Semmi nem szent

Publikálás dátuma
2018.07.22. 15:17
Torzpofákká változnak az emberek a Kolyada Színház előadásában
Fotó: Kiss Zoltán
A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Egymás után napokon át Hamlet előadásokat nézni, ebben van valami perverzió. Gyulán pedig ez történt az idei Shakespeare Fesztiválon, ami most lényegében Hamlet fesztivál volt. Nyilván nem néznénk például Shakespeare-től ennyi Tévedések vígjátékát egymás után, de Molière-től se, mondjuk ennyi Mizantrópot. A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Minden kor belelátja a maga fajsúlyos problémáit. Én már nem láthattam Gábor Miklós híres Hamlet alakítását, de még személyesen halhattam tőle róla, amikor nála jártam egy interjún. Azt mondta, hogy ez akkora ügy volt, hogy még a grundon focizó fiúk is tudták, ő a Hamlet, ha nem is mentek el a színházba. Ma már persze ilyen nincs, de ez az 1963-ban bemutatott, hosszú ideig kiugró sikerrel menő, Vámos László által rendezett, produkció, többek elbeszélése szerint, szólt a Rákosi-rendszerről, 1956-ról, annak leveréséről, és Gábor Miklós önvizsgálatáról is, akinek fájdalmasan rá kellett döbbennie, hogy az, amit addig sok tekintetben szolgált, orbitális hazugságon alapszik. Vagyis bárki beleláthatta a produkcióba a számára legfontosabbakat. És ez jó Hamlet előadások esetében mindig így van.
Amikor például a méltán nemzetközi Nikolai Kolyada úgy rendezte meg, a róla elnevezett jekatyerinburgi Kolyada Színházban, a fesztivál legjobbját, hogy abban már az érezhető, „minden egész eltörött” – az egyetemes értékek is, amiket tisztelt az emberiség -, akkor korunk elkeseredését fogalmazta meg. Hatalmas dáridóval, törés-zúzással, végeérhetetlen dáridózással kezdődik az előadás, és nagyjából így is marad. Megölték már a mértéket jelentő királyt, összeházasodott már gyilkosa, Claudius, a bűnrészes Gertrúddal, ott ülnek a trónon, és ettől az aljasság, a törvénytelenség lett mércévé. Kolyada, aki a díszleteket is tervezte, ahogy a hangorkán jellegű, fültépő zenét, vagány ötlettel, képtárba helyezte az állandósult őrjöngést, aminek műalkotások is áldozatul esnek. Ki tudja, eredetiek-e, hiszen például a szépség, a harmónia megtestesülése, a Mona Lisa jó néhány példányban látható, így többször is meg lehet Leonardo alkotását gyalázni, illusztrálva: itt már semmi nem szent. Szörnyű vízió ez, amiben némileg összemosódnak a szerepek is, hiszen mindenki részese e végletekig lezüllött, mai kocsmának.
Egyvalaki kivétel. Hamlet atyjának a szelleme, akit, halmozva a funkciókat, Kolyada alakít. Ő rendszeresen megjelenik, angyalszárnyakkal ott bolyong az elvadult tömeghisztériában, és átható nézéssel, megvető pillantásokkal véleményezi az eseményeket. Dermesztő, amit lát. Nevezhető akár elszabadult haláltáncnak is. Mintha egy Bosch festményt látnánk, szörnyalakokká torzult emberekkel.
