Legendák a szőnyeg szélén

Publikálás dátuma
2018.07.29. 13:00
STÚDIÓ ‘82 Megy az adás, középen áll Érdi
Fotó: Varga Zoltán / FORTEPAN/RÁDIÓ ÉS TELEVÍZIÓ ÚJSÁG
„Ez az, ami ma hiányzik a Magyar Televízióból és különösen az M5-ből. Az elhivatottság és az egyéniségek. Az, hogy a nézők legyenek a fontosak és adott esetben meg a hatalommal is szembe tudjanak menni. Csakhogy ez napjainkban nem lehetséges.”
Új programokat ígér az M5 új igazgatója, amiket nemsokára be is mutatnak majd. Ha valaki nem tudná, az M5 az egykor közszolgálati, ma már annak legfeljebb csúfolható televízió legfiatalabb kezdeményezése. Mint Siklós Beatrixot bemutató közleményükben (is) olvasható, magyar és nemzetközi edukációs, ismeretterjesztő, tudományos, kulturális kínálata van. Igaz, ehhez azt is hozzáteszik, hogy ez a médiapiacon egyedülálló, ami azért a Spektrumot, a National Geographicot, a Viasat tematikus csatornáit, meg a többi hasonlót nézve túlzásnak hat, de ne legyünk kicsinyesek. Inkább az a kérdés, hogy miért van szükség az M5-re, amelynek nézettsége feltehetően eltörpül az M4 (a sportcsatorna), de még az M1 (hírprogram), vagy az M2 (gyerek- és ifjúsági részleg) mellett is. Persze magyarázat az van rá. A már említett közlemény a legfontosabb feladatnak azt jelöli meg, hogy „az M5 nemcsak értékes felülete, hanem meghatározója is legyen a magyar kulturális életnek”. Ja, az természetesen mindjárt más. De nem árt felidézni, volt már olyan programja a köztévének, amely maradéktalanul betöltötte ezt a funkciót. Igaz, nem kellett hozzá napi 24 órás sugárzás, elég volt heti egy óra. Amikor elkezdődött, úgy hívták Stúdió 80. Aztán a szám változott, egészen 97-ig, amikor is a Magyar Televízió akkori elnöke, Peták István eleget tett a jobboldal követelésének és megszüntette a műsort. Csak emlékeztetőül: akkor már túl voltunk az első médiaháborún és vele az MDF-kormányon, abban az időben az egyedül többséget szerzett szocialisták és velük koalícióban a szabad demokraták kormányoztak. Orbán Viktor még csak készült a hatalomra. De eredményesen. A Stúdió ma már legenda. Pedig nagyon is hétköznapi emberek készítették, olyanok, akik a hetvenes évek végén úgy érezték, hogy legalább a kultúrában szélesebbre lehetne tárni a kapukat, olyasmikről is lehetne beszélni, amiről addig tilos volt. A különböző művészetek és a – mai szóhasználattal – liberális kultúrpolitika mellett elkötelezett újságírók, tévések fogtak össze és olyan műsort csináltak, ami korábban elképzelhetetlen volt. Nagyot is szólt. Már csak azért is, mert a kezdeti adások létrehozásához neves színházi- és filmrendezőket kértek fel, ők pedig nem voltak hajlandók tartani magukat a konvenciókhoz. Az első műsort Valló Péter rendezte, ott csak a témákon háborodtak fel az illetékesek, de a második már végképp kiverte a biztosítékot. Az ugyanis Jancsó Miklós és Hernádi Gyula műve volt és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy akkor tévéműsor. A főszerkesztő, Érdi Sándor, valamint két közvetlen munkatársa, Szegvári Katalin és Kepes András azonban nem engedett. Kellett hozzá persze „hátország” is, mindenekelőtt a tévé kulturális műsorainak akkori irányítója, Szinetár Miklós, de lényegében mellettük állt a tévé akkori elnöke, Nagy Richárd is. A Stúdió említett három műsorvezető-szerkesztőjét szinte minden héten rapportra rendelték a pártközpontba, leggyakrabban Aczél Györgynél álltak a szőnyeg szélén. De a műsor ment. Utóbb az alkotók úgy emlékeztek vissza azokra az évekre, hogy folyamatosan csatáztak, de megérte. Hiszen a politika – mint azelőtt és azóta is mindig – felhasználta