Búcsú Nyers Rezsőtől

Amikor Nyers Rezsőtől búcsúzunk, akkor sokunk elvtársától, egykori vezetőnktől, a több mint 150 éves magyar szocialista mozgalom egyik kiemelkedő alakjától, a XX. századi magyar közélet sokáig mértékadó szereplőjétől, az 1956 utáni nemzeti történelem egyik legjelentősebb formálójától veszünk búcsút.
A nemzeti tragédiába torkolló felkelés és szabadságharc és az 1989-90 közötti időszak történetét nem lehet igaz módon megírni Nyers Rezső tevékenységének elemzése és értékelése nélkül. Nélküle minden másképp lett volna, és sok minden nem lett volna, vagy legalábbis nem úgy lett volna, ahogy végül is lett. Igaz ez a 60-as évtizedre, a magyar társadalom egésze szempontjából talán legsikeresebb időszakra a XX. század folyamán, mert Nélküle szegényesebb lett volna a kádárizmus és a magyar-szovjet kiegyezés is. Igaz ez a lázas nyolcvanas évekre is.
Nyers Rezsőt - aki sokunk számára Rudi bácsi volt, persze csak a háta mögött – a politikust, mint mindenkit a tettei alapján kell megítélnünk. Azt kell kérdeznünk: ment-e valamennyit a világ, a haza előre, javult-e az emberek élete neki köszönhetően. Ezekre a kérdésekre egyértelmű igennel kell felelnünk. Ez azért lehetett így, mert hitte, lehet javítani a dolgokon, mert volt egy álma: a demokratikus szocializmus, amelyről soha, a legnehezebb helyzetekben sem mondott le, és mert ugyanakkor mindig azt az itt és most adott lehetőséget kereste, amely segít javítani az itt és most élő tömegek és a nemzet helyzetén. Nyers Rezső soha nem veszítette el a realitásérzékét, ennek alapján döntött mindig. Akkor is, amikor szerepet vállalt az 1956 utáni konszolidációban, akkor is, amikor a szövetkezeti mozgalom modernizálásán és demokratizálásán munkálkodott, és akkor is, amikor vállalta a gazdasági reform előkészítését és irányítását. Kész volt előrelépni, ha ennek értelmét látta, és kész volt hátralépni, ha nem látta értelmét elöl maradni, ha csak elvei, programja feladásával maradhatott volna a posztján.
1988-ban újra vezető szerepet vállalt, mert segíteni akart a gazdasági és politikai válság leküzdésében, mert lehetőséget látott a szocializmus demokratikus modelljének megalkotására. Ez akkor egyáltalán nem volt egy istentől és embertől elrugaszkodott elképzelés. Elég csak az akkor még fennállt geopolitikai helyzetre vagy a Szocialista Internacionálé 1989-es nyilatkozatára gondolnunk. Röviddel később, a nemzetközi helyzet gyökeres megváltozása után Nyers Rezső az egyik kulcsszereplője a békés átmenetnek, az új baloldali párt megalakításának. A realizmus és az elkötelezettség érvényesült akkor is, amikor vállalta, hogy ő legyen az MSZP első elnöke, bár tudta: a következő időszak nem a támadás, hanem a védekezés, az erők megőrzésének és megújításának az időszaka lesz.
Nyers Rezsőnek fegyelmező volt a tekintete, jelenlétében nem lehetett akármit mondani, jól meg kellett gondolni minden szót és javaslatot. Széles látókörű, csendes, de határozott politikus volt. Tekintélye előtte járt. Mielőtt belépett volna egy terembe, mielőtt fellépett a szónoki emelvényre, csend lett, tudta mindenki: most oda kell figyelni.
Kegyes volt hozzá a sors: gazdag, eseménydús életet adott neki, de a végén bosszút is állt rajta, nem engedte ki könnyen a kezéből. Egy életet azonban nem lehet, nem igazságos a legvége felől megítélni, mert a vég mindig igazságtalan.
Tegyük fel a kérdést: tanulságai vannak Nyers Rezső életének, vagy öröksége van? A válasz: is-is. Szerintem az egyik legfontosabb tanulság az, hogy a baloldaliság nincs kapitalizmuskritika és az adott jelenen túlmutató jövőkép nélkül. Számára ez a jövőkép a demokratikus szocializmus volt, amelyben hitt fiatal korában, és amelyhez a rendszerváltás pillanatában is ragaszkodott. Az alakuló kongresszuson mondott beszédében kiállt a demokratikus szocializmus értékeinek vállalása mellett, azok képviseletét látta az új párt eszmei alapjának. 
