Mulasztás

A felelősség szétterítése egy-egy gyalázatos, a közvéleményt is felkavaró kormánypárti törvényjavaslat elfogadtatása során bizony rendkívül fontos a Fidesz megélhetési politikusai, sőt: „megélhetési keresztényei” számára. Nem volt ez másként azon javaslat esetében sem, amely a parlamenti képviselők járandóságát 748 ezerről 948 ezer forintra emelte. A Fidesz által a korábbi hírek szerint megzsarolt ellenzéki formációk dönthettek további működésüknek a finanszírozásuk radikális csökkentése miatti ellehetetlenülése, valamint a kompromittálódás között. Ez a szituáció okkal emlékeztethet bennünket a választások bojkottja körüli, immáron okafogyott dilemmára.

A kierőszakolt ellenzéki kollaboráció a Fidesz agytrösztje számára pedig egyenesen prioritást élvezett eme törvényjavaslat elfogadása kapcsán. Kétharmados parlamenti többségük révén ugyan kényelmesen átnyomhatták volna a törvényhozáson eredeti tervezetüket. Az önmagukat rendszerint „szentnek” láttató, az ellenzékkel való együttműködésről egyébként hallani sem akaró kormánypárti képviselőknek azonban égető szükségük lehetett ebben az ügyben a „nemzeti egységre”, mivel joggal tartottak attól, hogy pénzéhségük ráébreszti az eddig rájuk szavazó választópolgárokat a triviális igazságra, miszerint „minden szentnek maga felé hajlik a keze.” A látszólagos többpárti konszenzus további hozadéka: a Fidesz számára létfontosságú apátia fenntartása a magyar társadalomban. A kormánypárt sorozatos választási sikereinek titka ugyanis nem csupán a menekültekkel való riogatás segítségével három év alatt összetákolt, óriási méretű vidéki szavazótáborban rejlik. Legalább ennyire fontos tényezőt jelent a voksolások során azon távolmaradók tömege, akik saját döntésképtelenségüket az „egyik kutya, másik eb” elvével indokolják. Ha kormánypárt és ellenzék együtt emeli meg a képviselői fizetéseket, a politikailag inaktív polgárok ismét igazolva látják passzivitásukat.

Az ellenzéki pártoknak a hazai törvényhozásban ülő reprezentánsai azonban felettébb megosztottnak mutatkoztak e kérdésben. Az állítólagos zsarolás testületileg csupán a Jobbik-frakciót késztette együttműködésre a kormánypártokkal. A DK és az LMP frakciója csakúgy, mint a függetlenek többsége, dacosan nemmel szavazott. A leginkább elgondolkodtató a szocialisták magatartása, esetükben ugyanis frakciófegyelemnek nyoma sem látszott: hárman elutasították a kormánypárti javaslatot, öten viszont támogatták. (Plusz a Párbeszéd nemmel szavazó képviselői között helyet foglaló, szocialista Burány Sándor.) Az MSZP-frakció tagjainak feltehetőleg saját belátásukra bízták, miként foglalnak állást. Az igennel szavazó többség ismét elmulasztotta annak lehetőségét, hogy pártjuk erkölcsi fölényre tegyen szert a Fidesszel szemben. Pedig ha annak idején, kormányzati pozícióban a szocialisták nem borultak volna össze a képviselői juttatások kérdését illetően Orbán pártjával, most talán nem az opponens szerepében kellene pózolniuk.