"Tudják, de nem teszik"

Nagyon unhatják már az olvasók, amikor egy elemző azzal kezdi a mondandóját, hogy a (parlamenti) ellenzék egyik legfőbb kihívása (továbbra is) annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy kormány- vagy rendszerellenzékként tekint-e magára. Hogy az egyes szereplők miként írják le a 2010 utáni politikai rendszert, abból az is következik, hogy miként tekintenek magukra, majd abból milyen politikai cselekvést irányoznak elő a maguk számára.

A dilemma nem ismeretlen, Schlett István, a rendszerváltás utáni magyar politikatudomány egyik mestere az 1873–1875-ös pénzügyi válság során született politikai-politikusi válságértelmezések különbözésére rávilágító tanulmányában a következőkre hívja fel a figyelmet: „…a viták a mi a teendő kérdésében nemcsak a pártok között, hanem az egyes pártokon belül is fellángoltak. Nem meglepő ezért sem az érdekek és a velük összefüggő valóságértelmezések ütközése, sem az, hogy a vitákban a különböző – szakpolitikai, ideológiai és tisztán pártpolitikai – szempontok szinte szétszálazhatatlanul összekeveredtek.”

Részben a helyzetelemzésre vonatkozó különbözésekből is következik a politikára jellemző pluralizmus, ez immanensen hozzátartozik a politika természetéhez. A szférának ez a sajátossága talán leginkább a válsághelyzetekben mutatkozik meg, amikor felléphetnek olyan szereplők is, akik a „régi módon” már nem tudnak, vagy nem kívánnak cselekedni. Ezzel azonban olyan új mércéjét és normáját jelölik ki a cselekvés(eik)nek, amely a többi politikai aktornak is viszonyítási ponttá lehet. Egy kormányzónak is kellhet ezzel az addig ismeretlen pozícióval „valamit kezdeni” – már amennyiben azt kihívásként éli meg hatalma megtartása felől nézve.

A 2010 utáni ellenzék ezt a pozíciót nem állította elő, sőt számos kritikusa szerint „belül van a rendszeren” – holott egyes szereplői „demokratikusként” írják le magukat, amiből részben az is következne, hogy kívül kellene lenniük a rendszeren. Ehhez képest ellentmondások sokasága áll elő: az egyik párt szerint legitim még Áder Jánoshoz fordulni, a másik szerint már nem őre a köztársaságnak. A harmadik párt szerint eleve nincsen már köztársaság, sőt diktatúra van, noha diktatúrában „elnyomott” politikusok ritkán szelfiznek tévéstúdiókból, miközben egy törvényjavaslatot kommentálnak. A negyedik párt szerint aki alkotmánybírót jelöl, az kollaborál, a másik szerint a korrekció lehetőségével él. Az egyik párt hivatalos parlamenti esküt tesz, a másik párt politikusa szerint „bohózat” a parlament és rendszerlegitimáló, de ő maga minden hónap elején azért örül képviselői fizetése utalásának.

S akkor még csak a Kossuth téri példákkal éltünk, és nem beszéltünk az ellenzéki miniszterelnök-jelöltről, aki a Fidesszel és MSZP-vel közösen kormányoz egy budapesti kerületben – és kormányoznak néha a feje fölött (a tudomásával) –, vagy a saját polgármestereiket és pártelnökeiket hekkelő helyi ellenzékiekről. Vagy ott vannak az egymásra etikai eljárásokat küldözgető „XXI. századi” politikusok, illetve az alaptörvény-módosítást megszavazó jobbikosok (a 2016-2018 áprilisa között Jobbik-relativizáló baloldali-liberális véleményvezérekkel együtt), a céghálókba bonyolódó kérlelhetetlenek, a képviselői fizetésemelések megszavazásáért újságírókat inszinuáló „ez kérem, fasisztoid állam” baloldaliak, és nem utolsó sorban a NER-t kiépítő Simicska Lajos rezsimdöntő arcához imádkozó „források”.

Vannak olyan dilemmák, amelyek abból fakadnak, hogy még a politológusnak sem könnyű eldönteni, minek is nevezze ezt a politikai rendszert – biztos lehet benne az olvasó, hogy akinek ez egy szóban sikerül, az nem tudja, miről beszél. A politikatudomány művelői ellehetnek ezzel a kérdéssel még az indokolt mértéken is túl, egy politikus azonban nem. Neki a cselekvés szükségessége miatt egy ponton meg kell állnia, és döntenie kell.

Minden bizonnyal a nyolc éve szavak szintjén már a Kádár-rendszert is puhító beszédmód nem fog működni úgy, hogy a politikusok olyan feltárulkozóan számolnak be a Facebookon politikai- és magánéletük boldog pillanatairól, ahogyan egy korabeli ügynökjelentésben sem olvashattuk. Úgy pedig szintén nem fog menni a dilemma feloldása, hogy eközben NER-kompatibilis lépéseket járnak, vagy a választóknak nem magyarázzák meg világosan, hogy egy adott döntés miért nem NER-döntés, hanem idővel akár a NER-döntő kislépések egyike. Ez például a képviselői fizetésemelések során nem sikerült, és bizonyosak lehetünk abban, hogy további intézményi változtatások léphetnek életbe annak érdekében, hogy az ellenzék mozgásterét soha se maga, hanem a hatalmon lévők alakítsák.

Ugyanakkor látni kell azt is, hogy számos olyan jelenség, megmagyarázhatatlanság, rövid távú politikai memóriazavar, szavazási magatartás és még az újságírók számára is kevésbé látható „együttműködés” áll fenn, amely tartósságához éppen az ellenzékiek kellenek.

Ezt eddig is tudtuk – mondhatná az olvasó. Való igaz. Éppen ezért szólt ez az írás a politikusoknak, akik „tudják, de nem teszik”.