Nyers Rezső kész volt elfogadni a történelmi realitásokat, de nem tudta szükségszerűnek elfogadni a társadalmi igazságtalanságokat. Nem tudott belenyugodni az emberekre, társadalmakra, nemzetekre kényszerített egyenlőtlenségekbe, a kiszolgáltatott helyzetekbe. Mi sem nyugodhatunk bele a világ, hazánk mostani helyzetébe, a dolgok mai menetébe.
Nem nyugodhatunk, már csak azért sem, hogy ő békében nyugodhasson.
Az írás a Nyers Rezső temetésén csütörtökön elhangzott búcsúbeszéd szövege.
2018.07.27 08:50
Frissítve: 2018.07.27 08:59

Közép-európai hálátlanok

Közép-Európában afféle "földrajzi hálátlanságról” beszéltek '89 után. Azt hitték, hogy a “felszabadított” kelet-németek sokáig hálásak maradnak, ahogy azt is, hogy ha gyorsan öntik a pénzt a keleti országokba, akkor az egyesülés magától végbemegy. 
Így történt, és mégsem. Mivel Csehország, Szilézia, az NDK középső és déli részei nem elmaradott falusi tájak, hanem hagyományos ipar területek voltak, azt remélték, ha az emberek szabadok lesznek, és működtetik az ott a XVIII. század óta létező ipari kultúrát, elmúlik a rossz álom, és hamarosan utolérik a Nyugatot. Tehát - gondolták - ne sajnáljuk a pénzt, és küldjünk oda, ha éppen ez kellene, a kézi vezérlésben rutinos nyugati adminisztrátorokat, és a dolog beindul. A csehekről, magyarokról, lengyelekről persze nem hitték, hogy kvázi németek lennének, így olyan gyorsan, mint a kelet-németektől, nem várt tőlük senki semmit. S természetesen nem kaptunk olyan sok pénzt sem, mint a drezdaiak vagy a lipcseiek. 
De a modell adott volt: felszabadítottak bennünket. Nem várták, hogy naponta hálálkodjunk, ám azért időnként feltétlenül. És elvárták, hogy ne ugráljunk, hogy ne mi akarjuk tanítani az új szövetségeseket. Az utolsó huszonöt évben aztán sok minden történt, de biztosan nem tanúsítottunk elég hálát. És közben akár voltak alternatív gazdasági tippjeink, akár nem, nem éreztük eléggé jól magunkat a bőrünkben. 
A kelet-német forgatókönyv ismert volt: 1948 táján Nyugaton a valutareform tűnt megoldásnak, tehát megpróbálták most itt is. De ezzel felértékelték az egykori NDK-s piacot, a termelési költségeket. A korábbi kelet-európai piacok számára az ottani termékek túlságosan drágák lettek, a nyugati termékekkel pedig nem voltak versenyképesek. Az egész keleti gazdaság összeomlott, és a piacaiktól megfosztott vállalatokat ilyen tömegben nem tudták, de nem is nagyon akarták átállítani. Így azután rövid idő alatt négymillió keleti munkahelyet lehetett ócskavasként eladni nyugat-német vállalatoknak. Ma már a kelet-és nyugatnémet munkanélküli szint megközelítően azonos, de ezért az átállítási modellért kellene most lelkesedniük a kelet-németeknek? Közben még folyamatosan ment a “homogenizálás” is, a keletiek és nyugatiak kiegyensúlyozásának jelszavával.
Közép-Európában az összeomlás pár százalékponttal simábban zajlott, működtek valamilyen minimális önvédelmi reakciók. Azok viszont nemzetállamiak voltak, és közben a kelet és a nyugat “homogenizálásáról” komolyan - sem az EU tagjaiként, sem korábban - belátható pályákon nem beszéltek. Itt nem vettek el úgy és annyit, mint az NDK-soktól, miközben Schengen, a kint is használható egyetemi diplomák és az ALDI itt is összejött. Ez azért nem kevés, de láthatóan nem elég. A lényeget tekintve ugyanis nem a kapitalizmus minőségéről, hanem az elviekben is rosszul kitalált gazdasági megmentési modellekről van szó. Miért kellene akkor ezekért a nem nagyon felvilágosodott polgároknak hálásnak lennie?
Valaki azt írja, nem elég innovációs központokat összerakni, technológiai hátszélről beszélni, üvegszálas hálózatokat felépíteni (például Kelet-Németországban). Igaz, Közép-Európában ilyesmiről most éppen nem is beszél senki - nincs is miből ilyeneket mostanság meghirdetni. Ez persze eredmény: legalább technológiával nem vernek most át senkit.
