Legendák a szőnyeg szélén

Publikálás dátuma
2018.07.29 13:00
STÚDIÓ ‘82 Megy az adás, középen áll Érdi
Fotó: FORTEPAN/RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ÚJSÁG/ Varga Zoltán
„Ez az, ami ma hiányzik a Magyar Televízióból és különösen az M5-ből. Az elhivatottság és az egyéniségek. Az, hogy a nézők legyenek a fontosak és adott esetben meg a hatalommal is szembe tudjanak menni. Csakhogy ez napjainkban nem lehetséges.”
Új programokat ígér az M5 új igazgatója, amiket nemsokára be is mutatnak majd. Ha valaki nem tudná, az M5 az egykor közszolgálati, ma már annak legfeljebb csúfolható televízió legfiatalabb kezdeményezése. Mint Siklós Beatrixot bemutató közleményükben (is) olvasható, magyar és nemzetközi edukációs, ismeretterjesztő, tudományos, kulturális kínálata van. Igaz, ehhez azt is hozzáteszik, hogy ez a médiapiacon egyedülálló, ami azért a Spektrumot, a National Geographicot, a Viasat tematikus csatornáit, meg a többi hasonlót nézve túlzásnak hat, de ne legyünk kicsinyesek. Inkább az a kérdés, hogy miért van szükség az M5-re, amelynek nézettsége feltehetően eltörpül az M4 (a sportcsatorna), de még az M1 (hírprogram), vagy az M2 (gyerek- és ifjúsági részleg) mellett is. Persze magyarázat az van rá. A már említett közlemény a legfontosabb feladatnak azt jelöli meg, hogy „az M5 nemcsak értékes felülete, hanem meghatározója is legyen a magyar kulturális életnek”. Ja, az természetesen mindjárt más. De nem árt felidézni, volt már olyan programja a köztévének, amely maradéktalanul betöltötte ezt a funkciót. Igaz, nem kellett hozzá napi 24 órás sugárzás, elég volt heti egy óra. Amikor elkezdődött, úgy hívták Stúdió 80. Aztán a szám változott, egészen 97-ig, amikor is a Magyar Televízió akkori elnöke, Peták István eleget tett a jobboldal követelésének és megszüntette a műsort. Csak emlékeztetőül: akkor már túl voltunk az első médiaháborún és vele az MDF-kormányon, abban az időben az egyedül többséget szerzett szocialisták és velük koalícióban a szabad demokraták kormányoztak. Orbán Viktor még csak készült a hatalomra. De eredményesen. A Stúdió ma már legenda. Pedig nagyon is hétköznapi emberek készítették, olyanok, akik a hetvenes évek végén úgy érezték, hogy legalább a kultúrában szélesebbre lehetne tárni a kapukat, olyasmikről is lehetne beszélni, amiről addig tilos volt. A különböző művészetek és a – mai szóhasználattal – liberális kultúrpolitika mellett elkötelezett újságírók, tévések fogtak össze és olyan műsort csináltak, ami korábban elképzelhetetlen volt. Nagyot is szólt. Már csak azért is, mert a kezdeti adások létrehozásához neves színházi- és filmrendezőket kértek fel, ők pedig nem voltak hajlandók tartani magukat a konvenciókhoz. Az első műsort Valló Péter rendezte, ott csak a témákon háborodtak fel az illetékesek, de a második már végképp kiverte a biztosítékot. Az ugyanis Jancsó Miklós és Hernádi Gyula műve volt és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy