Semmi nem szent

Publikálás dátuma
2018.07.22 15:17
Torzpofákká változnak az emberek a Kolyada Színház előadásában
Fotó: Kiss Zoltán
A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Egymás után napokon át Hamlet előadásokat nézni, ebben van valami perverzió. Gyulán pedig ez történt az idei Shakespeare Fesztiválon, ami most lényegében Hamlet fesztivál volt. Nyilván nem néznénk például Shakespeare-től ennyi Tévedések vígjátékát egymás után, de Molière-től se, mondjuk ennyi Mizantrópot. A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Minden kor belelátja a maga fajsúlyos problémáit. Én már nem láthattam Gábor Miklós híres Hamlet alakítását, de még személyesen halhattam tőle róla, amikor nála jártam egy interjún. Azt mondta, hogy ez akkora ügy volt, hogy még a grundon focizó fiúk is tudták, ő a Hamlet, ha nem is mentek el a színházba. Ma már persze ilyen nincs, de ez az 1963-ban bemutatott, hosszú ideig kiugró sikerrel menő, Vámos László által rendezett, produkció, többek elbeszélése szerint, szólt a Rákosi-rendszerről, 1956-ról, annak leveréséről, és Gábor Miklós önvizsgálatáról is, akinek fájdalmasan rá kellett döbbennie, hogy az, amit addig sok tekintetben szolgált, orbitális hazugságon alapszik. Vagyis bárki beleláthatta a produkcióba a számára legfontosabbakat. És ez jó Hamlet előadások esetében mindig így van.
Amikor például a méltán nemzetközi Nikolai Kolyada úgy rendezte meg, a róla elnevezett jekatyerinburgi Kolyada Színházban, a fesztivál legjobbját, hogy abban már az érezhető, „minden egész eltörött” – az egyetemes értékek is, amiket tisztelt az emberiség -, akkor korunk elkeseredését fogalmazta meg. Hatalmas dáridóval, törés-zúzással, végeérhetetlen dáridózással kezdődik az előadás, és nagyjából így is marad. Megölték már a mértéket jelentő királyt, összeházasodott már gyilkosa, Claudius, a bűnrészes Gertrúddal, ott ülnek a trónon, és ettől az aljasság, a törvénytelenség lett mércévé. Kolyada, aki a díszleteket is tervezte, ahogy a hangorkán jellegű, fültépő zenét, vagány ötlettel, képtárba helyezte az állandósult őrjöngést, aminek műalkotások is áldozatul esnek. Ki tudja, eredetiek-e, hiszen például a szépség, a harmónia megtestesülése, a Mona Lisa jó néhány példányban látható, így többször is meg lehet Leonardo alkotását gyalázni, illusztrálva: itt már semmi nem szent. Szörnyű vízió ez, amiben némileg összemosódnak a szerepek is, hiszen mindenki részese e végletekig lezüllött, mai kocsmának.
Egyvalaki kivétel. Hamlet atyjának a szelleme, akit, halmozva a funkciókat, Kolyada alakít. Ő rendszeresen megjelenik, angyalszárnyakkal ott bolyong az elvadult tömeghisztériában, és átható nézéssel, megvető pillantásokkal véleményezi az eseményeket. Dermesztő, amit lát. Nevezhető akár elszabadult haláltáncnak is. Mintha egy Bosch festményt látnánk, szörnyalakokká torzult emberekkel.
Ehhez a rendező kihúzza a szöveg nagy részét. Ebben a világban már nincs idő hosszú párbeszédekre, filozofálással teli monológokra, minden lerövidül, klipszerűvé válik. Az ideges vibrálás uralkodik, akció kerget akciót, percnyi nyugalom sincs. Még az Oleg Yagodin által remekül megformált Hamlet is háttérbe szorul, hiszen az egyéniség szerepe csökken. Hozzá képest ifj. Vidnyánszky Attila Hamletje, Eszenyi Enikő rendezésében, a Vígszínházból, csaknem kiteljesedik, hogy aztán halálba torkollik, az más kérdés. De addig vibrálhat, terveket szőhet, benyargalászhatja tettvágyában a színpadot. Amúgy ő sem hosszasan elmélkedő fajta, túlmozgással igyekszik levezetni az egyre csak halmozódó feszültséget. De azért még hisz abban, hogy szembe lehet menni az árral, és esetleg ennek némi eredménye is lesz, a háborús állapotok dacára. A permanens harcot illusztrálva Eszenyi még egy valódi katonai dzsipet is behozat a színpadra, hogy érzékeltesse a lidérces állóháborút, amikor folyamatosan keresni kell az ellenséget, akkor is, ha egyébként épp nincs.
A Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház és az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház közös Rosencrantz és Guildenstern halott előadásában Hamletnek már fajsúlya sincs. Igaz, Tom Stoppard e darabban eleve a Shakespeare mű két mellékalakját helyezi a középpontba, de ettől még nem kellene Hamletnek pipogyának, szinte bármire alkalmatlannak lennie, mint Tapasztó Ernő rendezésében. Lung László Zsolt koncentrálni képtelen, soha fel nem növő óriáscsecsemőjét nem is érdekelik a közügyek. Totálisan kiábrándult, meg se fordul szűk agyában, hogy bármin is változtatni lehetne. Hát ez eléggé jellemző korunkra. Az pedig jelképes, hogy a hatalom otromba letéteményesét a kiváló liliputi színész, Köleséri Sándor alakítja. Ránézésre is látszik, hogy egy kis senki került magas polcra. Mindehhez a méltán világhíres Tiger Lillies zenekar rémpofára maszkírozott tagjai élőben játsszák a remek zenét. Előző este parádés koncertet adtak azokból a zenékből, amiket Koppenhágában bemutatott Hamlet előadásukhoz szereztek. A Rosencrantzhoz ez a gunyoros zene illik. Hamletből, a hősből, nevetséges figura vált, ahogy Claudius is nevetséges, csak közben veszélyesebbé vált. Valahol itt tartunk most. És ezt elég jól megmutatta a Hamlet fesztivál.