Nemrégiben volt Drezdában egy nagyobbfajta értelmiségi összejövetel “A kelet-német gyarmat 1989 óta” címmel. Kelet-Európa '89 utáni “gyarmatosításáról” itthon kevés szó esett, habár beszélünk “belső’ és “külső” gyarmatosításról, Brüsszelről a volt szocialista világban, Nyugatról a volt Keleten. Drezdában az volt a fő téma, hogyan gyarmatosították a volt nyugat-német elitek az egykori NDK-t. 
A mostani európai politikai osztály ezt a nyelvet utálja. Talán nem tiltja be, de forrásokat, szervezeti hátteret nem kínál hozzá. Mégis, ez az elemzési nyelv mostanában inkább erősödik. A gyarmatosítás-konferencián megszólalt egy szász miniszter, egy befolyásos össznémet politikai felvilágosító központ igazgatója és mások is a szász kulturális elitből. Nekik nem a gazdasággal van közvetlenül bajuk - az alapjában rendben is lenne -, hanem a kulturális, civilizatorikus, identitáshoz kapcsolódó lepontozottsággal. Az előadók szinte mind keletiek voltak, közülük mindössze kettőnek a neve mellett jelöltek nem-keleti intézményt - és meglehet, hogy ők is keletiek voltak, de most éppen odaát dolgoznak.
Merkel óta egyébként nehéz azt mondani, hogy a keletieknek nincs befolyásuk az össznémet politikában. De a becslések szerint a német eliteknek ma is csupán négy-öt százaléka lehet keleti. A 22 keleti rektorból 3 érkezett a keleti tudományból. Különböző mértékben, de alulreprezentáltak minden területen, a bíróktól a vállalatvezetőkig. A magyarázat nem a természetes emberi gonoszságban rejlik, hanem a hálózatokban. A nyugatiak '89-ben számos posztot vettek át, és azóta az egyes szakmákban ezek a hálózatok csak tovább érvényesülnek.
Persze komolyan senki sem gondolja, hogy a kelet- és nyugatnémetek más nemzetiségűek, hogy a szászok és a bajorok minden történelmi különbségükkel együtt valóban más etnikumúak lennének. Fontos tény az is, hogy míg az orosz és a német határ között a “brüsszeliek” minden helyi elitet korruptnak tartanak - és ebben a bal-és a jobboldal között általában nem látnak különbséget -, addig Németországban bármennyit szidalmazzák is a keletieket, a legrosszindulatúbb ellenfelek sem állítják, hogy a kelet-németek korruptak volnának. Vajon miért? 
Az első eshetőség, hogy a kelet-európai elitek olyan elkeseredetten vádolták korrupcióval egymást a saját országukban, hogy végül sikerült a külvilág szemében alapvetően beszennyezniük a partnereket és persze önmagukat. A másik változat: vannak korrupt németek is (épp az utóbbi hónapokban tartóztattak le egyébként nyugatról származó iparbárókat), de mert a hálózataik nem voltak nyugatiak, nem lehetett helyieknek festeni őket. És van egy harmadik lehetőség is: a politikai rendszer már az NDK-ban is eltért a közép-európaitól. Még '89 után hallottam nyilvánosan az egyik legnépszerűbb magyar történésztől, amikor éppen tömegével rugdosták ki az egykori NDK-s egyetemekről a professzor-kollégákat, hogy úgy kellett nekik, túl lojálisak voltak. 
Azt, hogy a Balatonnál lehetett német-német családi találkozókat tartani, Drezdában vagy Lipcsében már elfeledték. De hogy a német határtól keletre egy kis aprópénzt sem lehet a helyiekre - és nem csak az elitekre - rábízni, azt a németek többsége ma is így gondolja. A modell egyszerű, akkor a saját zsebünkre dolgoztunk a szocializmussal szemben, most meg bizonyára ugyanazt tesszük, hiába van már kapitalizmus. 
És mindezt rólunk-tőlünk tanulták. '89 előtt együtt voltunk büszkék magunkra, most pedig egymást szidva nem vesszük észre, hogy a címkék kintről nézve elmosódnak.
Közben pedig elolvadt még egy különbség. Miközben irigykedtünk, hogy mennyire rossz, hogy nincsenek nyugati nővéreink-fivéreink, mert tőlük mennyivel többet kaphattunk volna, mi itt Magyarországon gyorsan elfeledtük, gyakran milyen fontos biztonsági zárakként működhetnek a nemzeti elithálózatok. A németek azt hitték, hogy a helyi, “szocializmussal szennyezett” (bal- és jobb-) eliteket ki kell iktatni, tűnjenek el a helyi érdekek, és győzzön az össznémet vagy összeurópai, mert az a modern. De azután kiderült, hogy ott voltak a helyi innovációs hálózatok, az összefonódott, de időnként mindenkit védő dacszövetségek, a helyi főiskolák, amelyek nélkül kiürülnek az országrészek. 