Ehhez a rendező kihúzza a szöveg nagy részét. Ebben a világban már nincs idő hosszú párbeszédekre, filozofálással teli monológokra, minden lerövidül, klipszerűvé válik. Az ideges vibrálás uralkodik, akció kerget akciót, percnyi nyugalom sincs. Még az Oleg Yagodin által remekül megformált Hamlet is háttérbe szorul, hiszen az egyéniség szerepe csökken. Hozzá képest ifj. Vidnyánszky Attila Hamletje, Eszenyi Enikő rendezésében, a Vígszínházból, csaknem kiteljesedik, hogy aztán halálba torkollik, az más kérdés. De addig vibrálhat, terveket szőhet, benyargalászhatja tettvágyában a színpadot. Amúgy ő sem hosszasan elmélkedő fajta, túlmozgással igyekszik levezetni az egyre csak halmozódó feszültséget. De azért még hisz abban, hogy szembe lehet menni az árral, és esetleg ennek némi eredménye is lesz, a háborús állapotok dacára. A permanens harcot illusztrálva Eszenyi még egy valódi katonai dzsipet is behozat a színpadra, hogy érzékeltesse a lidérces állóháborút, amikor folyamatosan keresni kell az ellenséget, akkor is, ha egyébként épp nincs.
A Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház és az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház közös Rosencrantz és Guildenstern halott előadásában Hamletnek már fajsúlya sincs. Igaz, Tom Stoppard e darabban eleve a Shakespeare mű két mellékalakját helyezi a középpontba, de ettől még nem kellene Hamletnek pipogyának, szinte bármire alkalmatlannak lennie, mint Tapasztó Ernő rendezésében. Lung László Zsolt koncentrálni képtelen, soha fel nem növő óriáscsecsemőjét nem is érdekelik a közügyek. Totálisan kiábrándult, meg se fordul szűk agyában, hogy bármin is változtatni lehetne. Hát ez eléggé jellemző korunkra. Az pedig jelképes, hogy a hatalom otromba letéteményesét a kiváló liliputi színész, Köleséri Sándor alakítja. Ránézésre is látszik, hogy egy kis senki került magas polcra. Mindehhez a méltán világhíres Tiger Lillies zenekar rémpofára maszkírozott tagjai élőben játsszák a remek zenét. Előző este parádés koncertet adtak azokból a zenékből, amiket Koppenhágában bemutatott Hamlet előadásukhoz szereztek. A Rosencrantzhoz ez a gunyoros zene illik. Hamletből, a hősből, nevetséges figura vált, ahogy Claudius is nevetséges, csak közben veszélyesebbé vált. Valahol itt tartunk most. És ezt elég jól megmutatta a Hamlet fesztivál.
Szerző

A Telesporttól az M4-ig – sok esemény, kevés egyéniség

Publikálás dátuma
2018.07.22. 14:04

Fotó: Fortepan
„Most, amikor olyan rengeteg eseményt tud élőben közvetíteni az egykori Telesport utóda, szükség lenne a régi nagy egyéniségekre, vagy legalább hasonlókra. Ám akik Vitray, Knézy és Gyulai nyomdokaiba léptek, az utóbbi években inkább elhagyták az MTV-t.”
Logikus, kézenfekvő és jó döntést hozott az MTVA, amikor pontosan három éve elindította az M4 sportcsatornát. Az egykor közszolgálati, de arra ma már nem is emlékeztető médiának ugyanis ez lehet az egyetlen adója, amelyik hozza a nézettséget. Ez persze nem csekély anyagi ráfordítást igényel, de bizonyosan megéri. Az infrastruktúra megteremtésén túl "mindössze" annyi kellett hozzá, hogy maguknak szerezzék meg a legfontosabb sportesemények közvetítési jogát. Az M4-en láthatók a kiemelt futballmeccsek - a világ- és Európa-bajnokságok, valamint a Bajnokok Ligája -, természetesen a Forma-1, és minden olyan sportág, amelyet a magyar nézők szeretnek, s amelyben magyar csapatok indulnak. A mérkőzések szüneteire pedig jó pénzért el lehet adni a reklámidőt, bár ez csak az etetés egyik része. Az egyperces hírösszefoglalókban eljuttathatják a sportkedvelő százezrekhez a hatalom lényegesnek vélt üzeneteit, vagyis sorosoznak, migránsoznak, félelmet keltenek. Ahogy kell. Mindenki örülhet.
