Egymás után napokon át Hamlet előadásokat nézni, ebben van valami perverzió. Gyulán pedig ez történt az idei Shakespeare Fesztiválon, ami most lényegében Hamlet fesztivál volt. Nyilván nem néznénk például Shakespeare-től ennyi Tévedések vígjátékát egymás után, de Molière-től se, mondjuk ennyi Mizantrópot. A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Minden kor belelátja a maga fajsúlyos problémáit. Én már nem láthattam Gábor Miklós híres Hamlet alakítását, de még személyesen halhattam tőle róla, amikor nála jártam egy interjún. Azt mondta, hogy ez akkora ügy volt, hogy még a grundon focizó fiúk is tudták, ő a Hamlet, ha nem is mentek el a színházba. Ma már persze ilyen nincs, de ez az 1963-ban bemutatott, hosszú ideig kiugró sikerrel menő, Vámos László által rendezett, produkció, többek elbeszélése szerint, szólt a Rákosi-rendszerről, 1956-ról, annak leveréséről, és Gábor Miklós önvizsgálatáról is, akinek fájdalmasan rá kellett döbbennie, hogy az, amit addig sok tekintetben szolgált, orbitális hazugságon alapszik. Vagyis bárki beleláthatta a produkcióba a számára legfontosabbakat. És ez jó Hamlet előadások esetében mindig így van.
Amikor például a méltán nemzetközi Nikolai Kolyada úgy rendezte meg, a róla elnevezett jekatyerinburgi Kolyada Színházban, a fesztivál legjobbját, hogy abban már az érezhető, „minden egész eltörött” – az egyetemes értékek is, amiket tisztelt az emberiség -, akkor korunk elkeseredését fogalmazta meg. Hatalmas dáridóval, törés-zúzással, végeérhetetlen dáridózással kezdődik az előadás, és nagyjából így is marad. Megölték már a mértéket jelentő királyt, összeházasodott már gyilkosa, Claudius, a bűnrészes Gertrúddal, ott ülnek a trónon, és ettől az aljasság, a törvénytelenség lett mércévé. Kolyada, aki a díszleteket is tervezte, ahogy a hangorkán jellegű, fültépő zenét, vagány ötlettel, képtárba helyezte az állandósult őrjöngést, aminek műalkotások is áldozatul esnek. Ki tudja, eredetiek-e, hiszen például a szépség, a harmónia megtestesülése, a Mona Lisa jó néhány példányban látható, így többször is meg lehet Leonardo alkotását gyalázni, illusztrálva: itt már semmi nem szent. Szörnyű vízió ez, amiben némileg összemosódnak a szerepek is, hiszen mindenki részese e végletekig lezüllött, mai kocsmának.
Egyvalaki kivétel. Hamlet atyjának a szelleme, akit, halmozva a funkciókat, Kolyada alakít. Ő rendszeresen megjelenik, angyalszárnyakkal ott bolyong az elvadult tömeghisztériában, és átható nézéssel, megvető pillantásokkal véleményezi az eseményeket. Dermesztő, amit lát. Nevezhető akár elszabadult haláltáncnak is. Mintha egy Bosch festményt látnánk, szörnyalakokká torzult emberekkel.
Ehhez a rendező kihúzza a szöveg nagy részét. Ebben a világban már nincs idő hosszú párbeszédekre, filozofálással teli monológokra, minden lerövidül, klipszerűvé válik. Az ideges vibrálás uralkodik, akció kerget akciót, percnyi nyugalom sincs. Még az Oleg Yagodin által remekül megformált Hamlet is háttérbe szorul, hiszen az egyéniség szerepe csökken. Hozzá képest ifj. Vidnyánszky Attila Hamletje, Eszenyi Enikő rendezésében, a Vígszínházból, csaknem kiteljesedik, hogy aztán halálba torkollik, az más kérdés. De addig vibrálhat, terveket szőhet, benyargalászhatja tettvágyában a színpadot. Amúgy ő sem hosszasan elmélkedő fajta, túlmozgással igyekszik levezetni az egyre csak halmozódó feszültséget. De azért még hisz abban, hogy szembe lehet menni az árral, és esetleg ennek némi eredménye is lesz, a háborús állapotok dacára. A permanens harcot illusztrálva Eszenyi még egy valódi katonai dzsipet is behozat a színpadra, hogy érzékeltesse a lidérces állóháborút, amikor folyamatosan keresni kell az ellenséget, akkor is, ha egyébként épp nincs.
A Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház és az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház közös Rosencrantz és Guildenstern halott előadásában Hamletnek már fajsúlya sincs. Igaz, Tom Stoppard e darabban eleve a Shakespeare mű két mellékalakját helyezi a középpontba, de ettől még nem kellene Hamletnek pipogyának, szinte bármire alkalmatlannak lennie, mint Tapasztó Ernő rendezésében. Lung László Zsolt koncentrálni képtelen, soha fel nem növő óriáscsecsemőjét nem is érdekelik a közügyek. Totálisan kiábrándult, meg se fordul szűk agyában, hogy bármin is változtatni lehetne. Hát ez eléggé jellemző korunkra. Az pedig jelképes, hogy a hatalom otromba letéteményesét a kiváló liliputi színész, Köleséri Sándor alakítja. Ránézésre is látszik, hogy egy kis senki került magas polcra. Mindehhez a méltán világhíres Tiger Lillies zenekar rémpofára maszkírozott tagjai élőben játsszák a remek zenét. Előző este parádés koncertet adtak azokból a zenékből, amiket Koppenhágában bemutatott Hamlet előadásukhoz szereztek. A Rosencrantzhoz ez a gunyoros zene illik. Hamletből, a hősből, nevetséges figura vált, ahogy Claudius is nevetséges, csak közben veszélyesebbé vált. Valahol itt tartunk most. És ezt elég jól megmutatta a Hamlet fesztivál.
