolcvanas években kiadták franciául. Neve azóta is jól cseng a nemzetközi piacon, legutóbb éppen lengyelül jelent meg, de a szlovák mellett német és olasz kiadók is fantáziát látnak benne. Temesi Ferenc, aki a legutóbbi Frankfurti Könyvvásárra is hivatalos volt, már jóval a rendszerváltás előtt megtapasztalhatta a nemzetközi irodalmi életet. Részt vett az amszterdami költői világfesztiválon, az iowai nemzetközi írói programban és a mexikói prózaírói világszimpozionon – nem gondolom, hogy el lenne zárva a felfedezés lehetőségétől. Nem mennék egyenként végig az Ön által felsoroltakon. Lehet, hogy el kellene felejteni a névsorolvasást, és inkább a fordítástámogatás és a külföldi prezentáció költségvetési összegének növeléséért kellene közösen lobbizniuk íróknak és írószervezeteknek, hogy a kiadókat ne is említsem. Ön lát-e erre lehetőséget?
Igen.

Külföldi sikerszerzőinkA nemzetközi piacon legismertebb magyar szerzők jogai legtöbbször nem magyar kiadónál/ügynöknél vannak, tehát nem érdemes sikereikkel példálózni, hogy részrehajló vagy ballib volt a Hungarian Publishing. Nádas Péter nemzetközi jogai például egy német ügynökségnél vannak, egy svájci partnerügynökséggel közösen látják el a képviseletét. Kertész Imre külföldi jogai felett sem diszponál a magyar állam, sőt kiadója, a Magvető sem.
Kátai Katalin – a magyar irodalom első számú exportőre"Életemből csaknem 20 évet a magyar irodalom külföldi terjesztésének szenteltem. A 70-es évek közepén a kollektív (zenei) jogkezeléssel foglalkozó Szerzői Jogvédő Hivatal (Artisjus) szervezetén belül megalakult egy irodalmi, színházi és zenei ügynökség, amely szerzői jog által védett, egyedi jogosításhoz kötött irodalmi, színpadi és zenei művek külföldre ajánlásával, illetve a szerzők és külföldi felhasználók között kötött szerződések közvetítésével foglalkozott. Az akkori kormányzat pénzügyi szabályozókra hivatkozva kötelezővé tette az ilyen felhasználói szerződések esetében az Artisjus ügynökség közreműködését (a kötött devizagazdálkodás korában vagyunk), s természetesen ellenőrzést is kívánt gyakorolni az ilyen tevékenység fölött. Én a 70-es évek végén kezdtem el az ügynökség irodalmi osztályán dolgozni, pár év múlva vezetője lettem, s a rendszerváltás évében a teljes ügynökség vezetésével is megbíztak. Ez azt jelenti, hogy mindaz, amiről beszámolhatok a 70-es évektől a 90-es évek közepéig felhalmozott tapasztalataimon alapul. 1. A magyar irodalom fordítások révén tud eljutni külföldi olvasókhoz. 2. Az úgynevezett szocialista országok valamiféle együttműködésre és kölcsönösségre törekedtek azokban az években, illett bizonyos számú szerzőt, címet megjelentetni egymás irodalmából, akkor is, ha a kiadók tudták, hogy ezekkel piaci sikerre nem számíthatnak. Az adott ország kultúrpolitikájának szigorúságától függött, hogy milyen műveket választhattak ki a kiadóik fordításra. A magyar irodalom a 80-as években már szinte „felforgatónak” minősült, egyes szerzők kiadása egyes szocialista országokban „bátor” cselekedetnek számított. A magyar kiadók ugyanezekben az években úgy próbáltak eleget tenni a kölcsönösségi elvárásoknak, hogy a szocialista országok klasszikus irodalmából válogattak, tehát nem kortárs szovjet szerzők jelentek meg, hanem Tolsztoj és Dosztojevszkij, Sienkiewicz és Capek stb. 3. A kapitalista világban a könyvkiadás mindig üzleti vállalkozás, elsősorban piaci szempontok befolyásolják. Ugyanakkor az irodalmi kiadók általában igyekeznek az olvasóiknak szélesebb választékot nyújtani, így a 80-90 százalékos angolszász túlsúly mellett egyéb irodalmakból is időről időre válogatnak. Ebben a mezőnyben a magyar irodalom a dán, a svéd, a holland, a lengyel, a portugál, a bolgár, az olasz stb. versenytársaként jelenik meg. 4. Mivel a külföldi kiadók szerkesztői nem olvasnak magyarul, súgókra van szükségük. A volt szocialista országokban több Magyarországon tanult műfordító él és működik, akik folyamatos és élő kapcsolatot tartottak, tartanak fent magyar írókkal, irodalmárokkal, s annak idején szorosan együttműködtek az Artisjus ügynökségével is. Az ügynökség látta el őket könyvekkel, fizetett elő számukra újságokra, fordítói díjakat ítélt oda évente. Az ő ajánlásaikat erősítették az Artisjus munkatársai a különböző nemzetközi