De most maradjunk a tiszta sportnál, amelynek valóban nagy és tiszteletre méltó hagyományai vannak az egykori Magyar Televízióban. Legendás neveket kell említenünk. Mindenekelőtt Radnai Jánosét, akit nyugodtan nevezhetünk a hazai sport-televíziózás megteremtőjének. A Magyar Rádió egyik osztályaként indult MTV-ben az 50-es évek második felében az akkor alig 30 éves fiatalembert bízták meg, hogy szervezze meg a sportrovatot és -adásokat. Megtette. Ő választotta ki a riportereket is, elsőnek a rádió angol szekciójából épp kirúgott Vitray Tamást. Hozzá csatlakozott az utóbb nevetséges bakijairól elhíresült, de remek humorú és nagyon tájékozott Vitár Róbert, valamint egy általános iskolai tanár, akinek remek nyelvérzéke volt: Szőnyi János. Neki még azt is megbocsátották, hogy picit pösze, mert egyébként szerethető figura, a társaság középpontja és minden sport szakértője lett. Ők négyen teremtették meg a sportközvetítések alapjait. Tény, kezdetben a nézők úgy nézték a futballmeccseket, hogy közben a rádió közvetítését hallgatták, hiszen Szepesi György stílusához voltak szokva. A nagy áttörést az jelentette - mesélte sok év múltán Vitray -, amikor a műkorcsolya került a képernyőre. Azokban az adásokban "vette meg" - egyéni hangjával - a közönséget. És attól kezdve már elfogadták őt a labdarúgásban is.
Vitray Tamás focit közvetít a stúdióban
Fotó: Fortepan
1970-ben írták ki a Pályabelépő című pályázatot, mert a megnövekedett adásidőhöz már új arcokra és hangokra volt szükség. Itt tűnt fel - többek között - Knézy Jenő és az amúgy atlétikai bajnok Gyulai István. Jól szerepeltek a műsorban olyan tévések is, akik más területeken szereztek maguknak nevet, például két híradós ifjú, Bánó András és Kaplár F. József. Bekerült az első tízbe egy nő is, Szegvári Katalin, de Vitray megmondta neki, ne is álmodjon arról, hogy a futball közelébe kerülhet, hiszen - akkor még - a nézők nem fogadtak volna el egy női riportert. Aztán a 80-as években érkezett Gulyás László, Gundel Takács Gábor, Palik László és Héder Barna, majd a következő évtizedben az egykori tornász, Csisztu Zsuzsa, valamint Hajdú B. István és Faragó Richárd.
Gyulai István az ügetőről tudósít
Fotó: Fortepan
Napjainkban mindannyian hiányoznak az M4-ről. Közülük egy tért vissza majdnem 15 éves távollét után az "anyaintézményhez", Hajdú B. Őt hallhattuk az utóbbi egy hónapban a labdarúgó-világbajnokságról is. S a kiküldött öt riporter közül messze ő volt a legjobb. Nem terheli túl a nézőket mindenféle fölösleges - érdekesnek tartott - információval, viszont képes követni a meccs történéseit. Ha kell, finom iróniával színesíti az eseményeket, de komoly is tud lenni. Mindig annyit mond, amennyi szükséges. Ugyanezek a jellemzői Faragó Richárd, valamint - az ugyancsak a Telesportnál kezdő - Matúz Krisztián közvetítéseinek is. Ők azonban a Sport TV munkatársai és még ilyen nagy horderejű, nagyon nézett eseményekre sem kérik kölcsön őket. Hiszen az M4 tele van riporterekkel (is), csak éppen az ő munkájuk színvonala messze alatta marad az imént említettekének. Ifjabb Knézy Jenő - a futballban - nyomába sem ér édesapjának. Ő egykor kosárlabdázott és ahhoz a sportághoz valóban ért. A