Azt nem lehet mondani, hogy Orbán Viktor magyar kormányfő szombati, a romániai Tusnádfürdőn elhangzott „szabadegyetemi előadása” nélkülözte volna az önbizalmat, amely az újabb parlamenti kétharmad nyomán ágaskodik benne. Ő ezt a liberális demokráciákban kötött idejű politikai felhatalmazást az egész nemzet felhatalmazásának fogja fel arra, hogy – az alkotmányos önazonosságra és a nemzeti szuverenitásra hivatkozva – mind a magyar társadalmi berendezkedést, mind pedig az ország nemzetközi helyfoglalását tekintve – befejezze a nemzetépítést. Új rendszert malterozzon, amelyet a magyar gazdasági modell megalapozott, s immár szellemi közegében is egy nemzeti és keresztény alapokon nyugvó új alkotmányos renddel kiegészítve „korszakká” emeljen. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem Közép-Európában és az Unióban is építkezne, ahol a jövő májusi EP-választásokon le akarja győzni a „csődöt mondott” 68-as liberális nemzedéket, hogy a helyébe ülhessenek „ők”. Hogy kik ők, azt mi, magyarok már megtapasztaltuk, a többieknek nem kívánjuk. (A korszaképítéssel együtt járó, szeptemberre ígért változások, amelyeknek előszelét a felerősített kulturkampfban megtapasztaltuk, nem sok jót ígérnek.)
Hagyjuk most, hogy a „korszakolás” megfelel-e az orbáni kritériumoknak, hagyjuk a politikai felhatalmazás méretét és egypárti törvénytelenségét, a nép, a nemzet és az állam tudatos keverését. Csak annyit jegyzünk meg, hogy Orbán kritikusai tévúton járnak, ha ezt a korszaknak épülő rendszert a liberális parlamenti demokráciák talajáról bírálják. Vagy a senki földjéről, mint a baloldali politikai ellenzék teszi. Mert érveik elbuknak a liberális parlamentarizmusból már kilépett politika lebutított „érvein”. A társadalmi ellenzék kimerült, a politikai ellenzék mentálisan alkalmatlan, hogy egy új világot mutasson fel az orbáni világgal szemben. Marad a rendszer triumfálása.
Ám azért e triumfálás, meglehet, korai. Nagy tapsot kaphat, hogy Donald Trump amerikai elnök elkezdte szétzülleszteni a multilaterális egyezmények világát, hogy bilaterális viszonyrendszerre cserélje a geopolitikai berendezkedést, de ha Orbán a globalizmus, a multikulturalizmus ellen harcol, azt aligha teheti kétoldalú egyezményekkel. Nem mellékesen Orbán kimondta: Moszkva a saját biztonságát egy kelet-európai ütközőzónában látja. Ez a sztálini geopolitika újraélesztése, aminek a kormányfő – saját Közép-Európájával – örömmel részese lenne. De vajon a lengyelek, csehek, szlovákok, románok, szerbek, horvátok, bolgárok akarnak-e ütközőzóna lenni?
Ehhez képest homokozói elfoglaltság, hogy Orbán az illiberálissá tett kereszténydemokráciát nevezi meg régi-új társadalomszervező eszmének, hogy annak – általa felsorolt – ismérvei ellentmondanak a korszakalkotás orbáni kritériumainak, hogy a Nyugat kritikája („a liberális demokrácia a multikulturalizmus oldalán áll, bevándorláspárti, és a variálható család modelljét vallja, ezzel szemben a kereszténydemokrácia elsőbbséget ad a keresztény kultúrának, bevándorlásellenes és a keresztény család pártján áll”) marhaság.
Lehet mondani, hogy Orbán szombaton hadat üzent Európának, de meglehet, a jobboldali hullám elmarad, s ha nem sikerül eluralnia a földrészt, akkor megint felmerülhet benne: van élet ez Unión kívül is. De abban igaza van: a jövő évi EP-választások hosszú időre sorsdöntők lesznek. Csak a józan észben és egy új világ képében reménykedhetünk.