a tévét. A 80-as években – és különösen annak második felében – azonban már sokat enyhült a szigor, a politikusok pedig maguk is rájöttek, mennyire hasznos nekik egy-egy program. Néha még egymás ellen is igyekeztek kihasználni például a Stúdiót is. Amiből viszont a műsor készítői kétségkívül profitáltak, hiszen remek adásokat állíthattak össze. A kezdeti botrányokon túl jutva a Stúdió nézettsége hosszú éveken át két millió felett volt. S bár tény, akkor egyetlen tévé két csatornája közül választhattak a nézők, de azért ennyi embernek nem lehetett volna kötelezővé tenni, hogy nézze a Stúdiót. Ehhez élvezetes, változatos, problémaérzékeny és jól megcsinált műsor kellett.  A Stúdió készítői missziót teljesítettek. Érdi, Szegvári és Kepes mellett már kezdettől ott volt a rádiós Győrffy Miklós, aki az ugyancsak legendás 168 Óra és a Gondolatjel adásaiban már megmutatta, mire képes. Utóbb műsort szerkesztett és vezetett a Stúdióban – többek között – az ugyancsak rádiós, gyönyörű hangú és remekül kérdező Petrányi Judit, valamint a TV Híradóban felnőtt két – akkor – fiatal, Bayer Ilona és Bánó András. Érdi – némi szerénytelenséggel, de kétségkívül reálisan – egyik nagy érdemének nevezte utólag, hogy különböző érdeklődésű műsorvezetőkkel dolgozott, s így „lefedték” szinte az egész magyar kulturális- és művészeti életet. Még úgy is, hogy a hazai kulturális élet viszont sosem állt ki mellettük, amikor hivatalos helyekről, nem is ritkán – ilyen, vagy olyan okok miatt – támadták az adást. És pontosan ez az, ami ma hiányzik a Magyar Televízióból és különösen az M5-ből. Az elhivatottság és az egyéniségek. Az, hogy a nézők legyenek a fontosak és adott esetben meg a hatalommal is szembe tudjanak menni. Csakhogy ez napjainkban nem lehetséges. Nincs ugyan már Aczél György, nincs pártközponti agit-prop. osztály, viszont a kórusból nem is lehet kilógni. A nemzeti együttműködés keretei között a már csak nevében köztévé minden csatornáját a rendszer üzenőfüzetének tekintik. Azt kell sugározniuk, amit a felsőbbség kitalál és kötelezővé tesz. Ezt nevezik a 21. századi (magyar) közszolgálati televíziózásnak. És meg vannak lepve, ha a nézők nem kérnek ebből az etetésből. 
Témák
MTVA köztévé

Vigyázat, beláthatatlan kanyarok!

Publikálás dátuma
2018.07.29. 12:00

Fotó: KCNA / AFP
„A nemzeti érzés, túllépve az egyén érzelmi emelkedettségétől háborúkat előidéző kollektív őrültségig fokozódhat. A bekövetkező kudarcokat azután rendre történelmi véletlenekkel, a belső és külső ellenségek aknamunkájával magyarázták. Ám az idő múlásával ismét feléled az illúzió: az új történelmi helyzetben a dominanciára törekvő politika sikert hozhat.”
A biztosítékot Raffai Ernő nyilatkozata csapta ki: „új útra kell lépnie a nemzetpolitikának: s e harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja”. Illesszünk hozzá néhány – egymástól függetlennek látszó – további megnyilatkozást. Lázár János: „Törekvésünk a Kárpát-medencei hegemónia”. Kövér László: „Szüljük tele mi a Kárpát-medencét”. Kásler Miklós: „A magyarság küldetéstudattal érkezett a Kárpát-medencébe”. Fricz Tamás: „Domináns politikai rendszer alakult ki Magyarországon, akkor ebből logikusan következik, hogy helye van a domináns kultúrának is”. Végül - a nagy ötletadó - Orbán Viktor: „Magyarnak lenni küldetés, feladat, misszió, meló. Egy magyar nyelven felépült, magyar észjárásra épült, nagyszerű, ezeréves civilizációt idegenek között, magányosan ezen a helyen megtartani, felerősíteni, továbbvinni”. Vajon, mindezek csak a „Hajrá Magyarország” kiáltások érzelmi hőfokának emelésére szolgálnak?
