Semmi nem szent

Publikálás dátuma
2018.07.22 15:17
Torzpofákká változnak az emberek a Kolyada Színház előadásában
Fotó: / Kiss Zoltán
A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Egymás után napokon át Hamlet előadásokat nézni, ebben van valami perverzió. Gyulán pedig ez történt az idei Shakespeare Fesztiválon, ami most lényegében Hamlet fesztivál volt. Nyilván nem néznénk például Shakespeare-től ennyi Tévedések vígjátékát egymás után, de Molière-től se, mondjuk ennyi Mizantrópot. A Hamlet viszont a drámák drámája, Shakespeare életművében is a Number One, és nem csupán a színész a „kor foglalata”, hanem valószínűleg, tán örökkön-örökké, ez a halhatatlan remekmű is.
Minden kor belelátja a maga fajsúlyos problémáit. Én már nem láthattam Gábor Miklós híres Hamlet alakítását, de még személyesen halhattam tőle róla, amikor nála jártam egy interjún. Azt mondta, hogy ez akkora ügy volt, hogy még a grundon focizó fiúk is tudták, ő a Hamlet, ha nem is mentek el a színházba. Ma már persze ilyen nincs, de ez az 1963-ban bemutatott, hosszú ideig kiugró sikerrel menő, Vámos László által rendezett, produkció, többek elbeszélése szerint, szólt a Rákosi-rendszerről, 1956-ról, annak leveréséről, és Gábor Miklós önvizsgálatáról is, akinek fájdalmasan rá kellett döbbennie, hogy az, amit addig sok tekintetben szolgált, orbitális hazugságon alapszik. Vagyis bárki beleláthatta a produkcióba a számára legfontosabbakat. És ez jó Hamlet előadások esetében mindig így van.
Amikor például a méltán nemzetközi Nikolai Kolyada úgy rendezte meg, a róla elnevezett jekatyerinburgi Kolyada Színházban, a fesztivál legjobbját, hogy abban már az érezhető, „minden egész eltörött” – az egyetemes értékek is, amiket tisztelt az emberiség -, akkor korunk elkeseredését fogalmazta meg. Hatalmas dáridóval, törés-zúzással, végeérhetetlen dáridózással kezdődik az előadás, és nagyjából így is marad. Megölték már a mértéket jelentő királyt, összeházasodott már gyilkosa, Claudius, a bűnrészes Gertrúddal, ott ülnek a trónon, és ettől az aljasság, a törvénytelenség lett mércévé. Kolyada, aki a díszleteket is tervezte, ahogy a hangorkán jellegű, fültépő zenét, vagány ötlettel, képtárba helyezte az állandósult őrjöngést, aminek műalkotások is áldozatul esnek. Ki tudja, eredetiek-e, hiszen például a szépség, a harmónia megtestesülése, a Mona Lisa jó néhány példányban látható, így többször is meg lehet Leonardo alkotását gyalázni, illusztrálva: itt már semmi nem szent. Szörnyű vízió ez, amiben némileg összemosódnak a szerepek is, hiszen mindenki részese e végletekig lezüllött, mai kocsmának.
Egyvalaki kivétel. Hamlet atyjának a szelleme, akit, halmozva a funkciókat, Kolyada alakít. Ő rendszeresen megjelenik, angyalszárnyakkal ott bolyong az elvadult tömeghisztériában, és átható nézéssel, megvető pillantásokkal véleményezi az eseményeket. Dermesztő, amit lát. Nevezhető akár elszabadult haláltáncnak is. Mintha egy Bosch festményt látnánk, szörnyalakokká torzult emberekkel.
Ehhez a rendező kihúzza a szöveg nagy részét. Ebben a világban már nincs idő hosszú párbeszédekre, filozofálással teli monológokra, minden lerövidül, klipszerűvé válik. Az ideges vibrálás uralkodik, akció kerget akciót, percnyi nyugalom sincs. Még az Oleg Yagodin által remekül megformált Hamlet is háttérbe szorul, hiszen az egyéniség szerepe csökken. Hozzá képest ifj. Vidnyánszky Attila Hamletje, Eszenyi Enikő rendezésében, a Vígszínházból, csaknem kiteljesedik, hogy aztán halálba torkollik, az más kérdés. De addig vibrálhat, terveket szőhet, benyargalászhatja tettvágyában a színpadot. Amúgy ő sem hosszasan elmélkedő fajta, túlmozgással igyekszik levezetni az egyre csak halmozódó feszültséget. De azért még hisz abban, hogy szembe lehet menni az árral, és esetleg ennek némi eredménye is lesz, a háborús állapotok dacára. A permanens harcot illusztrálva Eszenyi még egy valódi katonai dzsipet is behozat a színpadra, hogy érzékeltesse a lidérces állóháborút, amikor folyamatosan keresni kell az ellenséget, akkor is, ha egyébként épp nincs.
A Gyulai Várszínház, az Aradi Kamaraszínház és az aradi Ioan Slavici Klasszikus Színház közös Rosencrantz és Guildenstern halott előadásában Hamletnek már fajsúlya sincs. Igaz, Tom Stoppard e darabban eleve a Shakespeare mű két mellékalakját helyezi a középpontba, de ettől még nem kellene Hamletnek pipogyának, szinte bármire alkalmatlannak lennie, mint Tapasztó Ernő rendezésében. Lung László Zsolt koncentrálni képtelen, soha fel nem növő óriáscsecsemőjét nem is érdekelik a közügyek. Totálisan kiábrándult, meg se fordul szűk agyában, hogy bármin is változtatni lehetne. Hát ez eléggé jellemző korunkra. Az pedig jelképes, hogy a hatalom otromba letéteményesét a kiváló liliputi színész, Köleséri Sándor alakítja. Ránézésre is látszik, hogy egy kis senki került magas polcra. Mindehhez a méltán világhíres Tiger Lillies zenekar rémpofára maszkírozott tagjai élőben játsszák a remek zenét. Előző este parádés koncertet adtak azokból a zenékből, amiket Koppenhágában bemutatott Hamlet előadásukhoz szereztek. A Rosencrantzhoz ez a gunyoros zene illik. Hamletből, a hősből, nevetséges figura vált, ahogy Claudius is nevetséges, csak közben veszélyesebbé vált. Valahol itt tartunk most. És ezt elég jól megmutatta a Hamlet fesztivál.
2018.07.22 15:17

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36