Nehéz az iskolatáska

Tetszettek már megemelni egy tizenhárom éves gyerkőc iskolatáskáját? A minap egy nagymamával találkoztam, aki iskolaidőben rendszeresen segít az unokájának cipelni a tankönyveit, munkafüzeteit. Egyedül nem bírná. Pedig ha egy kicsit körülnéznének a környező országokban az oktatási tárca illetékes vezetői, alighanem elcsodálkoznának: könyvek, füzetek már csak elvétve vannak. A többi? Csinos kis tokban, egy tableten.
Innen nézve ez szinte elképzelhetetlen, pedig így van. Augusztus első napjaira ígérte az oktatási tárca új vezetése, hogy kirukkol végre az átdolgozott Nemzeti Alaptantervvel (NAT), amiből megtudjuk majd, milyen új világ kezdődik a hazai általános- és középiskolákban. A korábbi miniszter egy évvel ezelőtt még úgy fogalmazott, „az első három évben annyira leterheljük a gyermekeinket közismereti tárgyakkal, hogy igazából nincs idejük tisztességesen megtanulni írni, olvasni, számolni”. Még az éneklést is hozzátette, de ezt alighanem az akkori énektanár helyettese súghatta a fülébe.
Az akkori oktatási államtitkárból mára egy másik tárca minisztere lett, a helyére egy szülész-nőgyógyász professzort helyezett a Nemzeti Együttműködés Kormányának feje. Bódis professzorral, a nőgyógyászati endoszkópia, a reprodukciós endokrinológia és az urogynecologia tudósával alighanem jól járt a közoktatás, hiszen ki értene jobban a NAT megszüléséhez, mint egy virtigli szülész? Mégis kissé görcsbe rándult a gyomrom, amikor az egyetemisták vizsgáztatásához szokott tudós ember a minap azt nyilatkozta a jól értesült kormányszócsőnek, hogy szerinte a kisiskolások túlterheltsége csak lárifári.
Az államtitkár szerint a „túlterheltség” meglehetősen szubjektív, és a valós adatokkal nehezen vagy egyáltalán nem alátámasztható sztereotípia. Neki ne mondjon mást Csépe Valéria, az új nemzeti alaptanterv kidolgozásának irányításával korábban megbízott kormánybiztos se. Bódis tanár úr állítja, hogy a hazai általános iskolákban régiós szinten az egyik legalacsonyabb a kötelező tanítási órák száma, a tananyag radikális csökkentése pedig oda vezetne, hogy a gyerekek később képtelenek lennének az összefüggések felismerésére. Ezért nem csökkenteni, hanem „súlyozni” kell az ismeretanyagot.
Ha nem volnának pedagógusok és a közoktatás tárgyaként agyonterhelt egyedek a családunkban is, talán megvonnám a vállam, és azt mondanám: annak van igaza, akinek az isten hivatalt adott. Ha a frissen megbízott államtitkár úgy gondolja, hogy semmi szükség a tananyag megrostálására, hát ne tegye. Ne legyen igaza a visszavonult elődjének, a rengeteg lexikális tudás mellett - amit szinte tölcsérrel akarnak a gyerekek fejébe tölteni -, szegények legyenek képesek az általános iskola első három évében megtanulni írni-olvasni-számolni is. Ha így lesz, áldásom az új NAT-ra. 
Szóval nagyon várom, hogy esetleg már közelről is megnézhessem a Bódis-szülte NAT-bébit. Aztán majd szeptemberben szívesen elküldöm az államtitkárnak az unokám órarendjét. Mondja meg ő, sok vagy kevés, amit egy kisiskolástól elvárnak.
Szerző
Somfai Péter
Frissítve: 2018.07.26. 09:25