A szeretőm egy szerecsen

Tudom, tudom, már a cím sem píszí. Ám, ha annak alapján az olvasó azt gondolja, hogy a szerző az afroamerikai babájáról kíván értekezni, talán jobb is, ha írásomat félreteszi, ugyanis a továbbiakban a városi folklórban lesz megmerítve. Pontosabban: az első esetben egy magyar nótában, a másodikban egy múlt század eleji kupléban. Ismertségük okán azonban úgy vélem: mindkettő bátran sorolható a városi folklór tárgykörébe. Ezek a dalocskák évtizedekkel, ha ugyan nem egy egész évszázaddal ezelőtt születtek, valamilyen oknál fogva azonban egy bizonyos alkoholszint elérését követően ma is szinte minden nótás kedvű társaság repertoárján szerepelnek. De csak a második versszakuk! A megelőző és némileg magyarázó soraikat teljes vagy csaknem teljes homály fedi. Ezt a homályt kívánom az alábbiakban szétoszlatni. Az első dalocska a Piszkáld ki:
Piszkáld ki, piszkáld ki,
Piszkáld ki belőle!
Nem piszkálom,
Egye meg a fene.
Hadd maradjon benne!
Az ám, de a dalt éneklő vagy hallgató ember vég nélkül, eredménytelenül tűnődhet azon, hogy mire vonatkozik a felszólítás, vagyis mit kell kipiszkálni. Nos, elárulom. A dalocska első versszaka így szól:
Nagyságos kisasszony
Felmászott a fára,
Belement az akácfa tüskéje
A lába szárába.
Valaha minden katonadalnak volt egy városon belüli és egy városon kívüli szövege. Városon belül menetelve például a bakák azt énekelték, hogy „...Ajtó, ablak nyitva-tárva / Kislány a babáját várja.” Terepre indulván, az országúton meg azt, hogy „Ajtó, ablak nyitva-tárva / Kislány, asszony felcsinálva.” Nos, a Nagyságos kisasszonyban „városon kívül” (vagyis amikor már részeg volt az egész társaság) bizonyos szavakat egymástól némileg elválasztva és egyes szótagokat kiemelve danolászták:
Belement az akácfa-faszálka A lá-baszárába.
„A szeretőm egy szerecsen” kezdettel elhíresült kupléról (szövegének szerzője állítólag Szőke Szakáll - alias Gärtner Sándor -, Hollywoodba szakadt hazánkfia, a Casablanca főpincérét játszó színész) sok mindent ki lehet guglizni. Mindenekelőtt a különféle gúnyos változatait, mi több, még azt is, hogy viszonylag nem is olyan régen az óvodások körében népszerű dalocska volt. Emlékeztetőül:
A szeretőm egy szerecsen,
Egy szerecsen törzsfő,
Ki elefánton lovagol
És buzogánnyal lő.
A fülében két karika,
A szeme szikrát szór.
És: úgy hívják, hogy
Csip-csám, nyam-nyám
Doktor Abelesz Mór. (Megjegyzem, a jelenlegi óvodás változatban Doktor Hakapeszi Mór szerepel.)
Már gyerekkoromban hosszan és eredménytelenül töprengtem azon, hogy hogyan került a derék Abelesz doktor Afrikába, és hogyan lett belőle szerecsen törzsfőnök. Jóval később hallottam a kuplé első, a fentieket megelőző versszakát, amelyről ma már talán senki sem tud, amely nem guglizható ki, viszont tökéletes magyarázatot ad az engem kínzó kérdésre:
A szeretőm egy ügyvéd volt,
Ki megélni nem tudott,
Mert Pesten sok a fiskális,
Hát gondolt egy nagyot.
Dél-Afrikába vándorolt,
Hol négerek laknak.
És szólt a szerecsen nép:
Ez az ember jaj, be szép.
És megválaszták fő-fő
Zulukaffernak.
Kétségeim vannak: egyszerű lipótvárosi humornak kell felfognunk a kupléban előadott históriát, vagy valóban élt a múlt század elején a fővárosban egy dr. Abelesz Mór nevű ügyvéd, aki a fent említett okból („mert Pesten sok a fiskális”) az akkor még brit domíniumon, a Dél-Afrikai Unióban telepedett le és csinált meglehetősen sajátos karriert. A Magyarország iparosainak és kereskedőinek 1892. évi címjegyzékében ugyan szerepel egy ilyen nevű egyén, ám az se nem doktor, se nem ügyvéd.
Hátha akad egy lelkes kutató, aki korabeli ügyvédi szaklisták és telefonkönyvek, hazai pletykalapok és johannesburgi újságok gondos tanulmányozásával nyomára tud bukkanni a – félő, hogy csak az óhazában – fő-fő zulukaffernak kikiáltott pesti fiskális igaz történetének.
Frissítve: 2019.03.24 16:16