Akkor tegyük mellé a hazafias nevelés csúcsra járatását, az oktatási intézmények „militarizálását”, a hadipar újraélesztését, a lőtérfejlesztési programot és a hadseregépítést. („Katonáink várják, hogy ismét Közép-Európa meghatározó erejű hadseregében szolgálhassanak” – Orbán Viktor). Ha még így sem esett volna le a tantusz, vegyük hozzá az elmúlt 8 évben kiformálódott hatalmi szerkezetet: az Orbán Viktorhoz lojális új hatalmi elit létrehozása, a hozzá közvetlenül kötődő gazdasági oligarchia felépítése, a fejbólintásra kondicionált hivatalnoki réteg kinevelése, a szabadság törvényes biztosítékainak szisztematikus leépítése, a törvények hatalmának a hatalom törvényével való felváltása, a független média megsemmisítése, és minden terület centralizált állami irányítás alá vonása. S ha volna még kétség, vegyük észre: a környező országok magyarsága körében Orbán Viktor politikai céljait támogató csoportok kiépítése, a neki tetsző politikát követő párt (Szlovén Demokrata Párt) hatalomra kerülésének támogatása, szomszédjaink destabilizálása (pl. ukrán bűnöző magyar útlevéllel igyekszik zavart kelteni Szlovákiában).
Az egymástól függetlennek tűnő, csak pillanatnyi ötletek vezérelte lépések a dominancia – egyáltalán nem rejtett – vágyára utalnak. Ebből a szemszögből pedig aggodalomra adhat okot  a Kárpát-medencei hegemónia szándéka, történelmünk összefüggéseibe és globális hatalmi harc kibontakozó eseményeibe illesztve. Ezt az aggodalmat a társadalmak dominancia-orientációját elemző új tudományterület – a szociális dominancia elmélet – teszi kézzelfoghatóvá. (Fischer, R. et. al. 2012. Cultural and Institutional Determinants of Social Dominance Orientation. Political Psychology). Az elmélet az elmúlt években vált a társadalmon belüli és a társadalmak közötti hierarchikus kapcsolatok elfogadott értelmezési modelljévé. Kiindulópontja az a biológiai és történelemi tapasztalat, hogy a csoportok méretének növekedése előnyös „versenyképességük” szemszögéből, ugyanakkor a nagyobb méret szükségessé teszi a hierarchikus felépítést. Az ilyen szerveződés ugyanis előnyöket kínál nemcsak a domináns, hanem az alárendelt helyzetű egyedeknek és csoportjaiknak is.
A hierarchikusan tagolt rendszer fenntartását jellegzetes hatalmi szerkezetek és politikai praktikák támogatják. Ezek mellett fontos szerepük van a hierarchia létezését igazoló narratíváknak is, amelyek értelmezik a hegemóniára-törekvést és legitimálják a mások fölé emelkedés szándékát. A kutatások szerint azonban az erős szociális dominancia óvatosságra intő mellékhatásokkal jár együtt. (Kunst, J. et al. 2017. Preference for group dominance track and mediate the effect of macro-level social inequality and violence accross societies.). A szociális dominanciát hirdető hatalmi elit úgy véli: joga van hegemóniára törni országán belül, és nemzetközi környezetében is. Kívánatosnak tekinti a szigorú hierarchiát és a magas státus-különbséget, elfogadhatónak tartja a gazdasági egyenlőtlenséget és a nők jogainak háttérbe szorítását, természetesnek veszi a demokrácia és a sajtó korlátozását. Ha pedig ellenállással találkozik, erőszakos akciókat kezdeményezve agresszíven törekszik domináns szerepének megerősítésére. A vizsgálatba bevont 27 ország között – meghökkentő módon - a magyar társadalom rendelkezett az egyik legmagasabb szociális dominancia orientációval. (i.m. 5409 oldal).