labdarúgó mérkőzéseket viszont túlbeszéli, szakmai megjegyzései és kommentárjai pedig idegesítőek. Még sokat kell tanulnia az Oroszországból jelentkező két ifjúnak, Ujvári Máténak és Lukács Viktornak, de lehetőleg nem Knézytől. Egyelőre ugyanis leginkább őt utánozzák és ez nem tesz jót. A vb-ről közvetítő öt riporter közül - Hajdú B. mellett - egyedül Varga Ákos emelkedett ki. Ő az Eurosportnál tanulta meg a szakmát, a jelek szerint sikerrel. Nem véletlen, hogy bár csak alig egy éve került a sportcsatornához, egyre több feladatot kap. A futball-vb után most már a barcelonai póló Európa-bajnokságról jelentkezik és úgy látszik, nem csupán a futballt és a kézilabdát tudja élvezetesen "eladni", hanem a vízilabdát is. Ezzel együtt visszasírjuk a nagy elődöket. Most, amikor olyan rengeteg eseményt tud élőben közvetíteni az egykori Telesport utóda, szükség lenne a régi nagy egyéniségekre, vagy legalább hasonlókra. Ám akik Vitray, Knézy és Gyulai nyomdokaiba léptek, az utóbbi években inkább elhagyták az MTV-t. Így egyelőre csak azzal lehetünk elégedettek, hogy mindent nyomon követhetünk. Abban meg csak bízhatunk, hogy lassacskán a riporterek többsége is felnő a feladathoz.

A sikerszerző, akit nem vettek fel a Magyar Írószövetségbe

Publikálás dátuma
2018.07.22. 14:00

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Debütáló kötete 44 éve jelent meg, most 74. életévében jár. Nemere István azóta megírt hétszáznál több könyvet.
Nemere István első regénye, A rémület irányítószáma a Magvető Könyvkiadó gondozásában jelent meg 1974-ben. Ez azt jelenti, hogy az egyik legismertebb és legnívósabb, alapvetően szépirodalmi kiadónál kezdte írói pályafutását. Ezután átlagosan havi két regényt írt. Májusban – néhány nappal azt követően, hogy megjelent a 700. kötete – már a 701. is a boltokba került, a 702. pedig az Ünnepi Könyvhétre időzítve jött ki a nyomdából (a világrekordot a II. Erzsébet brit királynő által a Dame előnév viselésére jogosított Barbara Cartland brit romantikus regényíró tartja, a 2000-ben, 98 évesen elhunyt szerző 723 regényt publikált).
Aki 702 könyvet jegyez, nem csak gyorsan ír, valószínűleg ért az eladáshoz is. Nemere könyveit az évek során tucatnyi különböző kiadó adta ki, saját – kiadói eladási adatokon nyugvó – becslése szerint műveit 12 millió példányban értékesítették pályakezdése óta. (A szám nem meglepő, ha figyelembe vesszük a publikált könyvek számát.) Ezek jelentős hányada sci-fi, ebben a műfajban alkotta legmaradandóbb írásait. Mivel Nemere István a magyar sci-fi irodalom külön utat bejáró alkotója, sajátos pályája sajátos értékeket rejt. „Az alkotói út első két évtizedében, az 1970-es és 1980-as években nagyon népszerű író volt, de a kor kritikairodalmában ez nemhogy erény lett volna, inkább gyanússá tette. Első nagy csalódásai után belenyugodott abba, hogy külön utat kell bejárnia, így ebből kovácsolt erényt” – állítja S. Sárdi Margit irodalomtörténész. Ugyanakkor szakmai mellőzöttségéhez, el nem ismertségéhez hozzátesz az is, hogy a krimi és a sci-fi is alábecsült műfaja az irodalomnak. Ezen a törekvésen változtatott a Zsoldos Péter-díj életre hívása, amely a magyar sci-fi legjobbjait hivatott