Orbán és az ő világa

Azt nem lehet mondani, hogy Orbán Viktor magyar kormányfő szombati, a romániai Tusnádfürdőn elhangzott „szabadegyetemi előadása” nélkülözte volna az önbizalmat, amely az újabb parlamenti kétharmad nyomán ágaskodik benne. Ő ezt a liberális demokráciákban kötött idejű politikai felhatalmazást az egész nemzet felhatalmazásának fogja fel arra, hogy – az alkotmányos önazonosságra és a nemzeti szuverenitásra hivatkozva – mind a magyar társadalmi berendezkedést, mind pedig az ország nemzetközi helyfoglalását tekintve – befejezze a nemzetépítést. Új rendszert malterozzon, amelyet a magyar gazdasági modell megalapozott, s immár szellemi közegében is egy nemzeti és keresztény alapokon nyugvó új alkotmányos renddel kiegészítve „korszakká” emeljen. Nemcsak a Kárpát-medencében, hanem Közép-Európában és az Unióban is építkezne, ahol a jövő májusi EP-választásokon le akarja győzni a „csődöt mondott” 68-as liberális nemzedéket, hogy a helyébe ülhessenek „ők”. Hogy kik ők, azt mi, magyarok már megtapasztaltuk, a többieknek nem kívánjuk. (A korszaképítéssel együtt járó, szeptemberre ígért változások, amelyeknek előszelét a felerősített kulturkampfban megtapasztaltuk, nem sok jót ígérnek.) Hagyjuk most, hogy a „korszakolás” megfelel-e az orbáni kritériumoknak, hagyjuk a politikai felhatalmazás méretét és egypárti törvénytelenségét, a nép, a nemzet és az állam tudatos keverését. Csak annyit jegyzünk meg, hogy Orbán kritikusai tévúton járnak, ha ezt a korszaknak épülő rendszert a liberális parlamenti demokráciák talajáról bírálják. Vagy a senki földjéről, mint a baloldali politikai ellenzék teszi. Mert érveik elbuknak a liberális parlamentarizmusból már kilépett politika lebutított „érvein”. A társadalmi ellenzék kimerült, a politikai ellenzék mentálisan alkalmatlan, hogy egy új világot mutasson fel az orbáni világgal szemben. Marad a rendszer triumfálása. Ám azért e triumfálás, meglehet, korai. Nagy tapsot kaphat, hogy Donald Trump amerikai elnök elkezdte szétzülleszteni a multilaterális egyezmények világát, hogy bilaterális viszonyrendszerre cserélje a geopolitikai berendezkedést, de ha Orbán a globalizmus, a multikulturalizmus ellen harcol, azt aligha teheti kétoldalú egyezményekkel. Nem mellékesen Orbán kimondta: Moszkva a saját biztonságát egy kelet-európai ütközőzónában látja. Ez a sztálini geopolitika újraélesztése, aminek a kormányfő – saját Közép-Európájával – örömmel részese lenne. De vajon a lengyelek, csehek, szlovákok, románok, szerbek, horvátok, bolgárok akarnak-e ütközőzóna lenni? Ehhez képest homokozói elfoglaltság, hogy Orbán az illiberálissá tett kereszténydemokráciát nevezi meg régi-új társadalomszervező eszmének, hogy annak – általa felsorolt – ismérvei ellentmondanak a korszakalkotás orbáni kritériumainak, hogy a Nyugat kritikája („a liberális demokrácia a multikulturalizmus oldalán áll, bevándorláspárti, és a variálható család modelljét vallja, ezzel szemben a kereszténydemokrácia elsőbbséget ad a keresztény kultúrának, bevándorlásellenes és a keresztény család pártján áll”) marhaság. Lehet mondani, hogy Orbán szombaton hadat üzent Európának, de meglehet, a jobboldali hullám elmarad, s ha nem sikerül eluralnia a földrészt, akkor megint felmerülhet benne: van élet ez Unión kívül is. De abban igaza van: a jövő évi EP-választások hosszú időre sorsdöntők lesznek. Csak a józan észben és egy új világ képében reménykedhetünk.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2018.07.30. 10:42