A dominanciára törekvés – amit a hatalomra törő elitek helyzetük stabilizálására használnak fel – jellegzetes történelmi körülmények között erősödik fel. Az egyik alaphelyzet: az egykor dicsőséges múlttal rendelkező birodalom – hosszabb történelmi periódusban vereségeket szenvedve – háttérbe szorult, de a hatalmi elit ismét elég erősnek érzi az ország pozícióit ahhoz, hogy harcot indítson az egykori dominancia visszaszerzésére. Lásd: Kína, Törökország és részben Oroszország. A másik alaphelyzet: a hosszú időn keresztül győztes hatalom megrendülni érzi gazdasági és politikai pozícióit, és az elit – társadalmi támogatást érezve törekvései mögött – elérkezettnek látja az időt hatalmi pozícióinak visszaszerzésére. Ez olvasható ki az USA, Anglia, és részben Franciaország viselkedéséből. A harmadik alaphelyzet: a 20. században domináns szerepet játszó, ám súlyos katonai vereségek után ideiglenesen alárendelt pozícióba süllyedt nemzet – Németország és Japán – újra az élbolyba emelkedett. A felnőtt új nemzedékek számára az egykori kudarc állandó emlegetése frusztráló és elérkezettnek látják az időt, hogy – visszanyert gazdasági és politikai súlyuk birtokában - ismét saját belátásuk szerint intézzék ügyeiket.  
A hatalmi elitek meghirdetett dominancia igénye azonban – szembesülve mások hasonló törekvésével - veszélyessé válhat. Ebből a szempontból aggodalmat keltő a napjainkban terjedő „Tegyük országunkat az első helyre” jelszó. A sokak által megfogalmazott leplezetlen szándékok ugyanis a dominancia-törekvések globális járvánnyá erősödését jelzik. Azt a trendet erősíti néhány - a 21. században kibontakozó - hatás is. (1). A múlt század magas-szintű migrációja a billenési pontig juttatta a társadalmakat. A társadalmi elitek a kulturális sokféleség terjedését, a hagyományos nemzeti kultúrát fenyegetőnek érezve, felértékelik a nemzeti identitás fontosságát. (2). A globalizáció - letagadhatatlan előnyei mellett – egyértelműen korlátozza a nemzetállamok hagyományos szuverenitását, ez pedig az önállóság kinyilvánításának erőszakos ellenreakcióit váltja ki a hatalmi elitből. (3). A nemzetállammá szerveződés 19. században elkezdődött, majd a 20.-ban folytatódó folyamata csak nem akar nyugvópontra jutni. Még a stabil struktúrájú államok is újraszerveződni látszanak.   
A fenti okok következtében szinte minden országban felerősödik jelentős társadalmi csoportok státusz-fenyegetettsége. Ezt pedig a populisták a világ egyre több országában hatékonyan fordítják át a szociális dominancia követelésébe. Emiatt terjed a politikai, a gazdasági, kulturális, és a vallási hegemónia ellentmondást nem tűrő hirdetése. Ezt kifelé üzenetek jelzik: „mi másoknál kiválóbbak és erősebbek vagyunk!”, ezért „nekünk jogunk van megszabni a játékszabályokat”! Befelé viszont azt az elvárást közvetíti, hogy „mindenki álljon be a sorba”: fogadja el a hierarchiabeli különbségeket és a neki kiosztott - alárendelt - pozíciót.
Körbetekintve glóbuszunkon, napjainkban minden hír a dominancia érvényesítésének erősödő szándékára utal. Mindez együtt, nehezen kiszámítható és válságokkal terhes korszakot jelez előre. A politika „színpadán” ez nem vígjátékot, inkább drámát, bár remélhetőleg nem tragédiát jelenít meg.
Nekünk, magyaroknak pedig ezen a globális színpadon kell érvényesülnünk. Méghozzá úgy, hogy a mi hegemónia-törekvésünk feltételei nem hasonlíthatóak a „nagyokéhoz”.

Esetünkben egy, sem politikai, sem gazdasági szempontból nem meghatározó ország hatalmi elitjét fertőzi meg – egyébként rendszeresen - a régmúlt sikerei és az átélt történelmi kudarcok közötti ellenmondás által felgerjesztett hegemónia-törekvés. Ám a „régi dicsőség” vezérelte vágy Kárpát-medencei környezetünkben, a 20. században többször sodorta katasztrófába nemzetünket. Mégis, a magyar hatalmi elit meghatározó része továbbra is fogékony a hegemónia-igény hirdetésére. 