A Tanácsköztársaság és az írók

Publikálás dátuma
2019.03.24 15:37
PLAKÁTOKON ÜZENT A HATALOM - A teljes szesztilalom nem tette népszerűvé a proletárdiktatúrát
Fotó: Országos Széchényi Könyvtár
Kulturkampf közepette üljük meg a Tanácsköztársaság kikiáltásának centenáriumát. A kultúrában meglévő liberális túlsúly ellen irányul a harc. A hatalom elérkezettnek látta az időt, hogy az eddigi pozitív diszkriminációt (jó példa erre a mérhetetlen összegekkel kistafírozott Magyar Művészeti Akadémia, amely előszeretettel nevezi magát egyszerűen csak Akadémiának, nem törődve azzal, hogy a név – egyelőre még! – foglalt) felváltsa a negatív diszkrimináció, a tisztogatás. Elszólások eddig is voltak (a Nobel-díjas Kertész Imre „nem magyar”; Konrád külföldről „magyarnak látszik”; a Nyugat csak egy kis példányszámú zsidó lapocska volt; Ady a baloldal által készpénzen megvásárolt ember stb.), és nagyon valószínű, hogy az egész pályás letámadás szellemében a kulturális mecenatúra egyre elfogultabb lesz. Csak az a bökkenő, hogy ezekkel a módszerekkel sem lehet igazán színvonalas, kurzus-hű kultúrát teremteni. A liberális túlsúly „vádja” ugyanis igaz, méghozzá nemcsak a jelenben, hanem a múltat illetően is – egyszerűen a művészet lényegéből eredően.
Persze annál rosszabb a tényeknek! Ha lehetett visszamenőleges hatállyal törvényt hozni, a múltat is meg lehet változtatni, hiszen „aki uralja a múltat, az uralja a jövőt is, aki uralja a jelent, az uralja a múltat is”. Lehet „a múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazítani”. (Sokunk olvassa úgy mostanában Orwellt, mint a napisajtót…) Szinte biztosak lehetünk abban, hogy a Tanácsköztársaság centenáriumára felállítják Nagy Imre szobra helyén a vörös terror áldozatainak emlékművét. Megbélyegzik, szitokszóvá silányítják, lényegében hamisítják meg ama 133 napot. Letagadják, hogy a magyar értelmiség színe-java felszabadultan üdvözölte.  Akárhogy próbálják is majd elhitetni, hogy az értelmiség csak a terror előtt hajolt meg, s hogy Lukács György egész életműve kimerül a tizedelésben, nemcsak az elkötelezett kommunisták lelkesedtek, hanem például Tóth Árpád, Babits, Molnár Ferenc, Móricz, Illyés, Juhász Gyula, Móra, Márai, Németh László, Szabó Dezső és sokan mások is.

