Semmi nem szent

Publikálás dátuma
2018.07.22 15:17
Torzpofákká változnak az emberek a Kolyada Színház előadásában
Fotó: / Kiss Zoltán
A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Egymás után napokon át Hamlet előadásokat nézni, ebben van valami perverzió. Gyulán pedig ez történt az idei Shakespeare Fesztiválon, ami most lényegében Hamlet fesztivál volt. Nyilván nem néznénk például Shakespeare-től ennyi Tévedések vígjátékát egymás után, de Molière-től se, mondjuk ennyi Mizantrópot. A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Minden kor belelátja a maga fajsúlyos problémáit. Én már nem láthattam Gábor Miklós híres Hamlet alakítását, de még személyesen halhattam tőle róla, amikor nála jártam egy interjún. Azt mondta, hogy ez akkora ügy volt, hogy még a grundon focizó fiúk is tudták, ő a Hamlet, ha nem is mentek el a színházba. Ma már persze ilyen nincs, de ez az 1963-ban bemutatott, hosszú ideig kiugró sikerrel menő, Vámos László által rendezett, produkció, többek elbeszélése szerint, szólt a Rákosi-rendszerről, 1956-ról, annak leveréséről, és Gábor Miklós önvizsgálatáról is, akinek fájdalmasan rá kellett döbbennie, hogy az, amit addig sok tekintetben szolgált, orbitális hazugságon alapszik. Vagyis bárki beleláthatta a produkcióba a számára legfontosabbakat. És ez jó Hamlet előadások esetében mindig így van.
Amikor például a méltán nemzetközi Nikolai Kolyada úgy rendezte meg, a róla elnevezett jekatyerinburgi Kolyada Színházban, a fesztivál legjobbját, hogy abban már az érezhető, „minden egész eltörött” – az egyetemes értékek is, amiket tisztelt az emberiség -, akkor korunk elkeseredését fogalmazta meg. Hatalmas dáridóval, törés-zúzással, végeérhetetlen dáridózással kezdődik az előadás, és nagyjából így is marad. Megölték már a mértéket jelentő királyt, összeházasodott már gyilkosa, Claudius, a bűnrészes Gertrúddal, ott ülnek a trónon, és ettől az aljasság, a törvénytelenség lett mércévé. Kolyada, aki a díszleteket is tervezte, ahogy a hangorkán jellegű, fültépő zenét, vagány ötlettel, képtárba helyezte az állandósult őrjöngést, aminek műalkotások is áldozatul esnek. Ki tudja, eredetiek-e, hiszen például a szépség, a harmónia megtestesülése, a Mona Lisa jó néhány példányban látható, így többször is meg lehet Leonardo alkotását gyalázni, illusztrálva: itt már semmi nem szent. Szörnyű vízió ez, amiben némileg összemosódnak a szerepek is, hiszen mindenki részese e végletekig lezüllött, mai kocsmának.
Egyvalaki kivétel. Hamlet atyjának a szelleme, akit, halmozva a funkciókat, Kolyada alakít. Ő rendszeresen megjelenik, angyalszárnyakkal ott bolyong az elvadult tömeghisztériában, és átható nézéssel, megvető pillantásokkal véleményezi az eseményeket. Dermesztő, amit lát. Nevezhető akár elszabadult haláltáncnak is. Mintha egy Bosch festményt látnánk, szörnyalakokká torzult emberekkel.
Ehhez a rendező kihúzza a szöveg nagy részét. Ebben a világban már nincs idő hosszú párbeszédekre, filozofálással teli monológokra, minden lerövidül, klipszerűvé válik. Az ideges vibrálás uralkodik, akció kerget akciót, percnyi nyugalom sincs. Még az Oleg Yagodin által remekül megformált Hamlet is háttérbe szorul, hiszen az egyéniség szerepe csökken. Hozzá képest ifj. Vidnyánszky Attila Hamletje, Eszenyi Enikő rendezésében, a Vígszínházból, csaknem kiteljesedik, hogy aztán halálba torkollik, az más kérdés. De addig vibrálhat, terveket szőhet, benyargalászhatja tettvágyában a színpadot. Amúgy ő sem hosszasan elmélkedő fajta, túlmozgással igyekszik levezetni az egyre csak halmozódó feszültséget. De azért még hisz abban, hogy szembe lehet menni az árral, és esetleg ennek némi eredménye is lesz, a háborús állapotok dacára. A permanens harcot illusztrálva Eszenyi még egy valódi katonai dzsipet is behozat a színpadra, hogy érzékeltesse a lidérces állóháborút, amikor folyamatosan keresni kell az ellenséget, akkor is, ha egyébként épp nincs.
A Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház és az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház közös Rosencrantz és Guildenstern halott előadásában Hamletnek már fajsúlya sincs. Igaz, Tom Stoppard e darabban eleve a Shakespeare mű két mellékalakját helyezi a középpontba, de ettől még nem kellene Hamletnek pipogyának, szinte bármire alkalmatlannak lennie, mint Tapasztó Ernő rendezésében. Lung László Zsolt koncentrálni képtelen, soha fel nem növő óriáscsecsemőjét nem is érdekelik a közügyek. Totálisan kiábrándult, meg se fordul szűk agyában, hogy bármin is változtatni lehetne. Hát ez eléggé jellemző korunkra. Az pedig jelképes, hogy a hatalom otromba letéteményesét a kiváló liliputi színész, Köleséri Sándor alakítja. Ránézésre is látszik, hogy egy kis senki került magas polcra. Mindehhez a méltán világhíres Tiger Lillies zenekar rémpofára maszkírozott tagjai élőben játsszák a remek zenét. Előző este parádés koncertet adtak azokból a zenékből, amiket Koppenhágában bemutatott Hamlet előadásukhoz szereztek. A Rosencrantzhoz ez a gunyoros zene illik. Hamletből, a hősből, nevetséges figura vált, ahogy Claudius is nevetséges, csak közben veszélyesebbé vált. Valahol itt tartunk most. És ezt elég jól megmutatta a Hamlet fesztivál.
2018.07.22 15:17

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10