Legendák a szőnyeg szélén

„Ez az, ami ma hiányzik a Magyar Televízióból és különösen az M5-ből. Az elhivatottság és az egyéniségek. Az, hogy a nézők legyenek a fontosak és adott esetben meg a hatalommal is szembe tudjanak menni. Csakhogy ez napjainkban nem lehetséges.”

Új programokat ígér az M5 új igazgatója, amiket nemsokára be is mutatnak majd. Ha valaki nem tudná, az M5 az egykor közszolgálati, ma már annak legfeljebb csúfolható televízió legfiatalabb kezdeményezése. Mint Siklós Beatrixot bemutató közleményükben (is) olvasható, magyar és nemzetközi edukációs, ismeretterjesztő, tudományos, kulturális kínálata van. Igaz, ehhez azt is hozzáteszik, hogy ez a médiapiacon egyedülálló, ami azért a Spektrumot, a National Geographicot, a Viasat tematikus csatornáit, meg a többi hasonlót nézve túlzásnak hat, de ne legyünk kicsinyesek. Inkább az a kérdés, hogy miért van szükség az M5-re, amelynek nézettsége feltehetően eltörpül az M4 (a sportcsatorna), de még az M1 (hírprogram), vagy az M2 (gyerek- és ifjúsági részleg) mellett is. Persze magyarázat az van rá. A már említett közlemény a legfontosabb feladatnak azt jelöli meg, hogy „az M5 nemcsak értékes felülete, hanem meghatározója is legyen a magyar kulturális életnek”.

Ja, az természetesen mindjárt más. De nem árt felidézni, volt már olyan programja a köztévének, amely maradéktalanul betöltötte ezt a funkciót. Igaz, nem kellett hozzá napi 24 órás sugárzás, elég volt heti egy óra. Amikor elkezdődött, úgy hívták Stúdió 80. Aztán a szám változott, egészen 97-ig, amikor is a Magyar Televízió akkori elnöke, Peták István eleget tett a jobboldal követelésének és megszüntette a műsort. Csak emlékeztetőül: akkor már túl voltunk az első médiaháborún és vele az MDF-kormányon, abban az időben az egyedül többséget szerzett szocialisták és velük koalícióban a szabad demokraták kormányoztak. Orbán Viktor még csak készült a hatalomra. De eredményesen.

A Stúdió ma már legenda. Pedig nagyon is hétköznapi emberek készítették, olyanok, akik a hetvenes évek végén úgy érezték, hogy legalább a kultúrában szélesebbre lehetne tárni a kapukat, olyasmikről is lehetne beszélni, amiről addig tilos volt. A különböző művészetek és a – mai szóhasználattal – liberális kultúrpolitika mellett elkötelezett újságírók, tévések fogtak össze és olyan műsort csináltak, ami korábban elképzelhetetlen volt. Nagyot is szólt. Már csak azért is, mert a kezdeti adások létrehozásához neves színházi- és filmrendezőket kértek fel, ők pedig nem voltak hajlandók tartani magukat a konvenciókhoz. Az első műsort Valló Péter rendezte, ott csak a témákon háborodtak fel az illetékesek, de a második már végképp kiverte a biztosítékot. Az ugyanis Jancsó Miklós és Hernádi Gyula műve volt és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy akkor tévéműsor. A főszerkesztő, Érdi Sándor, valamint két közvetlen munkatársa, Szegvári Katalin és Kepes András azonban nem engedett. Kellett hozzá persze „hátország” is, mindenekelőtt a tévé kulturális műsorainak akkori irányítója, Szinetár Miklós, de lényegében mellettük állt a tévé akkori elnöke, Nagy Richárd is.

A Stúdió említett három műsorvezető-szerkesztőjét szinte minden héten rapportra rendelték a pártközpontba, leggyakrabban Aczél Györgynél álltak a szőnyeg szélén. De a műsor ment. Utóbb az alkotók úgy emlékeztek vissza azokra az évekre, hogy folyamatosan csatáztak, de megérte. Hiszen a politika – mint azelőtt és azóta is mindig – felhasználta a tévét. A 80-as években – és különösen annak második felében – azonban már sokat enyhült a szigor, a politikusok pedig maguk is rájöttek, mennyire hasznos nekik egy-egy program. Néha még egymás ellen is igyekeztek kihasználni például a Stúdiót is. Amiből viszont a műsor készítői kétségkívül profitáltak, hiszen remek adásokat állíthattak össze. A kezdeti botrányokon túl jutva a Stúdió nézettsége hosszú éveken át két millió felett volt. S bár tény, akkor egyetlen tévé két csatornája közül választhattak a nézők, de azért ennyi embernek nem lehetett volna kötelezővé tenni, hogy nézze a Stúdiót. Ehhez élvezetes, változatos, problémaérzékeny és jól megcsinált műsor kellett.

A Stúdió készítői missziót teljesítettek. Érdi, Szegvári és Kepes mellett már kezdettől ott volt a rádiós Győrffy Miklós, aki az ugyancsak legendás 168 Óra és a Gondolatjel adásaiban már megmutatta, mire képes. Utóbb műsort szerkesztett és vezetett a Stúdióban – többek között – az ugyancsak rádiós, gyönyörű hangú és remekül kérdező Petrányi Judit, valamint a TV Híradóban felnőtt két – akkor – fiatal, Bayer Ilona és Bánó András. Érdi – némi szerénytelenséggel, de kétségkívül reálisan – egyik nagy érdemének nevezte utólag, hogy különböző érdeklődésű műsorvezetőkkel dolgozott, s így „lefedték” szinte az egész magyar kulturális- és művészeti életet. Még úgy is, hogy a hazai kulturális élet viszont sosem állt ki mellettük, amikor hivatalos helyekről, nem is ritkán – ilyen, vagy olyan okok miatt – támadták az adást.

És pontosan ez az, ami ma hiányzik a Magyar Televízióból és különösen az M5-ből. Az elhivatottság és az egyéniségek. Az, hogy a nézők legyenek a fontosak és adott esetben meg a hatalommal is szembe tudjanak menni. Csakhogy ez napjainkban nem lehetséges. Nincs ugyan már Aczél György, nincs pártközponti agit-prop. osztály, viszont a kórusból nem is lehet kilógni. A nemzeti együttműködés keretei között a már csak nevében köztévé minden csatornáját a rendszer üzenőfüzetének tekintik. Azt kell sugározniuk, amit a felsőbbség kitalál és kötelezővé tesz.

Ezt nevezik a 21. századi (magyar) közszolgálati televíziózásnak. És meg vannak lepve, ha a nézők nem kérnek ebből az etetésből.