Szabad Európa

A történet egy kissé zavaros, de a lényege mégiscsak az, hogy valahol, valakiknek a fejében megfogalmazódott a Szabad Európa Rádió magyarországi újraindításának gondolata. A sajtóban dolgozókat természetesen nem kérdezték meg róla. (Ahogy az Európai Parlament jelentéstevője is úgy találkozott titokban az újságírók képviselőivel, hogy a média nem számolhatott be róla, és maga az EP azóta is úgy tesz, mintha az a beszélgetés meg sem történt volna. Mintha nem lennének a magyar médiahelyzetről szóló pontos információk birtokában). De ha kérdeznének, alighanem azt mondanánk, hogy az ötlet merő anakronizmus.
Amennyiben az EU vagy az USA tényleg úgy gondolja, hogy 28 évvel az első szabad választás után, a papíron évi 80, de a valóságban inkább 130 milliárd forintból működő „közmédia” mellett szükség van egy ki tudja honnan, milyen pénzből sugárzó rádióadóra, hogy az igazság eljusson az emberekhez, akkor ez nyílt beismerése annak, hogy a Kossuth, a Petőfi, a Bartók, a Magyar Televízió összes csatornája és az állami hírügynökség közszolgálat helyett pártszolgálatot végez, a TV2-t, az Origót, a Figyelőt, a Demokratát, a kereskedelmi rádiók hírműsorait, az összes megyei lapot és a legtöbb vidéki hírportált pedig ugyanabból a pártközpontból szerkesztik. Ha viszont így van (szerintünk így van), akkor ez nem mostanában kezdődött, hanem 2010-ben – hol voltak a most aggódók a magyar nyilvánosság éveken át tartó megerőszakolása alatt? Amilyen illetlen a kérdés, olyan kevéssé lesz diplomatikus a válasz: ott sürgölődtek az erőszaktevő körül, és eltették a pénzt, amit a hallgatásért kaptak. Akad talán, aki elhiszi, hogy az európai kormányok nem tudták, miért és milyen áron vonult ki a Sanoma, a Ringier, az AxelSpringer, a Telekom és a többi nyugati piaci szereplő a magyar közéleti sajtóból?
Annak idején a SZER-nek a pártállam pártmédiája mellett és miatt volt létjogosultsága. Az újraindítás előtt talán az új pártállamról/pártmédiáról kellene valami érvényeset mondani.

Fekete Aranycsapat

Többek között két nagy probléma aggasztja a magyar közéletet. Az egyik a migráns-kérdés, a másik a magyar foci szereplése.
Mindkét ügyben afféle szakértőnek számítok. Elvégre csaknem kétszázezer társammal együtt menekült, azaz migráns voltam 1956-ban. Jól emlékszem arra a barátságos fogadtatásra, amelyben egy novemberi éjszaka során az osztrák Vörös Kereszt önkéntesei részesítettek, majd a német hatóságok is, s végül szinte az egész amerikai társadalom következett. Templomok és egyetemek tízezrei – szegények és gazdagabbak – álltak össze, hogy segítsenek áthidalni az első hónapok, az első évek nehézségeit. Csak az amerikaiak több mint negyvenezer magyart fogadtak be. Meg is háláltuk. Igen sok magyar menekültből lett sikeres amerikai üzletember, orvos, ügyvéd, tanár Amerikában. 
A foci akkor még nem volt olyan népszerű Amerikában, mint most, de a nagyobb városokban azért voltak, akik követték az angol ligát és a nemzetközi meccseket is. Ilyen volt az én New York-i, görög származású optikusom. Két magyar nevet ismert. Nagy Imréét és Puskás Ferencét. Rosszul ejtette ki mindkettőt, Nagyból Nádzs lett, Puskásból Puszkász. A dolog érdekessége, hogy az én nevemre többnyire nem emlékezett, és így közös megegyezéssel engem is Puszkásznak hívott hosszú éveken át. (Ezt a történetet egyszer el is meséltem Puskásnak a budai vendéglőjében.)
Manapság a magyar társadalom többsége, nem is szólva a kormányról, finoman szólva nem kedveli a menekülteket, ám ugyanakkor fájlalja, hogy a focicsapat ennyire a béka segge alatt van. A kérdés az, hogy mit lehetne tenni? Szerény véleményem szerint van kiút, van megoldás. Minden évben be kell engedni néhány ezer fekete (és barna) menekültet, akiket a focihoz értő szakemberek vizsgálnának meg. Ha a szakemberek szerint tehetségesek, akkor kaphatnak letelepedési engedélyt (családtagjaikkal együtt), ám csak akkor, ha hajlandók később a Fradihoz szerződni, és ily módon biztosítani az új migráns-politika támogatottságát. Elvégre ha B-közép üdvözli a bevándorlókat, nem lesz baj: még a Magyar Idők se merne fellépni ellenük. Sőt az is elképzelhető, hogy a csapat győzelmei láttán a B-közép felvállalná a multikulturális liberalizmust, és abbamaradna a cigányozás és a zsidózás is.
A lényeg az, hogy ki kell nevelni egy új Aranycsapatot a francia csodacsapat mintájára. Csak így lesz értelme, hogy az utóbbi években annyi új stadiont épített méregdrágán az ország. Hamarosan ugyanis megtelnének fizető szurkolókkal. Visszatérülne az a sok pénz, amit az állam ezekbe az eleddig kihasználatlan intézményekbe fektetett be. Abban reménykedem, hogy ezt az új intézkedést nemcsak a magyar focirajongó jobboldal, de a focirajongó baloldal (Vasas!) is támogatná. Tehát mindenki. S miután a Fradi lesz az új, multikulturális magyar liberalizmus fellegvára, minden lehetséges.
Éljen a megbonthatatlan Fradi-Vasas barátság! 
Éljen az új Aranycsapat!
Szerző
Charles Gati