Emberséges diktatúra

Az írók nagy részét a proletárforradalom lendülete kezdetben magával sodorta. Része volt ebben annak, hogy a Tanácsköztársaság vér nélkül győzött, s hogy a háborús szenvedések fogékonyabbá tették a lelkeket a szocializmusra – az I. világháború alatt Marx lett a legnagyobb példányszámban olvasott auktor. Emellett már korábban, a naturalista írókon, a Népszaván, a Huszadik Századon, a Galilei Körön, s főként Ady költészetén keresztül megindult a szociális eszmék beszivárgása a magyar társadalomba. A Tanácsköztársaság az első időben csupa olyan intézkedést tett, amelyeket a jó szándékú polgárok is csak helyeselhettek. Rendet teremtett – a polgárok nyugodtan alhattak –; szociális intézkedéseket hozott; nagyvonalú nemzeti, társadalmi és kulturális programot adott; mellőzött tudósokat ültetett katedrára; művészeknek, íróknak a nyugodt munka lehetőségét biztosította – egyszóval, rácáfolt a vörös terrorról fantáziált rémképekre.
Móra írta az első hét után: „Talán sohase volt még a történelemben diktatúra, amely ilyen megalkuvástalanul kemény és mégis ilyen istenien emberséges lett volna.” Ezért fogadta el az értelmiséggel együtt szinte minden magyar író a Tanácsköztársaságot. Egy időre olyanok is komolyan hitték Lassalle szavait – a proletariátus az a szikla, amelyen a jövő temploma felépül –, akik korábban tagadták. A polgári forradalomtól hiába várt reményeik valóra váltását is a proletárdiktatúrától várták az írók és művészek:
A Nyugat 1919. április 1-jei számában jelent meg Tóth Árpád verse:
„Hozsánna néked, új isten, hozsánna!
Legyen szavad teremtés új igéje,
Formáld át sáros, bűnös, ócska bolygónk,
Mit elrontott sok régi, úri isten,
Te istenek közt új és proletár
Formáld boldoggá pörölyös kezeddel, –
Emelj minket roppant tenyereidre
És a magad képére gyúrj át minket!”
Ugyanebben a Nyugat-számban Szabó Dezső is üdvözli a Tanácsköztársaság kikiáltását: „Sikerül-e most végképp megvetnie lábát az új világrendnek, vagy a nagyszerű erőfeszítés csak szuggeráló példa marad, beleégve minden jövő felé forduló szívbe? Nem lehet tudni. Mindenesetre a legmélyebb hittel kell dolgoznunk kiépítésén. De a ma jelszavai s a tegnap jogos gyűlölete ne szűkítse meg emberségünket, ne homályosítsa el horizontunkat. A kommunizmus sem végcél, csak állomás, melyen át továbbrohan a végtelenbe haladó ember. Egyetlen végtelen horizontja a jövőnek: a teljes ember. Az ember, akiben benne lesz Szókratész, Szent Ágoston és Marx, Platon, Corneille és Whitmann, minden kor, minden ember, minden faj. Összejött óceánja az évezredektől zuhogó emberi életnek, vissza fogja mutatni tükrében a kozmosz örömének és fájdalmának minden emberi arcát, s úgy lesz, minden emberben benne az egész emberiség, mint a szétterjedt jó étel, az egyetlen szeretet, a feladatra hívó megilletődés. Szétszórva sok száz táj felé, éhes gyökerek vad csókjaiba oszolva, tavaszi vadvizek titkos sodraiba bontva, belerothadva az előrerohanó tavaszba: ti elfektetett nagy gyermekek, véres vetései az örök jövőnek, köszönet nektek. Most jön véretek nagy aratása. Új világ születik, új ember keresztelőjét zúgják a megkondított szívek.”

