Egyesült Tökök

Publikálás dátuma
2018.07.26. 14:38

Fotó: Helloween
Ma már - statisztikai értelemben félúton a nyugdíj illetve a temető felé - hajlamos lennék azt gondolni, hogy a legtökösebb Halloween-dal King Diamondé (azon valahogy nem fog az idő). De akkor, amikor 1985 táján egy barátom kazettára másolta nekem a Walls of Jericho-t a Helloweentől, az bizony új paradigma volt. Nehezen tudtam volna megfogalmazni, hogy miért, nem is érdekelt az oka, de azt hiszem, hogy elsősorban a kreativitás, tempó, a dallamos basszus, és az énekes hangja miatt. Emlékszem, amikor kölcsönadtam a kazettát egy gimnáziumi osztálytársamnak, aki egy punkzenekarban basszusgitározott, másnap fülig érő vigyorral hozta vissza, és már messziről kiabálta: ez k... jó! Tényleg az volt, túlzás nélkül, és jó még ma is. Nekem a későbbi Helloween nem sokat jelentett - az első két, nyersebb és ösztönösebb lemezt hallgatom máig, nem a sterilre csiszolt újabbakat -, de a szerda esti székesfehérvári koncert így volt tökéletes, hogy az összes korszak összes fontos szereplője és dallama jelen volt. 
Az ember valahogy megérzi, hogy mikor kell elköszönnie a gyerekkori kedvenceitől. A Judas Priesttől a Szigeten búcsúztam el - talán túl korán, de szerencsére semmiképpen sem túl későn -, a Helloweentől pedig valószínűleg most, mert ennél már csak rosszabb lehet. A zene nem sport (bár a speed metal már majdnem az), de a korral kopni kezdenek a reflexek, a hangszálak, az ötletek. A szerda esti műsor viszont még minden szempontból bőven belül volt a vállalhatóság határán, annak ellenére, hogy ezt a száguldó zenét játszani és élvezni is tízen-huszonévesen lehet igazán. Az én szemszögemből az optimális műsorösszeállítás a Starlight-tal kezdődött volna, és a How Many Tears-szel fejeződött volna be – utóbbi úgy magaslik ki a Helloween életművéből, mint a Somló a Marcal-medencéből –, de a szerdai egy más koncepciójú, pályafutás-összegző este volt. Összesen három énekes, három gitáros, egy-egy basszusgitáros és dobos volt a színpadon (legtöbbször egy időben), és egy, a video- és a hangtechnika segítségével végrehajtott páros dobszóló erejéig megidézték az 1995-ben elhunyt Ingo Schwichtenberg szellemét is. 
Nehéz ilyen komoly dolgokról írni egy zenekarral kapcsolatban, amelyről már a 80-as évek közepén is az volt az első benyomásunk – amellett, hogy rendkívül jó technikájú zenészek –, hogy sült bolondok: annyi humort és őrültséget vittek egy eredendően egész más értékek köré szerveződő műfajba, mint senki más (talán a Scorpions legvadabb éveit leszámítva). És nehéz volt így hallgatni gyermekkorunk legvidámabb dalait, látva, hogy Michael Kiskén, a második énekesen, aki 18 éves korában csatlakozott az együtteshez, milyen mély nyomokat hagyott – némi eufémizmussal – az élet; és hogy Kai Hansen, aki olyasmiket gitározott és énekelt el egyszerre, amikre külön-külön is nagyon kevés ember lenne képes, mennyire másképp fest most, mint annak idején a Kisstadionban, jóformán tinisztárként. Őszintén szólva hármójuk, vagyis Kiske, Andreas Deris és Hansen közül a harmadik hangját konzerválta a legkevésbé az idő (amikor 1985-ben hátrébb húzódott, akkor is azt lehetett hallani, hogy nem bírta a torka a különleges megpróbáltatást), de ennek a koncertnek így is az volt az egyik csúcspontja, amikor előadták a How Many Tearst, és néhány sor erejéig ő is énekelt. Amúgy pedig nem könnyű csúcspontokat kiemelni, mert csúcs volt az egész, tematikus illetve kor szerinti blokkokra tagolódó előadás a vetített animációkkal (a Pumpkins Unitedé és a Perfect Gentlemané különösen tetszett), a szél ellenére tiszta hangzással, meg a fehérvári Fezen kánikulában is lelkes közönségével.
Nekem kicsit furcsa, hogy olyan fiatalok bólogatnak erre a zenére, akik később születtek a dalok többségénél, de nyilván őket sem zavarta kevésbé a magukban nosztalgiázó vén szivarok látványa – így van ez, ha egy sikeres zenekar generációkon átívelve évtizedeket tölt a pályán. A végét egy kicsit elbohóckodták, de ez szigorúan csak a látványra érvényes – a nép közé szórt óriási, felfújt töklabdákra, a fényárra és a konefettiesőre –, a zene végig professzionális maradt. Épp ezért gondolom, hogy itt kell abbahagyni: jobb már nem lesz (nem is nagyon lehetne), rosszabb meg inkább ne legyen.