akkor tévéműsor. A főszerkesztő, Érdi Sándor, valamint két közvetlen munkatársa, Szegvári Katalin és Kepes András azonban nem engedett. Kellett hozzá persze „hátország” is, mindenekelőtt a tévé kulturális műsorainak akkori irányítója, Szinetár Miklós, de lényegében mellettük állt a tévé akkori elnöke, Nagy Richárd is. A Stúdió említett három műsorvezető-szerkesztőjét szinte minden héten rapportra rendelték a pártközpontba, leggyakrabban Aczél Györgynél álltak a szőnyeg szélén. De a műsor ment. Utóbb az alkotók úgy emlékeztek vissza azokra az évekre, hogy folyamatosan csatáztak, de megérte. Hiszen a politika – mint azelőtt és azóta is mindig – felhasználta a tévét. A 80-as években – és különösen annak második felében – azonban már sokat enyhült a szigor, a politikusok pedig maguk is rájöttek, mennyire hasznos nekik egy-egy program. Néha még egymás ellen is igyekeztek kihasználni például a Stúdiót is. Amiből viszont a műsor készítői kétségkívül profitáltak, hiszen remek adásokat állíthattak össze. A kezdeti botrányokon túl jutva a Stúdió nézettsége hosszú éveken át két millió felett volt. S bár tény, akkor egyetlen tévé két csatornája közül választhattak a nézők, de azért ennyi embernek nem lehetett volna kötelezővé tenni, hogy nézze a Stúdiót. Ehhez élvezetes, változatos, problémaérzékeny és jól megcsinált műsor kellett.  A Stúdió készítői missziót teljesítettek. Érdi, Szegvári és Kepes mellett már kezdettől ott volt a rádiós Győrffy Miklós, aki az ugyancsak legendás 168 Óra és a Gondolatjel adásaiban már megmutatta, mire képes. Utóbb műsort szerkesztett és vezetett a Stúdióban – többek között – az ugyancsak rádiós, gyönyörű hangú és remekül kérdező Petrányi Judit, valamint a TV Híradóban felnőtt két – akkor – fiatal, Bayer Ilona és Bánó András. Érdi – némi szerénytelenséggel, de kétségkívül reálisan – egyik nagy érdemének nevezte utólag, hogy különböző érdeklődésű műsorvezetőkkel dolgozott, s így „lefedték” szinte az egész magyar kulturális- és művészeti életet. Még úgy is, hogy a hazai kulturális élet viszont sosem állt ki mellettük, amikor hivatalos helyekről, nem is ritkán – ilyen, vagy olyan okok miatt – támadták az adást. És pontosan ez az, ami ma hiányzik a Magyar Televízióból és különösen az M5-ből. Az elhivatottság és az egyéniségek. Az, hogy a nézők legyenek a fontosak és adott esetben meg a hatalommal is szembe tudjanak menni. Csakhogy ez napjainkban nem lehetséges. Nincs ugyan már Aczél György, nincs pártközponti agit-prop. osztály, viszont a kórusból nem is lehet kilógni. A nemzeti együttműködés keretei között a már csak nevében köztévé minden csatornáját a rendszer üzenőfüzetének tekintik. Azt kell sugározniuk, amit a felsőbbség kitalál és kötelezővé tesz. Ezt nevezik a 21. századi (magyar) közszolgálati televíziózásnak. És meg vannak lepve, ha a nézők nem kérnek ebből az etetésből. 
2018.07.29 13:00
Frissítve: 2018.07.29 13:00