A nemzeti érzés, túllépve az egyén érzelmi emelkedettségétől háborúkat előidéző kollektív őrültségig fokozódhat. A bekövetkező kudarcokat azután rendre történelmi véletlenekkel, a belső és külső ellenségek aknamunkájával magyarázták. Ám az idő múlásával ismét feléled az illúzió: az új történelmi helyzetben a dominanciára törekvő politika sikert hozhat. A 21. században azonban bármely ország számára - így Magyarország előtt is – alapvetően három helytállási lehetőség adódik a globális dominancia-küzdelmekben. (1) Csak magunkra számíthatunk: de ha elég erősek és határozottak vagyunk, kikényszeríthetjük másokból, amit akarunk. (2) Keresni kell erős támogatókat: őket kiszolgálva, magunkat előnyös helyzetbe hozhatjuk és így – támogatásukkal - elérhetjük céljainkat. (3) Összetartó közösség tagjává válni: annak szabályait elfogadva, a megállapodásokat betartva, kölcsönösen egymást támogatva elérni a biztonságot. Az első stratégia erőszakos hatalmi játszmákra, másokat nem meggyőzni, ha nem legyőzni akaró külpolitikára, és az „ostromlott vár” pszichózisra alapoz. Ha ezt egy nagyhatalom folytatja, akkor az egész világ biztonságát kockáztatja, ha egy kis ország, akkor „csak”önmagát sodorja veszélybe. Magyarország esetében – tekintettel az erőviszonyokra - ez a stratégia eleve bukásra van ítélve. Ehhez képest járhatóbb útnak tűnhet a második stratégia: felajánlkozni valamelyik újra dominanciára törekvő nagyhatalomnak és cserébe regionális hegemónia-törekvéseink támogatását várni tőlük. Van jel, ami erre utal: „Egy történelmi szerződésre van szükségünk Törökországgal és egy másik történelmi szerződésre Oroszországgal. És ha ezt mind elvégeztük, akkor azt mondhatjuk, hogy megreformáltuk az Európai Uniót, amely versenyképes lehet a többi kontinenssel a következő évtizedek során”. (2017. Tusnádfürdő) Figyelembe véve azonban a globális helyzet kiszámíthatatlanságát és valóságos súlyunkat, az általunk felkínálható előnyöket, nem várható, hogy - éles helyzetben - bárki  kiáll mellettünk a történelmileg létrejött helyzet számunka előnyös megváltoztatásáért. Maradna tehát a harmadik stratégia: „mindenki egyért, egy mindenkiért”. Ebbe azonban a szociális dominancia erőszakolása – tekintettel a járulékos mellékhatásokra is - nem illenek bele. Ha viszont  indulunk ki, amit Orbán Viktor hirdet, azt hajlamos tűzön-vízen keresztül megvalósítani, abból egyértelműen a dominancia agresszív érvényesítése következik országon belül és környezetünkben. Ez a most formálódó világpolitikai környezetben két – eltérő típusú - veszélyt is előrevetít. Az egyik: mivel az ország mérete és erőforrásai nem teszik lehetővé a dominancia érvényesítését, annak hirdetésével csak köznevetségnek tesszük ki magunkat. Ez kevésbé súlyos, bár azért fájó következményekkel jár. A másik veszély azonban súlyosabb: a dominancia igény erőszakos érvényesítése – Raffai Ernő nyilatkozata erre utal - a magyar társadalmat a 20. században többször is katasztrófába sodorta. A valóságban azonban a hegemónia-törekvések kimenetelét – különösen a kicsikét - kevésbé a szubjektív szándékok, mint inkább a világpolitika alakulása dönti el. Egyetlen erre vonatkozó figyelmeztetést idézünk: „Trump tevékenységének eredményeként a világ visszatért a sokpólusú versenyhez, amely alapvetően különbözik és veszélyesebb annál, mint amiben felnőttünk”. (The New York Times). A dominanciára törekvés globális szándékai beláthatatlan és veszélyes kanyarokkal jellemezhető helyzetet hoznak létre. Ezen belül Kelet-Európában és a Balkánon különösen könnyen horgadnak fel az indulatok és esnek egymásnak korábbi szövetségesek. Ilyen körülmények között az erőszakkal párosuló, magas szociális dominancia orientációjú magyar politika, ön- és közveszélyes. A végkifejlet – a legjobb esetben is – elítélő fejcsóválás, esetleg a hátunk mögötti összenevetés. A helyzet azonban rosszabbra is fordulhat: a hegemón törekvések a Kárpát-medencében többnyire a katasztrófák forgatókönyvét követik. Magyarország múltbeli vereségei után a 21. században is beleszaladhat egy újabb – egyébként még elkerülhető – történelmi pofonba. És a végén újra csak azt kérdezzük: miért voltunk mi megint olyan pechesek? A választ azonban nem a Trianon rockopera felénekelt narratívája, hanem a történelemmel való szembenézés kínálja. Nem volna végre itt az ideje reálisan szemlélni helyzetünket?

