Búcsú Nyers Rezsőtől

Amikor Nyers Rezsőtől búcsúzunk, akkor sokunk elvtársától, egykori vezetőnktől, a több mint 150 éves magyar szocialista mozgalom egyik kiemelkedő alakjától, a XX. századi magyar közélet sokáig mértékadó szereplőjétől, az 1956 utáni nemzeti történelem egyik legjelentősebb formálójától veszünk búcsút.
A nemzeti tragédiába torkolló felkelés és szabadságharc és az 1989-90 közötti időszak történetét nem lehet igaz módon megírni Nyers Rezső tevékenységének elemzése és értékelése nélkül. Nélküle minden másképp lett volna, és sok minden nem lett volna, vagy legalábbis nem úgy lett volna, ahogy végül is lett. Igaz ez a 60-as évtizedre, a magyar társadalom egésze szempontjából talán legsikeresebb időszakra a XX. század folyamán, mert Nélküle szegényesebb lett volna a kádárizmus és a magyar-szovjet kiegyezés is. Igaz ez a lázas nyolcvanas évekre is.
Nyers Rezsőt - aki sokunk számára Rudi bácsi volt, persze csak a háta mögött – a politikust, mint mindenkit a tettei alapján kell megítélnünk. Azt kell kérdeznünk: ment-e valamennyit a világ, a haza előre, javult-e az emberek élete neki köszönhetően. Ezekre a kérdésekre egyértelmű igennel kell felelnünk. Ez azért lehetett így, mert hitte, lehet javítani a dolgokon, mert volt egy álma: a demokratikus szocializmus, amelyről soha, a legnehezebb helyzetekben sem mondott le, és mert ugyanakkor mindig azt az itt és most adott lehetőséget kereste, amely segít javítani az itt és most élő tömegek és a nemzet helyzetén. Nyers Rezső soha nem veszítette el a realitásérzékét, ennek alapján döntött mindig. Akkor is, amikor szerepet vállalt az 1956 utáni konszolidációban, akkor is, amikor a szövetkezeti mozgalom modernizálásán és demokratizálásán munkálkodott, és akkor is, amikor vállalta a gazdasági reform előkészítését és irányítását. Kész volt előrelépni, ha ennek értelmét látta, és kész volt hátralépni, ha nem látta értelmét elöl maradni, ha csak elvei, programja feladásával maradhatott volna a posztján.
1988-ban újra vezető szerepet vállalt, mert segíteni akart a gazdasági és politikai válság leküzdésében, mert lehetőséget látott a szocializmus demokratikus modelljének megalkotására. Ez akkor egyáltalán nem volt egy istentől és embertől elrugaszkodott elképzelés. Elég csak az akkor még fennállt geopolitikai helyzetre vagy a Szocialista Internacionálé 1989-es nyilatkozatára gondolnunk. Röviddel később, a nemzetközi helyzet gyökeres megváltozása után Nyers Rezső az egyik kulcsszereplője a békés átmenetnek, az új baloldali párt megalakításának. A realizmus és az elkötelezettség érvényesült akkor is, amikor vállalta, hogy ő legyen az MSZP első elnöke, bár tudta: a következő időszak nem a támadás, hanem a védekezés, az erők megőrzésének és megújításának az időszaka lesz.
Nyers Rezsőnek fegyelmező volt a tekintete, jelenlétében nem lehetett akármit mondani, jól meg kellett gondolni minden szót és javaslatot. Széles látókörű, csendes, de határozott politikus volt. Tekintélye előtte járt. Mielőtt belépett volna egy terembe, mielőtt fellépett a szónoki emelvényre, csend lett, tudta mindenki: most oda kell figyelni.
Kegyes volt hozzá a sors: gazdag, eseménydús életet adott neki, de a végén bosszút is állt rajta, nem engedte ki könnyen a kezéből. Egy életet azonban nem lehet, nem igazságos a legvége felől megítélni, mert a vég mindig igazságtalan.
Tegyük fel a kérdést: tanulságai vannak Nyers Rezső életének, vagy öröksége van? A válasz: is-is. Szerintem az egyik legfontosabb tanulság az, hogy a baloldaliság nincs kapitalizmuskritika és az adott jelenen túlmutató jövőkép nélkül. Számára ez a jövőkép a demokratikus szocializmus volt, amelyben hitt fiatal korában, és amelyhez a rendszerváltás pillanatában is ragaszkodott. Az alakuló kongresszuson mondott beszédében kiállt a demokratikus szocializmus értékeinek vállalása mellett, azok képviseletét látta az új párt eszmei alapjának. 
Nyers Rezső kész volt elfogadni a történelmi realitásokat, de nem tudta szükségszerűnek elfogadni a társadalmi igazságtalanságokat. Nem tudott belenyugodni az emberekre, társadalmakra, nemzetekre kényszerített egyenlőtlenségekbe, a kiszolgáltatott helyzetekbe. Mi sem nyugodhatunk bele a világ, hazánk mostani helyzetébe, a dolgok mai menetébe.
Nem nyugodhatunk, már csak azért sem, hogy ő békében nyugodhasson.
Az írás a Nyers Rezső temetésén csütörtökön elhangzott búcsúbeszéd szövege.
Frissítve: 2018.07.27. 08:59