Jénai vendég, törékeny Újpest

Publikálás dátuma
2019.01.19 16:23

Fotó: ARCANUM/
A magyar labdarúgás időszámítása akár két szakaszra is osztható. A Marseille előttire és a Marseille utánira. Aki nem nem volt még legalább kiskamasz 1969 decemberében, az csak elgondolni tudja, átérezni nem, milyen hangulat uralta Magyarországot a csehszlovákoktól a vb-pótselejtezőn elszenvedett 1:4 után. Addig el sem lehetett képzelni, hogy hazánk válogatottja nem vesz részt egy világbajnokságon, amelyre benevezett. Akkor viszont bekövetkezett a „lehetetlen”, pedig a hazai pályákon még mindig extraklasszisok serege futballozott, s nem papagáj propagandisták tömjéneztek sokadrangú labdarúgókat.
A helyzet megértéséhez legyen elég annyi: az előző, 1966-os vb-n egyetlen másodpercet sem játszott három olyan ragyogó csatár, mint Göröcs János, Varga Zoltán és Tichy Lajos, ám a válogatott – fenomenális játékkal – 3:1-re legyőzte a nagy tornán az 1954, a szintén a magyaroktól elszenvedett 2:4 óta veretlen, 1958-ban és 1962-ben egyaránt aranyérmes brazilokat. Igaz, a liverpooli brazil-verők közül Marseille-ben már csak Mészöly Kálmán, Bene Ferenc és Farkas János játszott – Albert azért nem, mert Koppenhágában, a dánok elleni 2:3 alkalmával súlyosan megsérült –, de olyan labdaművészek tartoztak a kerethez, mint Fazekas László, Kocsis Lajos, Zámbó Sándor, hogy a hatvanhatban „elfelejtett” Göröcsről ne is beszéljünk. A kudarcot követő döbbenetre jellemző: a világbajnokság előtti vb-búcsú következtében négy nappal később összesen 12 400 néző – átlagban 1550 – ment ki a nyolc NB I-es mérkőzésre; a Honvéd–FTC rangadón (5:2) ezren voltak a Népstadionban. Az efféle adatokra már régóta fel sem kapjuk a fejünket, de akkoriban értelmezhetetlenek voltak e szokatlan, szomorú számok.
Ezért aztán a jelentőségénél nagyobb horderejűvé vált a Carl Zeiss Jena–Újpest EVK (UEFA)-kupa párbaj, amelyet 1970 januárjában rendeztek. A lila-fehér vezérkar két okból egyezett bele, hogy a találkozókat az év első hónapjában tartsák. Egyrészt, mert az NDK válogatottja 1969. december 6-án két és fél hetes iraki és egyiptomi túrára utazott, és a keletnémet keretben sorakoztak a jénai játékosok (Wolfgang Blochwitz, Harald Irmscher, Helmut Stein, Peter Rock, valamint a két testvér, Peter és Roland Ducke). Másrészt azért, mert nem vették kellőképpen komolyan az ellenfelet. Az NDK labdarúgását minálunk mindig is másodrendűnek minősítették, s ezen a véleményen még az sem változtatott, hogy 1969 őszén a Magdeburg ejtette ki a KEK-ből az MTK-t. Igaz, az 1974-es vb keletnémet hőse, az NSZK ellen Hamburgban látványos győztes gólt szerző Jürgen Sparwasser a 113. percben lőtte tovább csapatát a Hungária körúton...
Amilyen lazán kezelték a vetélytársat az újpestiek, olyan tisztelettel nyilatkoztak róluk Jénában. Peter Ducke így beszélt a párviadal előtt: „Marseille ellenére nagyra értékeljük a magyar labdarúgókat. Sokszor kaptunk keserű leckét tőlük.” A honfitársainktól tartó csatár azért volt csak 68-szoros válogatott, mert 1966 januárjában, az NDK legjobbjainak mexikói túráján kettős lábszártörést szenvedett, és azért nem lett a Werder Bremen játékosa, mert 1962-ben 80 ezer nyugatnémet márkáért és egy vadonatúj Mercedesért sem „disszidált”.