díjazni, ezt az elismerést 2005-ben Nemere István is megkapta az Időhajó című novellájáért. Nemere pályakezdésétől az 1980-as évek második harmadáig számított sikerszerzőnek, de az irodalomtörténész emlékeztet arra, hogy máig népszerű író, de már nem a sci-fi olvasóközönségét célozza meg. S. Sárdi úgy látja, Nemere olyan generációhoz tartozik a sci-fi irodalmon belül, amelynek mára kevés élő tagja van, és még kevesebb aktív szerzője: ekképpen minta és tanú egy személyben. „Számos kiváló novellája és néhány kiváló regénye van. Pályája elején a problémaérzékenysége tette vonzóvá (például az olyan témák, mint a különböző kultúrák együttélése, hatalom és erkölcs kettőssége), sikerének egyik titka, hogy a sci-fit ötvözte a krimitechnikával, alkalmazta a varázsmese szerkezetét a regényeiben (akár tudatosan, akár nem), ez pedig kiváló szerkezetet eredményezett” – teszi hozzá. S. Sárdi tanulmánya világított rá először arra, hogy Nemere tudományos-fantasztikus regényeinek jellemzője a nyelvi tudatosság. Sci-fijeiben egyensúlyban áll a beszélt és az irodalmi nyelv, pontos a nyelvi archaizmus és a szleng.
1987-ben jelent meg a Terra című sci-fi regénye, és nagyjából ekkortól Nemere egyéb műfajokban is elkezdte ontani a könyveket: a kalandregények, kémtörténetek, romantikus ponyvák, dokumentum/történelmi regények mellett kevesebb időt szánt a sci-fi művekre. A rendszerváltás időszakában fantazmagóriának hatott, egzotikusnak tűnt, hogy a távoli jövőben élő űrvándor históriája környezetvédelmi intelmeket is tartalmazott, ma ezt erénynek neveznénk. Ennek ellenére a regény némileg alulmúlja a korábbi Nemere-sci-fik színvonalát, bár későbbi korszakaiból is vannak kiváló tudományos-fantasztikus regényei. „E korszaktól kezdve viszont, ha nem is nagy számban, de mégiscsak rendszeresen alkotott sci-fi novellákat. És novellaíróként Nemere nagyszerű. Novellái tömörek, érzékenyek, példaszerű a szerkezetük, sokszor líraiak, bölcsesség és az élet rendíthetetlen szeretete sugárzik belőlük. A háború 11-kor kezdődik, a Mindenből csak egy, az Apóka mesél például emlékezetes munkák” – állítja S. Sárdi. Mégis, úgy látszik, manapság nincsen nagy igény a sci-fire, mert Nemere a 2008-ban megjelent Időrabló óta nem állt elő klasszikus sci-fi regénnyel.
Az, hogy Nemere ráállt a gépi termelésre (bevallása szerint napi 40-45 ezer karaktert ír, a hét mindegyik napján, párhuzamosan dolgozik a műveken), nem segítette, hogy a sci-fi kanonizált figurája lehessen. A szakmai elismerés mellett a Galaktika folyóiratban való rendszeres megjelenése növeli reputációját, de az szintén nem tisztázza megítélését, hogy egyetlen sci-fi irányzathoz sem sorolható (korai korszakaiban a Magyar Írószövetség íróiskolája tetten érhetően hatott rá). Többek között ezért is példaértékű, hogy az Írószövetség sci-fi szakosztálya 70. születésnapján másfél órás esttel köszöntötte a szerzőt, továbbá a szervezet felajánlotta, hogy tagjának fogadja. Ezt azonban Nemere István visszautasította, mivel pályakezdőként nyolc éven keresztül sikertelenül jelentkezett a Magyar Írószövetségbe. 
(A cikk nyomtatott változatban megjelent eredeti címe: Nemere, a minta és a tanú)
Frissítve: 2018.07.23. 12:13