Elhunyt Matus György

Publikálás dátuma
2018.07.26. 11:55

A színművész életének 72. évében halt meg.
Életének 72. évében elhunyt Matus György – közölte a Vörösmarty Színház. A színművész 1998-ban szerződött a társulathoz és olyan népszerű darabokban játszott, mint az Apák és fiúk, A velencei kalmár, a Lear király, a Hair, és az Anconai szerelmesek. Matus György 1945-ben született, művészi pályáját 1972-ben a Bartók Színházban kezdte, majd 1974-től több mint húsz éven át a Miskolci Nemzeti Színház társulatának vezető művésze volt. 1997-től egy évadon át a Tatabányai Jászai Mari Színházban játszott, 1998-ban szerződött a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatához. A Magyar Színházban vendégként játszott, szinkronszínészként számos filmnek kölcsönözte a hangját. Székesfehérváron játszotta a többi között Liliomfi Kányaiját, az Egy hölgy a Maximból tábornokját, az Anconai szerelmesek Tomao Nicomacóját, a Csárdáskirálynő Miska pincérét, a János vitéz Bagóját, a Lóvátett lovagok Holofernesét, A kőszívű ember fiai Rideghváry Bencéjét. Munkásságát 1983-ban Déryné-díjjal, 1998-ban Jászai Mari-gyűrűvel, 2000-ben pedig Vörösmarty-gyűrűvel ismerték el. 
Szerző

„Nem szabad túl komolyan vennünk magunkat!”