A jénai szerénység megejtő volt, a csapat ugyanis addig gólt sem kapott az EVK-ban: az Altay Izmirt 0-0-lal és 1-0-lal, a Cagliarit 2-0-lal és 1-0-lal búcsúztatta. Az elsőre a belgrádi Partizant kiejtő Újpest viszont úgy jutott tovább az FC Bruges-zsel szemben, hogy Belgiumban Fazekas a 90. percben szépített 2:5-re, majd a Megyeri úton Kurt Tschenscher nyugatnémet játékvezető az első félidő végén, 0:0-nál két percet hosszabbított, és Fazekas a szünet előtti utolsó pillanatokban megszerezte a vezetést. Erre a bruges-i meccsen duplázó svéd Tom Turesson lökdösni kezdte a mérkőzés bíráját, mire Tschenscher kiállította a skandináv légióst. A teljes második félidőt létszámfölényben játszó lilák 3:0-ra nyertek, s az idegenben elért több góllal versenyben maradtak.
Az NDK-ban aztán már a meccs előtt megjárták: tizenhat óra alatt jutottak el a Jénától hatvan kilométernyire lévő Gerába, ahol elszállásolták őket. (A visszaútjuk sem sikerült jobban. Már közvetlenül a mérkőzés után haza akartak utazni, de csak Erfurtig jutottak el, mert a berlini repülőtér – a zord időjárás miatt – egyetlen gépet sem fogadott. A lilák küldöttsége így részint a tranzitban, részint egy hotelben töltötte az éjszakát, és csak másnap délután érkezett meg Budapestre.) A pályán is volt csúszás bőven, a havas talaj egyáltalán nem kedvezett a finom kombinációkra építő vendégeknek. Az meg végképp nem könnyített a helyzeten, hogy Bene gólját nem adta meg Boosten holland játékvezető, s hogy Dunai Antal hiába cselezte ki Blochwitz kapust is, mellé lőtt. S miként az gyakran megesik, egy perccel a befejezés előtt döntő fordulat állt be: Werner Krauss bevágta a találkozó egyetlen gólját...
A visszavágó előtt így már nem volt abszolút esélyes az Újpest (amelyben a cselművész Zámbó Jénában és a Megyeri úton is középső védőt játszott). A lilák labdarúgói nem is látogattak el a Szikra filmszínház délelőtti, illetve az Uránia mozi délutáni előadásaira, a Maga tetszik nekem című NDK-film vetítésére. A jénai játékosok meg nem edzettek odahaza, mivel városukban mínusz 17 fokos hideg tombolt. Ennél itthon jobb idő volt, de a Megyeri úti pályáról többször is le kellett tolni a fehér takarót az ismétlődő havazás miatt. Utóbb az újpesti futballistákat tolták le, mert az 5. percben gólt szerző vendégek annyira felszabadultak, hogy az 55. percben már 3-0-ra vezettek. Göröcs a meccs után csak annyit mondott: „Megáll az ész.” A Magyar Nemzet pedig így vont párhuzamot: „A második félidőben a Dózsa labdarúgói már teljesen a marseille-i mérkőzést idézték.” Baróti Lajos edző ellenben kiállt játékosai mellett: „A csapat feltétlen bizalmamat élvezi. Tudom, hogy a néhány váratlan eredmény nem tartós visszaesés, hanem átmeneti megingás.” (Kétségtelen: a lilák 1969 és 1975 között szériában hétszer voltak bajnokok, és három évvel a Jena elleni bukás után elődöntőt vívtak a BEK-ben.)
A Jena a Johan Cruyff-féle Ajaxszal szemben esett ki úgy, hogy otthon bő fél óra múltán 3-0-ra vezetett, majd a hollandok jugoszláv válogatott légiósa, Velibor Vaszovics a 90. percben szépített, és a visszavágón 0-1-ről 5-1-re nyert az amszterdami együttes. Az 1970-es alulmaradást 1971-es diadal követte. A Carl Zeiss üveg- és optikai gyár vezetőségét és kutatóit az amerikaiak a Heidenheim melleti Oberkochenbe telepítették át a második világháború után, a munkások viszont az orosz megszállási zónába kerülő Jénában maradtak. A gyártás mindkét helyen folytatódott, és csak hetvenegyben született meg a megállapodás: Nyugaton az oberkocheniek, a KGST-ben a jénaiak használják a Carl Zeiss nevet.
Amely az Újpest elleni összesített 4-0 nyomán a korábbiaknál is jobban csengett...

