Előfizetés

Vigyázat, beláthatatlan kanyarok!

Marosán György
Publikálás dátuma
2018.07.29. 12:00

Fotó: KCNA / AFP
„A nemzeti érzés, túllépve az egyén érzelmi emelkedettségétől háborúkat előidéző kollektív őrültségig fokozódhat. A bekövetkező kudarcokat azután rendre történelmi véletlenekkel, a belső és külső ellenségek aknamunkájával magyarázták. Ám az idő múlásával ismét feléled az illúzió: az új történelmi helyzetben a dominanciára törekvő politika sikert hozhat.”
A biztosítékot Raffai Ernő nyilatkozata csapta ki: „új útra kell lépnie a nemzetpolitikának: s e harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja”. Illesszünk hozzá néhány – egymástól függetlennek látszó – további megnyilatkozást. Lázár János: „Törekvésünk a Kárpát-medencei hegemónia”. Kövér László: „Szüljük tele mi a Kárpát-medencét”. Kásler Miklós: „A magyarság küldetéstudattal érkezett a Kárpát-medencébe”. Fricz Tamás: „Domináns politikai rendszer alakult ki Magyarországon, akkor ebből logikusan következik, hogy helye van a domináns kultúrának is”. Végül - a nagy ötletadó - Orbán Viktor: „Magyarnak lenni küldetés, feladat, misszió, meló. Egy magyar nyelven felépült, magyar észjárásra épült, nagyszerű, ezeréves civilizációt idegenek között, magányosan ezen a helyen megtartani, felerősíteni, továbbvinni”. Vajon, mindezek csak a „Hajrá Magyarország” kiáltások érzelmi hőfokának emelésére szolgálnak?
Akkor tegyük mellé a hazafias nevelés csúcsra járatását, az oktatási intézmények „militarizálását”, a hadipar újraélesztését, a lőtérfejlesztési programot és a hadseregépítést. („Katonáink várják, hogy ismét Közép-Európa meghatározó erejű hadseregében szolgálhassanak” – Orbán Viktor). Ha még így sem esett volna le a tantusz, vegyük hozzá az elmúlt 8 évben kiformálódott hatalmi szerkezetet: az Orbán Viktorhoz lojális új hatalmi elit létrehozása, a hozzá közvetlenül kötődő gazdasági oligarchia felépítése, a fejbólintásra kondicionált hivatalnoki réteg kinevelése, a szabadság törvényes biztosítékainak szisztematikus leépítése, a törvények hatalmának a hatalom törvényével való felváltása, a független média megsemmisítése, és minden terület centralizált állami irányítás alá vonása. S ha volna még kétség, vegyük észre: a környező országok magyarsága körében Orbán Viktor politikai céljait támogató csoportok kiépítése, a neki tetsző politikát követő párt (Szlovén Demokrata Párt) hatalomra kerülésének támogatása, szomszédjaink destabilizálása (pl. ukrán bűnöző magyar útlevéllel igyekszik zavart kelteni Szlovákiában).
Az egymástól függetlennek tűnő, csak pillanatnyi ötletek vezérelte lépések a dominancia – egyáltalán nem rejtett – vágyára utalnak. Ebből a szemszögből pedig aggodalomra adhat okot  a Kárpát-medencei hegemónia szándéka, történelmünk összefüggéseibe és globális hatalmi harc kibontakozó eseményeibe illesztve. Ezt az aggodalmat a társadalmak dominancia-orientációját elemző új tudományterület – a szociális dominancia elmélet – teszi kézzelfoghatóvá. (Fischer, R. et. al. 2012. Cultural and Institutional Determinants of Social Dominance Orientation. Political Psychology). Az elmélet az elmúlt években vált a társadalmon belüli és a társadalmak közötti hierarchikus kapcsolatok elfogadott értelmezési modelljévé. Kiindulópontja az a biológiai és történelemi tapasztalat, hogy a csoportok méretének növekedése előnyös „versenyképességük” szemszögéből, ugyanakkor a nagyobb méret szükségessé teszi a hierarchikus felépítést. Az ilyen szerveződés ugyanis előnyöket kínál nemcsak a domináns, hanem az alárendelt helyzetű egyedeknek és csoportjaiknak is.