Publikálás dátuma
2018.07.25. 21:00

Fotó: Kovács Tamás / MTI
Ian Hill-lel, Judas Priest alapító basszusgitárosával a budapesti koncert előtt beszélgettünk titkos favoritokról, zenekaros pólókról, japán cukimetálról és alvásról a turnék alatt.
– Próbáltam Judas Priest-pólóban jönni, de az eredeti darabokat elkapkodták a koncert előtt, replikát meg nem akartam. Marilyn Manson és Gene Simmons nemrég levetette egy-egy rajongó pólóját, mert azon más zenekar szerepelt. Mit szólna, ha megjelentem volna Iron Maiden-pólóban?  – Engem biztosan nem idegesít fel az ilyesmi, elvégre az ember nem csak egyetlen zenekart kedvel. Én is szeretem az Iron Maident! Biztos vagyok abban, hogy a többieket sem érdekelné.    – A kritikusok és a rajongók is egyetértenek abban, hogy a 2018-as Firepower hosszú ideje a legjobb albumuk. Érezte ezt a felvételek közben?   – Igen. Azonnal tudtuk, amint Scott-tal megkaptuk Richie-től, Glenntől és Robtól a dalstruktúrákat, és elkezdtük megírni a dobot és a basszustémákat, hogy erős album lesz. Tom Allop és Andy Sneap producerelte a lemezt, akik tartották a frontot, amikor Glenn nem volt jól, Mike Exeter pedig, a hangmérnökünk elképesztő munkát végzett.  
– Van, hogy megcsalja a szimata? Hogy meggyőződése, hogy valamiből sláger lesz, de mégsem?  – Igen, időről időre ez is előfordul. A lemezcégeknek, például annak idején a CBS-nek, néha más volt a véleményük arról, melyik legyen a kislemezdal, mint nekünk. Volt, hogy azt mondtuk, oké, hisz mindenki a legjobbat akarta. És persze néha nem jött be, nem úgy vagy nem az szólt, amit akartunk.  – Van titkos kedvence? Amiből sohasem lett igazán nagy sláger?  – Az egyik kedvenc dalom mindig is a Dissident Agressor volt. Mert olyan nyers, izgalmas, nem hétköznapi. Erőteljesen indít, rövid, alapvetően semmi más, csak két gitár, dob, basszus, ének – nagyon kevés utómunka, mégis fenomenális.    – Ma már hallottam rajongót, aki előre reklamált, hogy ma nem játsszák az Electric Eye-t. Gondolom, nem egyedi eset… Hogyan válogatják a dalokat egy adott turnéra?    – Tudja, ez egy rémálom. Szeretnénk olyan sokat játszani az új dalokból, amennyit csak lehet, csakhogy háromnál többet egyszerűen nem lehet, mivel minden friss dal kiüti valaki régi kedvencét. És minden egyes turnén ez megy! Van, amit nem lehet kihagyni, de próbáljuk rotálni a dalokat, frissíteni a dallistát, tavasz óta ezen a turnén is már többször cseréltünk. Egyszerűen nem tudunk mindenkinek a kedvére tenni.  – Jó nagy vihart kavart tavaly, amikor Rob Halford két Judas-slágert is előadott egy díjkiosztón a Babymetal nevű japán kawaiimetal-együttessel, amelyik – nagyon leegyszerűsítve – a távol-keleti popot ötvözi a metállal. Sokan árulást kiáltottak. Hogy látja: a metálrajongók ennyire csőlátásúak?   – Ez valahol természetes. Csakhogy közben a babymetal megismerteti a műfajt olyanokkal, akik korábban semmilyen kapcsolatuk nem volt vele. Mi is csináltunk kommersz dalokat, amelyeket lejátszhatott a rádió – e nélkül a heavy metal nem lehetett volna olyan népszerű, mint amilyen. Az ilyen dalok fontosak: valaki megkedveli a Living After Midnight-ot, aztán az egész albumot, végül eljön egy koncertre. Ez így jó! A Babymetal szerintem jópofa.
– A Judas Priest imázsához vizuálisan – a klipekben, az öltözékben – mindig is hozzátartozott a finom önirónia.   – Igen. Tényleg nem szabad túl komolyan vennünk magunkat! A legfontosabb úgyis az, hogy jól szórakozzunk, nem?  – Mi kell ahhoz, hogy jól érezze magát a színpadon? És ez most nem egy alattomos célzás a szex, drog és rock and roll közhelyre.  –Jól kell aludnom.  – Ez mennyire jön össze a turnék alatt?  – Úgy osztjuk be az időnket, hogy tudjunk töltődni. Az energia mellett a közönség is sokat számít: ha érzem, hogy értékelik, amit csinálunk, nem is kell más.  – Érzékelik, hol vannak a rajongóik határai? A Turbo például legendásan megosztó lemez, egyesek szerint a műfaj megcsúfolása, a koncerteken mégis mindenki teli torokból üvölti a címadó dalt. Fel lehet azt lemezkészítés közben mérni, hogy eddig, és ne tovább?  – A Turbo idején az előző, Defenders of the Faith című lemezünket akartuk felülmúlni. Kerestünk valamit, ami új, ami több, de legalábbis különleges. Ekkor használtunk először gitárszintetizátorokat, és hát egy kicsit túltoltuk. Egy kissé túlságosan is más lett. De visszautalok a kommersz dalokra: a rádiók, tévék imádták. Szóval jó dolgok sültek ki belőle: megnyert egy csomó embert a műfajnak. De az világos volt, hogy nem mehetünk tovább ezen az úton.    – Hagyományosan nem vesz részt a dalszerzés első szakaszában. Ettől még kritizálja azt, amit a többiek csinálnak? A Black Sabbath-tagok például megmondták Ozzynak, hogy egyszerűen nem adhatnak ki egy God Is Dead (Isten halott) című dalt kérdőjel nélkül a címben – bele is került. Önöknél hogy megy ez?  – Hát, ha valami nem tetszik, akkor a legjobb, ha az elején megmondod. Lehet, hogy még ilyen esetben is úgy marad, mert a többség akarata dönt, de muszáj szólni. Nyitottak vagyunk egymás véleményére, és ha kell, változtatunk szöveg- és dalrészleteken. Ráadásul a kommercializáció egyben azt is jelenti, hogy vigyáznunk kell: népszerűek akarunk maradni, kurrensek, nem csak a saját, de a műfaj érdekében is – miközben, ugye, a rádiókat is ki kell szolgálnunk.  – Mikor tekintettek először a Judas Priestre márkanévként?  – Márkanévként? Hm. Nem vagyok biztos abban, hogy valaha is így tekintettünk rá. Sosem kereskedelmi megfontolásból tettünk dolgokat, hanem azért, mert épp azt szerettük volna. Ha valami eszünkbe jutott, nem azt fontolgattuk, mit szólnak majd ehhez a rajongók vagy a lemezcégek, hanem bementünk a stúdióba, és nyomtuk. Más együttesek ezt sokkal tudatosabban csinálták, lehet, hogy nekünk is úgy kellett volna?    – Képzelje el, hogy mától minden egyes este fel kell lépnie az idők végezetéig, de csupán egyetlen dalt játszhat. Mindig ugyanazt.    – Ez maga lenne a pokol.  – Melyik dalt választaná?   – Valami olyasmit, amit már egy ideje nem játszottunk. Talán a Dissident Agressort. Holnap persze lehet, hogy mást mondanék.

Ian Hill

A Judas Priest egyetlen ma is aktív alapító tagja, a brit heavy metal-együttes basszusgitárosa. 1951-ben született West Bromwichban.   

Témák
rock Judas Priest
Frissítve: 2018.07.27. 17:24