ÚJPEST–CARL ZEISS JENA 0-3 (0-2)

EVK-mérkőzés, 1970. január 21., Megyeri út, 10 000 néző. Jv.: De Marchi (olasz).
Újpest: Borbély – Káposzta, Solymosi, Zámbó, Noskó – Dunai III, Göröcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Nagy László (Bánkuti, 46.).
CZ Jena: Blochwitz – Irmscher, Rock, Stempel, Krauss – Stein, Werner, Roland Ducke – Schlutter, Peter Ducke, Scheitler.
Gól: Scheitler (5.), Stein (44.), Peter Ducke (55.).

2019.01.19 16:23
Frissítve: 2019.01.19 16:23

Félévszázados barátság (a 80 éves Kenyeres Zoltán köszöntése)

Kenyeres Zoltánt a hatvanas évek közepén ismertem meg, midőn némi kerülők után visszatértem az akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé. A forradalom után ott töltöttem gyakornoki évemet, majd ötvenhatos tevékenységem miatt letartóztatásba, végül internálótáborba kerültem, később még évekig voltam rendőri felügyelet alatt. Végül Sőtér István, Béládi Miklós, Bodnár György és Rába György jóvoltából kerültem vissza az akadémiai kutatóintézet munkatársai közé. Zoltán barátom akkor már ott dolgozott. Mindezt avégett mondom el, hogy jelezzem, a hatvanas években kötött barátságunknak, mondhatni, történelmi háttere volt. Ezt a hátteret jelölték meg mindkettőnk számára irodalmi mestereink, így Babits Mihály, Illyés Gyula és Németh László, illetve azok az írók, akikre mindketten felnéztünk: Weöres Sándorra, Vas Istvánra, Sőtér Istvánra, Juhász Ferencre és másokra gondolok.
Hosszú évtizedeket töltöttünk ezen a szép és nem éppen könnyű (mert mindig szakmai és politikai vitákat gerjesztő) pályán: könyvek sora áll mögöttünk, irodalomtörténeti tanácskozásokat szerveztünk és ültünk együtt végig, számos alkalommal jártunk idegen országokban, nem csak hivatali kötelezettségeink miatt, például rendszeresen az újvidéki egyetem magyar tanszékén, hanem a nagyvilág által kínált élményekre szomjas turistaként is – például Velencében és Izraelben. Mindkét közös utazásunk feledhetetlen élményekkel szolgált. Egy kis személyes „Baedekert” tudnánk összeállítani ezeknek az élményekben és tapasztalatokban gazdag világjárásainknak a nyomán.
Most, hogy Kenyeres Zoltán 80. születésnapja alkalmából lejegyzem ezt a kis köszöntőt, magam elé halmoztam barátom könyveit – nem kívánom idejegyezni valamennyiük címét, csak néhányét: Gondolkodó irodalom, A lélek fényűzése, Etika és esztétizmus, Korok, pályák, művek, Harmadik csengetés (Visszaharmonizálási kísérletek), Megtörtént szövegek. Már ez a rövid lista is jelzi, hogy ezekben a könyvekben a szövegelemzés, az írói pályák és életművek és a korszaktörténetek együttes igénye működik. Akár a leginkább nagyra tartott irodalomtörténet-írók (Horváth János, Sőtér István, Bóka László) esetében: azért is írom ide az előbbiek nevét, mert, ahogy gondolom, ők voltak Kenyeres Zoltán mesterei. Akik mellé mára ő is felsorakozott.
Kenyeres Zoltán nagyjából ugyanazokat a magyar írókat szerette, azokhoz ragaszkodott, akik közel állottak az én szívemhez is – Arany Jánosra, Ady Endrére, Babits Mihályra, Illyés Gyulára, Weöres Sándorra, Juhász Ferencre (és másokra) gondolok. Egy barátság története természetesen nem azonos egy irodalmi ízlés és vonzódás történetével, ennél sokkal több és mélyebb, és nem azonos a közösen töltött órák, évek, évtizedek történetével sem. Számtalan kisebb-nagyobb személyes esemény, adalék tartozik hozzá, például az a pillanat, amikor évtizedekkel ezelőtt egy súlyos, életveszélyes autóbaleset után Zoltán (másik barátom: a kitűnő költő, Kormos István kísértében) meglátogatott a ceglédi baleseti kórház sebészeti osztályán, és elhozta nem csak kollégáim jókívánságait, hanem a maga éltető biztatását is: minden baljós fordulat után van még remény.
Igen, azt mondhatnám, hogy a barátságoknak talán ez ad igazán tartalmat és értelmet: segítenek megőrizni a reményt. Kenyeres Zoltán barátsága (és persze irodalomtörténet-írói munkássága) is ilyen reményt adó erőforrást jelent számomra. Sok-sok évtized maradt mögöttünk, de ez a reménység még eleven. Tudjuk, hogy amíg élünk, dolgoznunk kell és dolgozni is fogunk. „Ora et labora” – tanultam még a piarista gimnázium kisdiákjaként – mindig tudtam, hogy a munka egyszersmind imádság, és ennek a fogalmi azonosságnak a szép példáját jelenti Kenyeres Zoltán munkás, termékeny élete is.
2019.01.19 15:49
Frissítve: 2019.01.19 15:49