Világkép

Jól mondja a miniszterelnök, Amerika mindig is beavatkozott a világ ügyeibe. Nemcsak a magyarországi vitákba szólt bele, hanem mindenbe. Függetlenül attól, ki a Fehér Ház lakója és melyik párt van többségben a kongresszusban, Washingtonból szerették megmondani, mit és hogyan kell csinálni. S bár Orbán Viktor ezt nem éppen a pozitívumok között említette, szavai azt is tükrözték: nagy példaképe éppen Amerika.
Szokásos péntek reggeli rádiószózatából ugyanis megtudhattuk - ha ugyan még nem voltunk tisztában vele -, hogy a mi országunk a legstabilabb. Mármint politikailag. Nincs még egy állam, ahol háromszor is kétharmados többséget szerzett a kormánypárt a parlamentben. Amit ugyan a választási rendszernek köszönhet, hiszen nem nyert ennyivel, de végül is mindegy. A lényeg az, hogy ennél fogva Orbán Viktor feljogosítva érzi magát eligazítani a világot. Mi mást szolgált volna az utóbbi hetek csúcsra járatott diplomáciája, a rengeteg utazása és találkozója a mienknél sokkal nagyobb országokat irányító politikusokkal. 
Ami annál is lényegesebb, mivel ellenségek között kell lavíroznunk. Közéjük tartozik az Európai Bizottság és az ENSZ is. De persze mi nem hagyjuk magunkat. Az unió vezető testülete például azért nem számít, mert jövőre úgyis választás lesz, addig meg "elevickélünk, ellavírozunk" valahogy. Tetézik a bajokat a migránsok, Soros hálózata, az általuk pénzelt és őket támogató szervezetek. De ez már a szokott lemez. Amit megszokni azért sosem lehet. 
A miniszterelnök ma még beszél Tusványoson, onnan is üzen az ő népének, aztán elmegy szabadságra. "Az erőim végén vagyok, rám fér, hogy feltöltsem az akkumulátorokat" - fogalmazott a rádióban. És bizony ezzel teljes mértékben egyetérthetünk.
Mire visszatér, talán arra is rájön, hogy ez nem Amerika. Semmiképpen.

A terror színe

Egyre egyértelműbb, hogy Nagy Imre szobrát valóban el fogják távolítani a Kossuth tér közeléből. Még az sem kizárt, hogy éppen száz évvel a Tanácsköztársaság leverése után újra a vörös terror áldozataira emlékeztető kőpillér és a bolsevizmus szörnyével küzdő izmos férfialak lesz a jövő évi centenárium egyik jelentős attrakciója. Jobb, ha tudomásul vesszük. 
Ám 2019 nyarán nemcsak a baloldali (vörös) terror áldozatairól kell megemlékezni, hanem például arról a 18 fiatal vöröskatonáról, vörösőrről is, aki a Ludovika Akadémia falainál 1919. június 24-én áldozták életüket. Az ellenforradalom egyszerre több helységben zendült fel: a főváros közelében Pécelen, Aszódon, Dunapataj mellett. Délután négykor a Róbert Károly körúti laktanya nyitott ágyútüzet, három monitor a Dunáról lőtte a szovjetházat. Elfoglalták a József telefonközpontot. A Ludovika katonai akadémia hallgatói fegyverrel fogadták, majd akadályozták meg a vörösök fellépését. A budapesti ellenforradalmat később még leverték ugyan, de az Akadémia falainál elesetteknek semmi emlékezete nem maradt. Az emlékművet, amely a bolsevizmus rémével fenyegetett, csak 15 évvel később állította a kormányzat, és ennek egy hangja se szólt a vörös áldozatokról. 
Az 1919. június 26-iki Népszava ezt írta: „Este 7 órakor még száguldoztak a villamosok az Üllői úton, gyanútlanul sétálgattak asszonyok és gyerekek a Ludovika előtti kertben és a proletárok számára megnyitott Orczy kertben (...), amikor a Ludovika Akadémia épülete előtt négyes sorokban csoportosulva, fegyverrel megjelentek a fehér ruhába öltözött növendékek. A járókelők gyanútlanul nézték a fölsorakozást, hirtelen azonban az akadémikusok fegyverükhöz kaptak és sortüzet adtak le. A lövöldözés percekig tartott, azután a fölsorakozott akadémikusok az épület felé vezető valamennyi úthoz őrséget állítottak, az Orczy kertben levő asszonyokat és gyerekeket az épületbe terelték és ott tartották reggelig." 
Másnap a harminckettesek harminc embert küldtek a Ludovika Akadémiára, hogy kobozzák el a fegyvereket a kadettektől. A politikai megbízott vezetésével tízen bementek, kérték, hogy adják át a gépfegyvereket. „Amikor Lőwy elvtárs a tíz vörös katonával, akikkel bejött az épületbe, az épület hátsó részében felállított gépfegyverért akart menni, észrevette, hogy a ludovikások valamennyien fegyvereikkel és gépfegyverekkel tüzelésre készen állnak. Az óriási túlerőben levő árulók elől valamennyien a kapuk felé futottak. Ebben a pillanatban azonban a Ludovika hadapród-banditái kétszer egymás után sortüzet adtak menekülő elvtársainkra [...] A kapun kimenekülő Lővyt fejlövés érte, súlyosan megsebesülve terült el a földön. A ludovikások odarohantak a sebében vergődő emberhez, többször rálőttek, majd kézigránátokkal teljesen összeroncsolták a halott fejét." 
Ha a vörösök áldozatairól megemlékezünk, akkor a tisztesség azt kívánja, hogy a fehérek lázadása ellen fellépő mártírok emlékezetét is megőrizzük. Csak így lesz tisztességes a XXI. századi magyarság önképe.
Szerző
Vámos György