Babits katedrát kapott

Babits Mihály Tanácsköztársaságot üdvözlő verse, a Verstöredékek nem jelent meg a Nyugatban, nem is olyan közismert, mint Tóth Árpád Az új Istene, hiszen csak 1956-ban látott napvilágot először a Szabad Népben. Első közlését, 1949-ben, Révai József gátolta meg, mondván „nem jött még el Babits rehabilitációjának az ideje”. De miért nem publikálta a költő maga 1919-ben, megírása idején? Csak az lehetett az oka, hogy a témát ugyanakkor Tóth Árpád szintén megírta híres ódájában, Az új istenben.
Az Antikrisztust kelni láttuk őt
és vizek fölött a parázna nőt,
a királyokkal szajhálkodni, míg
lent fulladoztak hajszolt népeik.

Szívünkben most egy vádló hang süvölt:
Mi fontuk a korbácsot mely gyötört,
mi öntöttük az ágyút mely megölt -
silány rabszolgák! Mért tűrt meg a föld?

Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,
ki több szégyenben élni nem akar
és inkább szenved, inkább belehal,
de ember lesz és újra fiatal!

Magyarok! A kor nagy dologra hí,
mi vagyunk az idők postásai,
mi küldjük szét a vörös levelet,
melynek pecsétjei vérző szivek.

S sokan remegnek, ha a pósta jön,
de még többeknek lesz ez szent öröm,
hogy nem volt annyi vér és annyi könny
hiába, mert már a nagy óra jön.
A Tanácsköztársaság teljesítette Babits nagy vágyát, egyetemi katedrát biztosított neki a pesti Bölcsészkaron. A költő egy szemeszteren át Az irodalom elmélete címen tartotta meg előadásait. „A nagy XI-es tanteremben és az ablakdeszkákon, a lépcsőkön, az ajtóban és kint a folyosón százan és százan ültek, álltak, szorongtak, hallgattak és jegyeztek. Oly nagy volt a tolongás, hogy a végén már csak indexes igazolással lehetett bejutni”– emlékezik vissza tanítványa Fábry Zoltán (az író). Előadásai társadalmi eseményszámba mentek, azokon nemcsak beiratkozott diákjai jelentek meg hetenként kétszer két-két órára, hanem a szellemi élet neves személyiségei is. Így például az első előadáson az előadó oldalán Ady özvegye, Csinszka is ott volt. Szabó Lőrinc Babits asszisztenseként a rendet tartotta fönn. Az ő föladata volt az is, hogy Babits másik előadás-sorozatát, az Ady-szemináriumot szűkebb körű hallgatóság részére korlátozza.
Molnár Ferenc április 1-jén így ír: „Abból a földrajzi különbségből, ami az Oroszország és Franciaország nagy távolsága, Németország és Magyarország kis távolsága közt van, megszülethetik a lenini koncepciónak egy nyugat felé fordított olyan képe (…), amely a maga csodálatos tisztaságában, világtörténelmi jóhiszeműségében és annyi emberi nyomorúság tapasztalatait felhasználtan boldogító ragyogással világít a nyugatra.”
Móricz négy nappal a Tanácsköztársaság kikiáltása után a Nemzeti Színházban új közönséggel találkozik. Czine Mihály szerint „(a) gróf Széchenyiek páholyából fejkendős nénik és dohánygyári lányok nézték Hermann Heyermans Reményét. A nyílt és tiszta tekintetekben a szívet és értelmet látta fényleni: »Ez igen: közönség. Ennek nem játék a színpad sem az élet. Ez szívbe veszi az igazságot, s nem engedi kiütni onnan. Ezt áhítattal lehet megközelíteni, ennek lehet értelmes szót mondani: ez menedéke a művészet igazságának. Ez nem a kultúrába belecsömörlött habitüé, ennek nem kell rossz szagú iparművészet: ez ember, ez él, ez igazság-ítélő lélek. Egészen megújhodtam ezen az estén.«”
Márciusban a Délmagyarországban jelenik meg Juhász Gyula Tanácsköztársaságot dicsőítő Forradalmi kis kátéja és a Májusi óda:
Ó emberek, az élet oly rövid,
Az utak végén az örök rög int. Jó volna egyszer, végre, tudni már,
Hogy szomorú fejünkre itt mi vár? Isten nevében az ember felett
Száz zsarnok ítélt és kevélykedett. Jó volna egyszer kipróbálni még
Az Ember jussát, az Ember hitét! Harangok, ágyúk, szuronyok helyett
Zengjen, ragyogjon már a szeretet! Határok helyett a határtalan
Jóság, amelynek igazsága van! Kaszárnyát, börtönt lerombolva mind,
Szárnyaljanak egekbe álmaink! Versnek, zenének szárnyán szálljanak
Az Isten szabad sátora alatt. Vörös májusra vígan zöldelő
Szabad májust hadd hozzon a jövő! Legyen majális minden napodon
Ó Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május ünnepén,
Ó Ember, Testvér, be szeretlek én!
Május 8-án jelenik meg Márai Sándor vezércikke: „.. a négy sarkában felgyújtott ország megmaradt szigetén összeszorított ököllel kimondjuk az utolsó szót: nem! Nem kötünk fegyverszünetet, nem adjuk oda vasutainkat és hajóinkat, nem vetkőzünk ki lerongyolt ruháinkból, nem adjuk oda utolsó falat kenyerünket, nem tartjuk oda a felszabadult magyar proletariátus meztelen testét bojárok eszelős korbácsainak. Magyarország a jószándékért cserébe ökölcsapást kapott az arcába.”

