Kamatbújócska

A kormánynak nincs árfolyamcélja, a jövő évi költségvetést semlegesen érinti a forint árfolyamának alakulása, a kabinet jelentős tartalékokat képzett a büdzsében, és a törvényjavaslat összeállításakor a benyújtás előtti időszak átlagos forintárfolyamát vették alapul - árulta el a pénzügyminisztériumi államtitkár a jövő évi költségvetésről szóló bizottsági vita kapcsán. 
Az ellenzéki képviselőknek szánt megnyugtató szavak azonban inkább az amúgy is meglévő kétségek továbbélésének adtak tápot. Nincs emberfia, aki csodálkozna ezen. Hiszen amióta az Orbán-kormány már tavasszal az Országgyűlés elé viszi törvénytervezetét arról, hogy miképpen kíván a következő esztendőben gazdálkodni, azóta a felelőtlen jós gúnyáját is magára ölti. Májusban rögzítik, hogy mit is ér a forint egy esztendő múlva. Ilyen prognózist készíteni felelőtlenség. Mert ki veszi komolyan az immáron 330 forint környékén hullámzó euró árfolyamot ismerve, hogy 2019-ben 311 forintra erősödik a forint? Márpedig expressis verbis ez a szám vagyon leírva az elfogadott költségvetési törvényben. 
A már idézett államtitkár ezt a durva különbséget egy vállrándítással elintézte, mintha azt sugallná: "mi ennyire vagyunk képesek, amikor megnéztük az aznapi hivatalos kurzust, ott 311 forint szerepelt, tessenek ennyivel megelégedni." Arról azonban bölcsen hallgatott a főtisztviselő, hogy ha éppenséggel brutálisan elszámolták magukat, akkor ezt egy kormánypárti képviselői indítvánnyal simán korrigálni lehetett volna. Igaz, hogy ebben az esetben az egész költségvetés újraszámolásának mutatványát is be kellett volna mutatniuk. Erre a rájuk jellemző konoksággal nem vállalkoztak, amivel nemcsak az egyik legfontosabb törvény hitelességének ártottak, de a gazdaság szereplőit is elbizonytalanították. (Persze a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a magyar kormánynak valóban nem lehet árfolyamcélja, hiszen nincs közvetlen ráhatása arra, hogy a forinttal mi történjen. A költségvetési törvény azonban egyfajta sorvezetőként mégis csak funkcionál.)
Ezek után aligha kelt meglepetést, hogy jegybanknak sincs árfolyamcélja, hiszen ezzel a spekulációknak teremtenének táptalajt. Viszont létezik egy természetesen titokban tartott modelljük, amely útmutatást ad ahhoz, hogy mikor kell közbelépniük a forint védelmében vagy horribile dictu ellenében. A jegybankok kamatpolitikája ugyancsak  befolyásolja a nemzeti fizetőeszköz erejét. De csak akkor, ha jól működik. Bár minden jel arra mutat, hogy már az MNB és a kormány sem érdekelt a gyenge forintban, de a nemzetközi befektetői közösségnek más a véleménye. A kereskedelmi bankok betéti kamatainak mértéke már régen számításon kívül hagyható, furcsa módon az állampapíroké viszont nem. Megtakarítási hajlandóságot is csak az államkötvények révén lehet generálni. És ez pontosan így történt a napokban végrehajtott váratlan kamatemelések révén: az államadósságot jelentős mértékben fedezik a lakosság kezében lévő kötvények.
Lám-lám van nálunk kamatemelés, ha  az államkincstár igényei megkívánják.
Szerző
Bonta Miklós