N. Kósa Judit: Anna, a királyfi

A balettmester háza – így él a középső-erzsébetvárosi köztudatban a Hársfa utca 37. Pallay Annát alighanem megütné a guta, ha ezt tudná, elvégre ő még a hetvenen túl is ragaszkodott „az Operaház nyugalmazott primaballerinája” titulushoz, esetleg még hozzátette, hogy „a Zeneművészeti Főiskola volt tánc-mozgásplasztika tanára”. A kicsike, kétemeletes, modern stílusával az utcaképből azonban így is kitűnő házat pedig következetesen „balettakadémiának” nevezte.
Érthető, persze, hogy roppant büszke volt erre az intézményre, mert bármilyen fényes csillag volt is, primabalerinai karrierje alig nyúlt hosszabbra egy évtizednél. 1907 decemberében mutatkozott be az Operaházban, 1918-ban pedig – kellő hírverés mellett - már megnyitotta a táncakadémiát.
Talán nem is volt akkor tudatában, de az előző évben eljutott pályája legfontosabb stációjához. Ahhoz a szerephez, amellyel egyszer és mindenkorra beírta magát a magyar színház- és zenetörténet nagykönyvébe. Pedig amikor megkapta, valószínűleg inkább bosszankodott, mint örült neki: a klasszikusokon edzett táncosok rémülten pislogtak egymásra, miközben először hallgatták A fából faragott királyfi dallamait. Bartók zongorajátéka után Balázs Béla felolvasta a társulatnak a balett meséjét. Bartók Béla aztán három hónapon át minden próbán részt vett, szinte előjátszott nekik. 
„Mi, táncosok nem könnyen szoktuk meg a modern zenét, a szokatlan ritmust, de aztán beletörtünk, megszerettük”

– mondta az 1917. májusi bemutatót felidézve Pallay Anna a Film Színház Muzsikának 1966-ban.

Az addigra lényegében szentté avatott zeneszerzőre emlékezve még azt is büszkén említette, hogy „Bartók és Bánffy Miklós igazgató kívánságára táncoltam én a királyfit. Alkalmasnak véltek rá, a lábam is szép volt”. A premierre csokrot küldött neki a zeneszerző, az volt a kártyára írva, hogy „Álmaim királyfijának”. De Pallay Anna talán nem sokáig siratta a szerepet, mikor 1919-ben a művet levették a színről. Hamarosan egészen új műfajban próbálhatta ki magát: a Royal Orfeum igazgatója szerződtette, hogy „egészen szokatlanul nagy gázsival” énekes-táncos szerepben lépjen föl a Ben Kolumbusz című szkeccsben. A darab akkor divatos módon vegyítette a filmvetítést és a színpadi játékot, Pallay pedig egy „kedves jasszt” domborított benne, aki előbb megszeretteti Pestet a New Yorkból érkezett trösztigazgatóval, majd annak rendje és módja szerint férjhez megy hozzá. A balerina a valóságban persze Kurucz János zeneszerzőhöz ment hozzá, és vele távozott Amerikába, ahol megpróbálta ott folytatni, ahol Pesten abbahagyta. „Esztétikus táncprodukciója” ott is színpadra repítette, „virtuóz technikája és kifejezéssel teljes színjátszó képessége”, akárcsak az orosz baletthagyományok alapján kifejlesztett plasztikus mozdulatai és egyéni mimikája bizonyára hoztak neki valamelyes sikereket. Mégis tény, hogy 1923-ban már újra Pesten kapta őt le a Színházi Élet fotósa. Mint a lapnak nyilatkozta, az első teendői közt tartotta számon, hogy bevásároljon a Parány kalapszalonban, a Deák Ferenc tér 3-ban. Az ilyesmiben nagymester volt. Megírták, ha hetvenezer