Művelődési program

Az írók csatlakozását a Tanácsköztársaság művelődési programja is magyarázza. A proletárdiktatúra köztulajdonba vette a színházakat, mozikat, múzeumokat, könyvtárakat és a néptömegek nevelésének, felemelésének szolgálatába állította. A színházakban a világirodalom klasszikusai – Shakespeare, Molière, Ibsen, Hauptmann és Gorkij – s a haladó magyar írók művei váltották fel a nívótlan darabokat, és olcsó színházjeggyel látták el a dolgozók széles rétegeit. Megkezdték a népművelési intézmények és a közkönyvtári hálózat kiépítését. Államosították az iskolákat s bevezették a kötelező nyolcosztályos tanítási rendet. A felsőoktatás átszervezése során korábban mellőzött haladó tudósok jutottak katedrához, közöttük Babits Mihály, Benedek Marcell, Bolgár Elek, Király György, Révay József, Turóczi-Trostler József és Vadász Elemér. A Közoktatásügyi Népbiztosság által kinevezett művészeti irányító szervekben a művészi élet kiválóságai kaptak helyet, így többek között Bartók Béla, Kodály Zoltán és Reinitz Béla a zenei, Ferenczy Béni, Pór Bertalan, Uitz Béla és Vedres Márk a képzőművészeti, Beregi Oszkár, Hegedűs Gyula, Ódry Árpád és Rátkai Márton a színészi vezetőszerv élén. Mindezek az intézkedések – hogy csak az irodalmi életet illetőeket említsük – szemléletesen bizonyították, hogy nem semmisítik meg a szellemi értékeket, ellenkezőleg, a nemzeti kultúra soha nem látott felvirágzását segítik elő. Ez egyszeriben feloldotta a kultúra vagy szocializmus dilemmáját, amely már Heine óta vissza-visszatérő probléma az irodalomban.
Egy évtizeddel a Tanácsköztársaság előtt Ady Endre már elvetette ezt mint áldilemmát, s a kultúra felemelését is a munkásosztálytól remélte: „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, Éhe a Szépnek hajt titeket”
A színházakban akkoriban vált szokássá, hogy a felvonás közti szünetekben az előadott darabról és alkotójáról rövid ismertetéseket tartottak az írók. A többi között ilyen előadásokat tartott Gábor Andor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Molnár Ferenc, Komját Aladár, Barta Lajos, Peterdi Andor és Révész Béla. Szegeden Juhász Gyula szervezte a munkások ismeretterjesztő előadásait, és Móra Ferenccel együtt csaknem naponta tartott itt előadást. Több író – Balázs Béla, Gábor Andor, Komját Aladár, Révai József, Lengyel József, Illés Béla stb. – vett részt a Tanácsköztársaság különböző kulturális szerveinek állandó munkájában is. Mindez az írók és az új olvasók kapcsolatának kiterjesztését is előmozdította, ami nyilván csak segítette az irodalom fejlődését.