Az EU-ban szerencsére több megértés volt, mint a nyugat-német elitekben. Nem akartak azokhoz hasonlóan brutálisan lelépni, kitanítani bennünket, akármit  hiszünk is róluk. De még mindig nem tanultuk meg - velük együtt -, hogy lehet úgy etetni a helyi modernizációs forrásokat, hogy közben legalább egy fokig tiszteljük a helyi összefonódásokat.
2019.04.25 08:53
Frissítve: 2019.04.25 08:53

A hiányzó betű

Az én csalóm csaló, a te csalód gyanú felett áll. Ilyen egyszerűen osztják manapság az igazságot mifelénk. Gyakran akkor sem járnánk messze az „igazságtól”, ha egyszerűen csak „gazságról” beszélnénk, az „i” betűcske ott időnként teljesen felesleges. 
Emlékszünk a csengeri asszony nagy port kavart esetére, aki olyan „ravaszul megtévesztette” a dörzsölt debreceni politikust, hogy az lóhalálában szaladt a közjegyzőhöz, néhány százmilliót bebiztosítani a sertéstenyésztésbe egyre jobban beletanuló, szépkorú mamája számára. Ha Kósát átverte egy szélhámos, akkor ostoba, ha maga sétált be a kelepcébe, akkor gazember.
Innen nézve már teljesen mindegy, mi történt. A csengeri asszony „csaló státuszban” börtönlakó, az ex-miniszter éli világát. Mint ahogyan Erdősi néni, a herceghalmi polgármester felesége is köszöni, jól van, aki a vasárnapi boltzár ürügyén csinált látványosan hülyét mindannyiunkból. Bár a Kubatov-legények segítették, higgyük el a Fidesz pártigazgatójának, hogy neki köze sincs az egészhez. Gazság az is, amit az elő-előkerülő strómanokról megtudunk, akikkel nyilvános balhé nélkül lehet elvitetni a háttérben meglapulók piszkos ügyeit. Ott volt a Budapest legdrágább helyén álló Országos Gyógyszerészeti Intézet székházának eladása, amelyet 3,8 milliárdos licittel egy jelentéktelen játékbolt tulajdonosa „vehetett meg”. Bárki indulhatott az árverésen, ahogyan a földliciteknél is, nem volt kíváncsi az állam a pénz eredetére. 
A dolog máig zavartalanul működik, időnként a túlvilágról is. Teljesen életszerű, hogy egy cinkotai családi házban működő cég tulajdonosa, bizonyos F. Sándorné még 2016-ban megállapodást köthetett Vajnával a tv2 megvételére. Három év alatt több részletben közel 20 ezer millió (!) forintot fizetett ki az üzletrészért, állítólag „kölcsönből”. Néhány nappal a mágnás halála előtt formailag is megtörtént a tulajdonosváltás: miután a sajtó megkapargatta az ügyet, egy Fári Ádám nevű, Mészáros-közeli bankember vette nevére a céget. Hogy valójában ki a tulajdonos, azt még most is csak találgatni lehet.
Ungváry Krisztián történész a minap egy interjúban úgy fogalmazott: ha ez a kormány netán megbukna, a csengeri asszonynak nagyon össze kellene húznia magát a cellájában, mert akkor a kormány kulcsfiguráinak jelentős része oda kerülne mellé a börtönbe. 
Ha eljön egyszer az igazság pillanata, akkor lelepleződnek a gazságok is. Előbb-utóbb minden turpisság kiderül. És biztosan meg fogjuk tudni azt is, hogy a felcsúti egyszerű parasztgyerek tényleg olyan szegény-e, mint a templom egere, ahogyan az a vagyonnyilatkozatában szerepel. Egyszer kibújik majd a szög a zsákból, mennyi illeti meg őt, az ipát, a napát, a menyét, a vejét, a fiát, a lányát abból a lassan már több mint egymilliárd dollárból, amit a szomszédja - az a másik felcsúti egyszerű parasztgyerek -, néhány év alatt összeharácsolt. 
Gazembereket, csalókat mostanában csak az ellenzék soraiban szokás keresni, a kormányzat politikusai gyanú felett állnak. Leperegnek róluk a vádak, mint kutyáról az esőcseppek.
2019.04.25 08:52
Frissítve: 2019.04.25 08:52