pengőt követelve beperelt egy sebészt, mert egy szemműtét során állítólag „elveszítette a mosolyát”, s miután az első tárgyalásról minden lap tudósított, másodikra a jelek szerint sosem került sor. Hír volt, ha felkészítette Tőkés Annát egy szerepére, majd a premierre sajnos már nem ért rá elmenni, mert épp akkor tartotta esküvőjét Nádor Jenő hírlapíróval. Tudósították, ha egy zsűri tagjaként arról nyilvánított véleményt, erkölcstelen tánc-e a Bigin. Több oldalas képes összeállítást ért meg, hogy Munkácsi Márton, a Hearst lapok fotóriportere itthon töltött szabadsága idején kilátogatott a Rózsadombra, és ott fotózta a mestert és ifjú akadémistáit. Bekerült az újságokba, ha VIII. Eduárd koronázási ünnepségén lejtett magyar táncokat, s ha az Interparlamentáris Unió Budapestre látogató küldötteit szórakoztatta művészi módon a Gellért hullámfürdő teraszán. És persze azt is hosszú cikkben tette közzé 1935 nyarán a készséges 8Órai Újság, hogy „Pallay Anna háztulajdonos lett”.
Valóban, a pesti Belvárosban bérelt tánctermek után a Hársfa és a Wesselényi utca sarkán, a Nagykörúton éppen kívül lelt saját otthonra a balettakadémia. Apró telken állt a kicsike ház, amelynek azonban hosszú múltja volt: elődjét Rodau Antal fűszerkereskedő építtette az 1870-es évek végén, a millenniumkor a híres cigányprímásé, Banda Marcié volt, a századfordulótól bő húsz évre pedig a Schwarz Lipót és Testvére (Szántó Ignác) bútorkereskedő cég költözött a falai közé. Később árultak itt menyasszonyi ruhákat és telkeket is – ebben a házban lehetett lefoglalni a „magyar lido”, a Százhalombattára tervezett Árpád-fürdőváros parcelláit, de a vállalkozás sajnos nem érte el a várt üzleti sikert. Ám hogy ez az épület tényleg egyedül a balerináé lett volna, abban kételkednünk kell. 1935-ben a VII. Hársfa-utca 37. Házszövetkezet vette meg ugyanis 26535 pengőért, és ők kérték fel Ligeti Pál építészt, hogy a telken alakítson ki egy modern homlokzatú, kétemeletes lakóházat, a bejárat mellett egy üzlethelyiséggel. Pallay Anna és férje még abban az évben elfoglalt egy kis második emeleti lakást, az elsőn pedig megszületett a táncpalota: „csupa levegő, fény, világosság és higiénia töltötte meg a balett-termet és a csatlakozó gyakorlótermeket”. A balettakadémia toborzó hirdetései évente kétszer konok következetességgel tűntek fel a pesti újságokban. S noha az épületet 1944 nyarán csillagos házzá minősítették, 1945 májusában már megjelent a soros közlemény: folyik a beiratkozás. 1948 és 1959 között sem szünetelt valószínűleg az oktatás, csak az apróhirdetéseket mellőzte a művésznő. Aki hetvenhét évesen még újított is – a balettóvodát művészi torna bevezetésével bővítette. Abban az évben azonban a jelek szerint már osztoznia kellett egy pantomim stúdióval a termen. Aztán alig hogy lehunyta a szemét 1970. április 4-én, Kárpáti Zoltán Pantomim Iskolája a maga céljaira formálta át a balett-termet. Egyhónapos bontással-falazással színpadot és 24 személyes nézőteret alakítottak ki benne: lévén az övék csendes műfaj, csak a tapssal kellett vigyázniuk az aprócska bérház kellős közepén.
Szerző
Frissítve: 2018.07.29. 12:01