Trump és a történelem

Donald Trump nemcsak ingatlanmágnásként, hanem amerikai elnökként is be akar kerülni a történelembe. Alighanem úgy képzeli el, hogy a történelemkönyvek a róla szóló fejezetben még évszázadok múltán is azt írják: „csodálatos” személyiség volt, aki elnökként is remek „üzleteket” kötött, móresre tanította az ország „ellenségeit” és a Twitter segítségével forradalmat vezetett be a Fehér Ház kommunikációjában.
Trump azonban már most történelmi személyiséggé vált, mert amerikai elnök úgy még nem fogadott uniós vezetőket Washingtonban, hogy az Európai Uniót – illetve annak elődeit – nem sokkal korábban ellenségnek minősítette volna. Trump az Uniót élősködők klubjának tartja, amelyik folyamatosan bosszantani akarja Amerikát azzal, hogy jóval többet exportál oda, mint amennyit importál, nem is szólva arról, hogy tagországai - kivált Németország - a kelleténél jóval kevesebbet fizetnek a NATO kasszájába.
Trump importvámokkal sújtotta az Európából érkező vas és acéltermékeket, ez azonban csak az első lépés volt, később az autóimportra róna ki 25 százalékos vámot. A Trumppal szembeni stratégiát illetően nem beszélhettünk Berlin-Párizs-tengelyről, Franciaországból sokkal harciasabb hangokat lehetett hallani elsősorban azért, mert az óceánon túli utakon jóval kevesebb Peugeot vagy Citroen bukkan fel, mint mondjuk Mercedes vagy BMW. Németország gazdasága az exportra épül, minden negyedik munkahely a kiviteltől függ. Ugyanakkor az amerikai gazdák is kezdték megérezni azokat az intézkedéseket, amelyeket az Európai Unió vezetett be az amerikai importvámokra adott válaszként. Vagyis a Trump által előidézett helyzet mindenkinek csak rossz volt.
Juncker szerdán inkább a németek stratégiáját követte a Fehér Házban: harciasságnak nyoma sem volt, Trump hiúságára játszott. Noha eredetileg kifejezetten reménytelennek látszott bármiféle előrelépés, az udvariassági formulákon túl ( „Új szakasz kezdődik Washington és az EU kapcsolatában”, „Nagyon nagy nap ez a szabad és korrekt kereskedelem számára”, stb.) megállapodtak abban, hogy együttműködnek az ipari termékek vámmentességének kidolgozásában és a nem autóipari termékeket érintő szubvenciók eltörlésében. Mindemellett megkezdik a tárgyalásokat az európai acélárukra és az alumíniumtermékekre kivetett amerikai vámok ügyében.
Az EU illetékesei lelkesen ünnepelték a megbeszélések eredményét. Ha nem Donald Trump, egy öntörvényű, a tények által cseppet sem befolyásolható személyiség lenne az amerikai elnök, akkor biztosak lehetnénk abban, hogy a megegyezés nemcsak ígéretek halmaza, hanem konkrétumokkal is megtöltik majd. Csakhogy Trump esetében semmi garancia sincs arra, hogy néhány nap (óra?) múltán ne kezdje el ismét ellenségnek minősíteni az EU-t, s ne fenyegesse különféle ijesztően hangzó intézkedésekkel az európai közösséget.
Trump valóban történelmi személyiséggé vált. Olyan vezetője ugyanis még nem volt az Egyesült Államoknak, akinek halvány fogalma sem volt arról, mit engedhet meg magának egy amerikai elnök, s mit nem.

Elveszett Paradicsom

Azt, hogy Kuba akár a földi paradicsom (lehetne), tudják a turisták – csak épp a tengerparton túli nyomor láttán kell elfordítaniuk a fejüket –, felismerték az amerikaiak (ideértve a maffiát), és a Batista vezette kubai politikai elit is, amely 1959-ig prostituálta az országot, teletömve a saját zsebét. És alighanem tudja ezt a kubai nép is, amely Fidel Castro vezetésével megdöntötte Batistát, elüldözte a maffiát. Aztán az ország - nem utolsósorban Washington iszonyú politikai tévedései miatt - a kommunista Szovjetunó markában kötött ki.
Annak elemzése az utókor dolga, hogy az egykori baloldali ikon, Fidel Castro miért és hogyan vitte csődbe a Paradicsomot, amelynek monokultúrás gazdasága még csak arra sem volt jó, hogy utólag azt mondjuk: a szocialista modell gazdasági értelemben megbukott. Mert a cukornád szovjet birodalmi exportja modellnek kevés, a megélhetéshez épp csak elég volt. Amikor pedig a keleti rendszerváltozáskor ez a köldökzsinór elszakadt, az ország legendás találékonysága, amely a fél évszázados amerikai autómatuzsálemeket is üzemeltette, kevésnek bizonyult. Az történt, ami:  reformok kellettek, a rendszer pedig alkalmatlan volt erre.
Castrót otthon kezdetben imádták. Hogy hogyan lett a forradalmárból az utolsó előtti szocialista ország tragikomikus szocialista politikusa – amitől Che Guevarát talán csak az mentette meg, hogy 1967-ben Bolíviában forradalomcsinálás közben aljasul legyilkolták –, s hogyan vált Castro forradalmából olyan rendszer, amely ugyan sokkal többet adott a népnek, mint Batista diktatúrája, de végül börtön lett, nos, ennek felfejtése sok tanulsággal kecsegtető feladata egy elfogulatlan baloldalnak.
Most csak annyi biztos: ha az új alkotmányt elfogadják, tényleg végleg búcsúzhatunk a „létező szocializmus” karibi utópiájától.
Szerző
Friss Róbert