Valami megtört

A lelkesedés nagyjából egy hónapig tartott. Utána valami megtört... Annak ellenére, hogy soha nem látott mértékű szociális intézkedések léptek életbe, és hogy 1919 nyarán a magyar Vörös Hadsereg sikereket ért el a Felvidéken (a visszafoglalt területeket később Kun Béláék feladták). A Tanácsköztársaság egyik tragédiája a sok közül éppen az volt, hogy támogatói – a vezető értelmiségiek és a szociáldemokrata munkások – messze magasabb minőséget képviseltek, mint a rendszer politikusai. A magyar értelmiségiek lelkesedése elmúlt. Úgy érezték, ez mégsem az a hatalom, amit vártak, ez valami más...
Több írót a proletárdiktatúra által elkövetett hibák késztettek tépelődésre; ahogy az országra egyre nagyobb külső nyomás nehezedett, a román és a cseh hadsereg pedig már a mai (nem a trianoni) határokat is átlépte, a Tanácsköztársaság fokozatosan terrort kényszerült alkalmazni. A polgári írók értetlenül álltak e jelenség előtt és visszahúzódtak, mint például a pacifista Babits Mihály. Mások az ellenséges blokádból származó gazdasági nehézségek, a közellátási zavarok és a kispolgárságot sértő intézkedések láttán húzódtak vissza a közvetlen cselekvéstől. Általánosabb megtorpanást okozott a fronthelyzet rosszabbodása a Kommün utolsó hónapjaiban, valamint az annyira várt világforradalom elmaradása, s az a körülmény, hogy Szovjet-Oroszország maga is élet-halálharcot vívott ebben az időben.
Babits így ír: „Az én világnézetem a proletárdiktatúra alatt teljesen konzervatív irányban tolódott el. De úgy látszik, a konzervativizmust nem egyformán értettük A forradalmat az eszközök utáltatták meg velem: s ha a visszahatás ugyanolyan eszközökkel dolgozik, akkor ez csak folytatása a forradalomnak. S az én konzervativizmusom nem jelentheti régi ideáljaim megtagadását. A főcél a béke és boldogság: erre kétségtelenül rossz út a forradalom, melyben a nemzet önmagát öli meg: de nem kevésbé rossz út az, ha nemzetek és fajok egymást ölik. Az igazi hazafiság az, mely a maga nemzetét, faját belül erősíti: de nem az, mely idegen nemzeteket, fajokat kifelé támad. Az igazi hazafiság a kulturális nem a politikai. Ebben ma sem tagadhatom régebbi álláspontomat, — bár ma a magyarság a szomorú napjaiban kétségtelenül más oldalát hangsúlyoznám mondanivalómnak. Mindezek úgy nyilvánosan, mint magánkörben tett többszörös kijelentéseiddel annyira ellentétben állnak, hogy a magam részéről nem csatlakozhatom oly politikai jellegű szövetséghez, melyet a te véleményeddel bíró ember irányít. Azt hirdetitek: ma muszáj politizálni, s mindenkinek állást kell foglalnia valamelyik véglet mellett. Én pedig azt mondom: nem szabad melléállni egyik végletnek sem, hol mindkét véglet rossz. Nem gyávaság: az erkölcs diktálja, ezt nekem.”
Kassák Lajos, aki élete végéig szocialistának vallotta magát, az első pillanattól bizalmatlanul szemlélte az új kurzus politikai vezetőit. Nem értett egyet az általuk szavakba foglalt és gerjesztett szociáldemokrata–kommunista ellentéttel. Nem helyeselte Kun Béla tömegkultúra-eszményét, nem fogadta el, hogy az általa szerkesztett MA a Tanácskormány hivatalos lapja legyen. Az irodalom függetlenségének elvét képviselte.

