Mit emelgeted a zászlót, mit harcolsz a Fidesz ellen, amikor pontosan látod, hogy teljesen értelmetlen, mondja a barátom, majd hozzáteszi: ez az ellenzék meg sem érdemli, hogy mellé állj. Nem emelgetek én zászlókat, nem is küzdök a Fidesz ellen, és eszem ágába sincs az ellenzék mellé állni, de azért a hazudozást, az emberek megvezetését, a gyűlöletkeltést, a humán gondolatok teljes kiirtását mégsem lehet szó nélkül hagyni, válaszolom, de ő csak legyint. Aztán másra tereli a szót; a politika immár csak ennyire érdekli, szél ellen úgysem lehet, vallja.
És akkor pontosan ott vagyunk, ahova Orbán juttatni akart bennünket: ne érdekeljen, hogy mit mondanak, ha nem értesz velük egyet, éld a saját életed, a politikát meg hagyd rájuk. Ők tudják, mit kell tenni, mit kell mondani. És igen: ők tudják, hogy mit kell mondani, mikor kell hazudni, mikor kell tudatlanságban tartani az embereket, és ha rátalálnak egy olyan témára, amellyel ráadásul a társadalom többsége egyetért, akkor azt egy pillanatra sem engedik el, kihozzák belőle a maximumot, miközben azt sem tudjuk, hol található ez a maximum.
A migránsellenességben, miközben az ellenkezőjét hittük, úgy tűnik, még bőven van tartalék. Most például az ENSZ globális migrációs csomagjának tárgyalását hagytuk ott, beállítva ezt a lépést is a három éve tartó akciósorozatba. A Fidesz tudja: egy ilyen lépésnek nincs szankciója, nyugodtan megtehető, nem lesz következménye, pont úgy, mint a pártállam lebontása idején: akkor is bátran szembe ment azokkal a törvényekkel, amelyek megszegése nem járt büntetéssel. Ezt a leckét ez a párt alaposan megtanulta, és menet közben arra is rájött, hogy nemzetközi szinten is remekül működik. Nyugodtan lehet hazudni, mint esetünkben Szijjártó Péter tette, állítani azt, hogy ez a csomag ellentétes a józan ésszel és Magyarország érdekeivel. Nyugodtan lehet állítani, hogy az ENSZ a migrációt alapvető emberi jogként határozza meg, miközben ez a szöveg semmi ilyet nem tartalmaz. Nyugodtan lehet azt lódítani, hogy kötelezettségeket ír elő a tervezett határozat, miközben csak ajánlásokat. A magyar minisztert az igazság nem érdekli, neki az orbáni politikának kell megfelelnie, és meg is felel neki. Teheti, hisz a többséghez csak az ő szavai jutnak el, a többség csak arról értesül, hogy az ENSZ – csakúgy, mint az Európai Unió – migránspárti, tönkre akarja tenni, bevándorló országgá tenni a nemzetállamokat, a büszke Magyarországot is.
És az én barátom azt mondja, ne emelgessem a zászlót. Itt ezek a mondatok működnek, ezek hatnak, a bencsikek, hollikok nyugodtan dobálózhatnak rasszista kijelentéseket, még jutalmat is kapnak érte. Én meg továbbra is azt mondom: nincs itt zászló, csak néhány csendes, meglehet erőtlen szó. Abban a reményben, hogy egyszer ezeknek az embereknek is szembe kell nézniük a hazugságaikkal, az embertelenségükkel. Most még nem. Lehet, hogy évekig, sőt évtizedekig nem. De egyszer fizetni kell, igaz, ha élünk, nekünk is. Egész Magyarországnak. Ez az írás sem zászlóról szól, sokkal inkább a szégyenről.