konferenciákon, könyvvásárokon. Nyugaton kevesebb Magyarországon tanult műfordító él, a 70-es 80-as években a súgók derékhadát a „disszidens” magyarok alkották, ők voltak azok, akik kapcsolatokat ápoltak a hazai irodalommal és irodalmárokkal, s próbálták rávenni az adott ország kiadóit egy-egy magyar szerző művének legalább lektorálására. Így működött Franciaországban Fejtő Ferenc, Tardos Tibor, Méray Tibor, Angliában Gömöri György, az USA-ban Ivan Sanders, Svájcban Oplatka András és sokan mások. Nagyra becsült információs forrás volt a Neue Zürcher Zeitung, ahol Éva Haldimann rendszeresen írt kortárs magyar irodalmi művekről. Őt is az Artisjus látta el könyvekkel, folyóiratokkal, hogy a tájékozódását megkönnyítse. 5. Mivel a külföldi kiadó csak közvetetten tud tájékozódni irodalmunkban, nagyon egyszerű technikával dolgoznak. Valaki megemlíti egy holland szerkesztőnek Füst Milán A feleségem története című regényét. Ő feljegyzi, s mindannyiszor húz egy strigulát, amikor mástól is hallja a nevet, címet. Ha a beszélgetőtársa azt mondja, ugyan már, sokkal inkább XY-t kellene kiadni, akkor elbizonytalanodik. Ha nagyon megoszlanak a vélemények, ejti a szerzőt, hiszen nincs felőle közmegegyezés. 6. Az említett 20 évben Nyugaton a legtöbbet fordított szerzők a következők voltak: Füst Milán, Déry Tibor, Szabó Magda, Fejes Endre, Konrád György, Mészöly Miklós, Örkény István, Kertész Ákos, majd generációváltással beléptek a „Péterek”, Esterházy, Nádas, majd Darvasi László illetve felfedezték Kertész Imrét. (Külön kategória a mindig és mindenhol fordított Pál utcai fiúk.) A szocialista országokban ezeknek a szerzőknek a többségét túlzottan rendszerkritikusnak tartották, de fordítottak Galgóczy Erzsébetet, Hernádi Gyulát, Vészi Endrét és klasszikusokat, például Kosztolányit lengyelre. 7. Az Artisjus üzletpolitikája ezekben az évtizedekben az volt, hogy nem csak maga kezdeményezett, de mindig erősítette az irodalmi élet más szereplőinek ajánlásait, hogy a külföldi kiadók szemében egységesnek tűnő kánont képviseljen. 8. Az ügynökség minden évben angolul, németül és franciául megjelentetett egy, az év legsikeresebb könyveit ismertető brosúrát, egyes szerzők munkásságát bemutató szórólapokat készített, rendszeresen részt vettünk a nagy nemzetközi könyvvásárokon, ahol igen jó személyes kapcsolatok alakultak ki a legtekintélyesebb kiadók vezetőivel, szerkesztőivel. Őket időről időre kiadójukban is felkerestük, igyekezve testre szabott ajánlásokkal biztatni őket magyar szerzők kiadására. 9. A bizalmat meg kellett nyerni és nem volt szabad elveszíteni. Így nem fordulhatott elő, hogy politikai szempontok alapján javasoljunk valakit kiadásra vagy ellenkezőleg, ne javasoljunk. 10. Az Artisjus ügynökségnek emiatt komoly tekintélye volt a külföldi kiadók körében, idehaza azonban jóval vegyesebb volt a megítélése. Azok a szerzők, akiket nem fordítottak idegen nyelvre, meg voltak róla győződve, hogy gátjai vagyunk a sikerüknek, s nem egyszer kellett magyarázkodó leveleket írni feljelentésekre. Azok az írók viszont, akiknek egyre szaporodtak a külföldi szerződéseik, soha nem ismerték el, hogy sikerüket nagyrészt az ügynökség állandó ajánlási tevékenységének köszönhetik, így tehát a siker mindig az író sikere volt, a kudarc pedig az ügynökség kudarca. Ezzel megtanultunk élni, jobban örültünk az általunk is nagyon kedvelt szerzők sikerének, mint mennyire bántott minket az elismerés hiánya. 11. A rendszerváltást követően megszűntek a pénzügyi (és politikai) korlátok, egyes sikeres szerzők azonnal külföldi kiadójukat bízták meg jogaik képviseletével, az Artisjus ügynöksége pedig szabadon dönthetett mely tevékenységére helyezi a hangsúlyt. Akkor úgy döntöttünk, hogy külföldi szerzőket fogunk inkább képviselni Magyarországon – az elmondottakból eléggé világos lehet, hogy miért. 12. Egy állami ügynökség létrehozása a meleg víz feltalálása, a fent leírt történet kezdődhet tehát előlről, de amíg az Artisjusnál a tevékenységet (némileg leegyszerűsítve) a Bartók jogdíjak jutaléka fedezte, ez az új képződmény az adófizetők pénzének újabb kreatív felhasználásának ígérkezik.”

„Fellépése úgy hatott az önmagát kereső MSZP vezetésére, mint a maorik felbukkanása a déli szigeten a nagytestű madarakra: váratlan és végzetes volt.”