Sorsunk háza

Éppen húsz éve, hogy Schmidt Mária elhatározta: ha törik, ha szakad, kiállítás formájában fogja a magyar nép elé tárni, mit gondol a holokausztról. Az első kísérlet terepe történetesen Auschwitz lett volna, a tábor felszabadulásának 55. évfordulóján Orbán Viktor akkori miniszterelnök avatta volna fel az egykori magyar barakkban Schmidt által konstruált tárlatot. Aztán - a néhai Népszabadságban - nyilvánosságra került a Mazsihisz szakértőinek véleménye, miszerint a forgatókönyv-tervezet konkrétan antiszemita, megvalósítása ezért nem javallott. Az elementáris botrány hatására a kormány végül elállt a tervtől. 
Azóta eltelt két évtized. Az Orbánét váltó baloldali kormányok előbb a Holokauszt Emlékközpontot valósították meg a Páva utcai zsinagóga tömbjében, majd a helyszínhez méltó bemutatót hoztak tető alá az auschwitzi barakkban. Azt is gondolhatnánk, majd' háromnegyed évszázaddal azután, hogy a magyarok tevékenyen részt vettek a zsidó nemzettársaik elleni irtóhadjáratban, lassan letisztázódik az emlékezetpolitika. Ha van még teendő, akkor az mondjuk a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga felújítása, az épület értékének megfelelő funkcióhoz juttatása. 
De persze nem. A jó ideje zajló műemlékfelújítás befejezésének még nyilvános céldátuma sincs, a Holokauszt Emlékközpont jó ideje pénzhiányos jelentéktelenségbe fullad, megnyitásra vár viszont az eddig 7,5 milliárd forintot fölemésztő Sorsok Háza, Schmidt Mária Terror Háza-franchise-ának újabb látványos épülete. Egy múzeum, amely történetileg indokolatlan helyszínen, a szakértői szemek elől gondosan elzárt tartalommal vár arra, hogy - az előd intézményhez hasonlóan - majd a kötelező iskolai kirándulások célpontja, a kormányzatilag előírt emlékezetkánon újabb eleme legyen.  
Tudjuk jól: úgyis megcsinálják. Az auschwitzi fiaskó is tett róla, hogy úgy alakítsák a döntésmechanizmust, a résztvevő személyek körét és a teljes jogszabályi környezetet, hogy amit egyszer elhatároztak, az meg is valósuljon. A szégyen viszont mindünké lesz.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.07.26. 09:23

Abdul álma

Abdul huszonéves fiatalember. Nyolc testvérével olyan városban él, ahol csak piac, mobiltelefonüzlet és Yves Rocher-bolt van. Nincs mozi, könyvesbolt, színház, nem rendeznek koncertet, nem lép fel vándorcirkusz. Nincs palota, műemlék és múzeum sem, az ott élők mindennapjait pedig skanzenlétként szemléli az odavetődő utazó.
Abdul, az anyanyelvén kívül angolul, franciául és németül beszélő idegenvezető mégis maga a kultúra. Vakító fehér kaftánjában rendkívüli figyelemmel, elképesztő intelligenciával egyensúlyoz történelmi adatok, művészettörténeti tények és néprajzi tudnivalók között. A Magas-Atlasz nem létező útjain büszkén mutatja be, hogyan éltek berber elei. Abdul szerencsésebb, mint a barlangban élő kecskepásztor-família, amely a családfőt valamikor hónapok múlva láthatja majd újra; a hegyi folyóban ruhát mosó asszonyok; a Marrakesh főterén segítséget kérő, Szíriából menekült család; és a városi labirintus házfalai között meghúzódó, mocskos vizű gödörben hancúrozó gyerekek, akiknek szeme mindennek ellenére élénken csillog. 
Abdul a kérdésre, hogy miről álmodik, elrévedő tekintettel azt válaszolja: Németországról. 
Mobilnetje segítségével megnyílik a világ, láthatja, hogyan fogadják a németek a hozzá hasonló boldogulást keresőket, hogyan élnek együtt más bőrszínű, vallású és kultúrájú embertársaikkal, hogyan használják (ki) a gazdasági bevándorlók tudását és munkaerejét. 
Azt kérdezte, milyen országból érkeztünk. Most mondjam neki, hogy az én hazámban nem adna esélyt neki a hivatal? Szégyenkezve hallgattam arról is, hogy az én országomban neki nem járnának alapvető emberi jogok, megtagadnánk tőle az ártatlanság vélelmét, és az egyre jobban bezáruló Kárpát-medencében élő honfitársaim nagy része nem kíváncsi rá. Szerettem volna eltitkolni, hogy a magyar kormányfő azon politikusokkal tart, akik nem engedik kikötni országuk partjainál a gyerekekkel, nőkkel és férfiakkal megtelt lélekvesztőket, vagy a menekültek kontinensen kívül rekesztését szorgalmazzák. Ő és kormánya pedig a nemzeti kultúrára, identitásra és munkahelyekre gyakorolt veszélyre hamisan hivatkozva kampányol a kereszténység nevében a kiszolgáltatott emberek ellen.
Talán mégis maradt némi esély. Ha ezek az európai politikusok találkoznának Abdullal, talán nem ítélkeznének oly könnyedén az életüket féltők, lerombolt szülőföldjük végső tönkremenetelét látni nem akarók, sőt még a gazdasági bevándorlók fölött sem. Talán megértenék, hogy az is keresheti a jobb életet, aki nincs veszélyben, és ezzel nem követ el bűnt. Ahogy azok a milliók sem, akik Magyarországról vándoroltak ki, vagy akik segíteni szeretnék a teljes jogbizonytalanságban és egzisztenciális zavarban lévők beilleszkedését vagy továbblépését.
Abdul nem remél vízumot, útlevelet és elég pénzt ahhoz, hogy eljusson vágyai földjére, Németországba. Abdul nem jön Európába. Tehát Orbán Viktornak, Sebastian Kurznak és Matteo Salvininak kell elutaznia a marokkói Ouarzate-ba, és ott kell megkeresnie Abdult. A szemébe kell nézni és meghallgatni, miről álmodik.
Frissítve: 2018.07.26. 09:24