Lukács György dilemmái

Lukács György három vonatkozásban fogalmazta meg 1919-ben elméleti síkon azokat a bonyolult, új etikai kérdéseket, amelyek a forradalmak hétköznapjaiban, a cselekvés tüzében vetődtek fel. Az egyik etikai kérdés a forradalmár belső küzdelme a „Ne ölj” örök emberi parancsolata és a fegyveres osztályharc és önvédelmi háború kényszere között. Elkerülhetetlen a választás a két „bűn” között: vállalni az osztályharcot, tehát ölni az ellenséget, vagy nem vállalni, és így cserben hagyni a forradalmat. Lukács szükségszerűnek tartotta a cselekvés, a „bűn” egyéni vállalását a társadalmi méretű jobbító változások érdekében. E vállalás önigazolásának az önfeláldozást tartotta, vagyis hogy aki a forradalom oldalán harcba indul, maga is vállalja a halált.
Lukács másik etikai problémafelvetése a következőképpen hangzott. Igaz ugyan, hogy az új szocialista, illetve kommunista társadalom – amint Móricz akkor megfogalmazta – az egyéni szabadság kivirágzása kell legyen, de kérdés, ez hogyan egyeztethető össze a közösségért vállalt kollektív cselekvés, különösen pedig a forradalmi terror kényszerű alkalmazásával. Noha Lukács tudta és megfogalmazta, hogy az „osztályterror feladata: az intézmények és ideológiák lerombolása”, és „(nem) emberek ellen irányuló harc ez. Az emberek csak mint intézmények képviselői szerepelnek. Tudjuk, hogy ez a közvetve mégis emberek ellen irányuló harc ellenkezik az erkölccsel. A mi nagyszerű sorsunk: vállalni a terrort, amit utálunk, az emberiség erkölcsi életének, terror nélküli életének lehetőségéért.”
A harmadik kérdésfeltevés, amelyben Lukács az új világ emberi lehetőségeiről szól, így hangzott: „Ha végérvényesen győzött a kommunizmus, ha ezáltal kikapcsolódik a társadalom életéből és vele az emberek öntudatából minden osztálykülönbség, ha a gazdasági élet és vele a megélhetés gondja megszűnik szerepet játszani az emberek életének felépítésében – akkor felmerül a kérdés: mi fogja ezt az új társadalmat fenntartani és összetartani, mi lesz a benne élők életének legfontosabb tartalma? Erre a kérdésre csak az erkölcs oldaláról kaphatunk választ. Csak akkor volt értelme az osztálykülönbségek gyökeres kiirtásának, ha vele minden kiveszett az emberek egymás közötti életéből, ami őket egymástól elválasztotta: minden harag és minden gyűlölet, minden irigység és minden gőg. Egyszóval: ha az osztály nélküli társadalom a kölcsönös szeretet és megértés társadalma lesz. Egy ilyen társadalomnak azonban a társadalmi és gazdasági élet átalakulásai csak alapjait rakhatják le, csak lehetőségeit teremthetik meg, hogy igazán megvalósuljon, ahhoz maguknak az embereknek is át kell alakulniok.”
A lelkesedés megtorpanását ez a három, Lukács megfogalmazta etikai dilemma is magyarázza.
Móricz Zsigmondot befolyásolja az elmaradt földosztás is. Czine Mihály szerint „[a] tényekből és az ellenőrizhetetlen hírekből szomorú következtetésre jut: a magyarság magára maradottsága – végzet. Már a magyar gyermeknek tudni kell, s tudja, »hogy minden felől ellenségek veszik körül, tudja, hogy soha semmi körülmények között segélyért senkihez nem fordulhat«; »végig egy magányos szálka a porban«. Ilyen érzésekkel már nem haladhat az élen; a közvetlen cselekvésből kiesve csak szemlélő lehet. Erről is vall, versben:
S ők túl rohantak rajtam
S már észre sem vettenek
S én fáklyámat begöngyölgetve,
Bánatosan nézvén a rohanók után.
S leültem az ároknak partján
Ültem és sírtam.

Több megjelent írását nem ismerjük a Tanácsköztársaság idejéből.”
*
A kommün bukásakor mintegy százezren menekültek el az országból: a századelő szellemi elitjének jelentős része. Másképpen fogalmazva ugyanez azt jelenti, hogy mintegy százezer ember volt – legalább időlegesen – híve a Tanácsköztársaságnak!

(A cikk az 1919 - Tanácsköztársaság - 2019 című, a Le Monde diplomatique által e héten bemutatott kötetben megjelent írás szerkesztett változata)
Frissítve: 2019.03.24 15:37