A hierarchikusan tagolt rendszer fenntartását jellegzetes hatalmi szerkezetek és politikai praktikák támogatják. Ezek mellett fontos szerepük van a hierarchia létezését igazoló narratíváknak is, amelyek értelmezik a hegemóniára-törekvést és legitimálják a mások fölé emelkedés szándékát. A kutatások szerint azonban az erős szociális dominancia óvatosságra intő mellékhatásokkal jár együtt. (Kunst, J. et al. 2017. Preference for group dominance track and mediate the effect of macro-level social inequality and violence accross societies.). A szociális dominanciát hirdető hatalmi elit úgy véli: joga van hegemóniára törni országán belül, és nemzetközi környezetében is. Kívánatosnak tekinti a szigorú hierarchiát és a magas státus-különbséget, elfogadhatónak tartja a gazdasági egyenlőtlenséget és a nők jogainak háttérbe szorítását, természetesnek veszi a demokrácia és a sajtó korlátozását. Ha pedig ellenállással találkozik, erőszakos akciókat kezdeményezve agresszíven törekszik domináns szerepének megerősítésére. A vizsgálatba bevont 27 ország között – meghökkentő módon - a magyar társadalom rendelkezett az egyik legmagasabb szociális dominancia orientációval. (i.m. 5409 oldal).
A dominanciára törekvés – amit a hatalomra törő elitek helyzetük stabilizálására használnak fel – jellegzetes történelmi körülmények között erősödik fel. Az egyik alaphelyzet: az egykor dicsőséges múlttal rendelkező birodalom – hosszabb történelmi periódusban vereségeket szenvedve – háttérbe szorult, de a hatalmi elit ismét elég erősnek érzi az ország pozícióit ahhoz, hogy harcot indítson az egykori dominancia visszaszerzésére. Lásd: Kína, Törökország és részben Oroszország. A másik alaphelyzet: a hosszú időn keresztül győztes hatalom megrendülni érzi gazdasági és politikai pozícióit, és az elit – társadalmi támogatást érezve törekvései mögött – elérkezettnek látja az időt hatalmi pozícióinak visszaszerzésére. Ez olvasható ki az USA, Anglia, és részben Franciaország viselkedéséből. A harmadik alaphelyzet: a 20. században domináns szerepet játszó, ám súlyos katonai vereségek után ideiglenesen alárendelt pozícióba süllyedt nemzet – Németország és Japán – újra az élbolyba emelkedett. A felnőtt új nemzedékek számára az egykori kudarc állandó emlegetése frusztráló és elérkezettnek látják az időt, hogy – visszanyert gazdasági és politikai súlyuk birtokában - ismét saját belátásuk szerint intézzék ügyeiket.  
A hatalmi elitek meghirdetett dominancia igénye azonban – szembesülve mások hasonló törekvésével - veszélyessé válhat. Ebből a szempontból aggodalmat keltő a napjainkban terjedő „Tegyük országunkat az első helyre” jelszó. A sokak által megfogalmazott leplezetlen szándékok ugyanis a dominancia-törekvések globális járvánnyá erősödését jelzik. Azt a trendet erősíti néhány - a 21. században kibontakozó - hatás is. (1). A múlt század magas-szintű migrációja a billenési pontig juttatta a társadalmakat. A társadalmi elitek a kulturális sokféleség terjedését, a hagyományos nemzeti kultúrát fenyegetőnek érezve, felértékelik a nemzeti identitás fontosságát. (2). A globalizáció - letagadhatatlan előnyei mellett – egyértelműen korlátozza a nemzetállamok hagyományos szuverenitását, ez pedig az önállóság kinyilvánításának erőszakos ellenreakcióit váltja ki a hatalmi elitből. (3). A nemzetállammá szerveződés 19. században elkezdődött, majd a 20.-ban folytatódó folyamata csak nem akar nyugvópontra jutni. Még a stabil struktúrájú államok is újraszerveződni látszanak.   
A fenti okok következtében szinte minden országban felerősödik jelentős társadalmi csoportok státusz-fenyegetettsége. Ezt pedig a populisták a világ egyre több országában hatékonyan fordítják át a szociális dominancia követelésébe. Emiatt terjed a politikai, a gazdasági, kulturális, és a vallási hegemónia ellentmondást nem tűrő hirdetése. Ezt kifelé üzenetek jelzik: „mi másoknál kiválóbbak és erősebbek vagyunk!”, ezért „nekünk jogunk van megszabni a játékszabályokat”! Befelé viszont azt az elvárást közvetíti, hogy „mindenki álljon be a sorba”: fogadja el a hierarchiabeli különbségeket és a neki kiosztott - alárendelt - pozíciót.
Körbetekintve glóbuszunkon, napjainkban minden hír a dominancia érvényesítésének erősödő szándékára utal. Mindez együtt, nehezen kiszámítható és válságokkal terhes korszakot jelez előre. A politika „színpadán” ez nem vígjátékot, inkább drámát, bár remélhetőleg nem tragédiát jelenít meg.
Nekünk, magyaroknak pedig ezen a globális színpadon kell érvényesülnünk. Méghozzá úgy, hogy a mi hegemónia-törekvésünk feltételei nem hasonlíthatóak a „nagyokéhoz”.

Esetünkben egy, sem politikai, sem gazdasági szempontból nem meghatározó ország hatalmi elitjét fertőzi meg – egyébként rendszeresen - a régmúlt sikerei és az átélt történelmi kudarcok közötti ellenmondás által felgerjesztett hegemónia-törekvés. Ám a „régi dicsőség” vezérelte vágy Kárpát-medencei környezetünkben, a 20. században többször sodorta katasztrófába nemzetünket. Mégis, a magyar hatalmi elit meghatározó része továbbra is fogékony a hegemónia-igény hirdetésére. 
A nemzeti érzés, túllépve az egyén érzelmi emelkedettségétől háborúkat előidéző kollektív őrültségig fokozódhat. A bekövetkező kudarcokat azután rendre történelmi véletlenekkel, a belső és külső ellenségek aknamunkájával magyarázták. Ám az idő múlásával ismét feléled az illúzió: az új történelmi helyzetben a dominanciára törekvő politika sikert hozhat. A 21. században azonban bármely ország számára - így Magyarország előtt is – alapvetően három helytállási lehetőség adódik a globális dominancia-küzdelmekben. (1) Csak magunkra számíthatunk: de ha elég erősek és határozottak vagyunk, kikényszeríthetjük másokból, amit akarunk. (2) Keresni kell erős támogatókat: őket kiszolgálva, magunkat előnyös helyzetbe hozhatjuk és így – támogatásukkal - elérhetjük céljainkat. (3) Összetartó közösség tagjává válni: annak szabályait elfogadva, a megállapodásokat betartva, kölcsönösen egymást támogatva elérni a biztonságot. Az első stratégia erőszakos hatalmi játszmákra, másokat nem meggyőzni, ha nem legyőzni akaró külpolitikára, és az „ostromlott vár” pszichózisra alapoz. Ha ezt egy nagyhatalom folytatja, akkor az egész világ biztonságát kockáztatja, ha egy kis ország, akkor „csak”önmagát sodorja veszélybe. Magyarország esetében – tekintettel az erőviszonyokra - ez a stratégia eleve bukásra van ítélve. Ehhez képest járhatóbb útnak tűnhet a második stratégia: felajánlkozni valamelyik újra dominanciára törekvő nagyhatalomnak és cserébe regionális hegemónia-törekvéseink támogatását várni tőlük. Van jel, ami erre utal: „Egy történelmi szerződésre van szükségünk Törökországgal és egy másik történelmi szerződésre Oroszországgal. És ha ezt mind elvégeztük, akkor azt mondhatjuk, hogy megreformáltuk az Európai Uniót, amely versenyképes lehet a többi kontinenssel a következő évtizedek során”. (2017. Tusnádfürdő) Figyelembe véve azonban a globális helyzet kiszámíthatatlanságát és valóságos súlyunkat, az általunk felkínálható előnyöket, nem várható, hogy - éles helyzetben - bárki  kiáll mellettünk a történelmileg létrejött helyzet számunka előnyös megváltoztatásáért. Maradna tehát a harmadik stratégia: „mindenki egyért, egy mindenkiért”. Ebbe azonban a szociális dominancia erőszakolása – tekintettel a járulékos mellékhatásokra is - nem illenek bele. Ha viszont  indulunk ki, amit Orbán Viktor hirdet, azt hajlamos tűzön-vízen keresztül megvalósítani, abból egyértelműen a dominancia agresszív érvényesítése következik országon belül és környezetünkben. Ez a most formálódó világpolitikai környezetben két – eltérő típusú - veszélyt is előrevetít. Az egyik: mivel az ország mérete és erőforrásai nem teszik lehetővé a dominancia érvényesítését, annak hirdetésével csak köznevetségnek tesszük ki magunkat. Ez kevésbé súlyos, bár azért fájó következményekkel jár. A másik veszély azonban súlyosabb: a dominancia igény erőszakos érvényesítése – Raffai Ernő nyilatkozata erre utal - a magyar társadalmat a 20. században többször is katasztrófába sodorta. A valóságban azonban a hegemónia-törekvések kimenetelét – különösen a kicsikét - kevésbé a szubjektív szándékok, mint inkább a világpolitika alakulása dönti el. Egyetlen erre vonatkozó figyelmeztetést idézünk: „Trump tevékenységének eredményeként a világ visszatért a sokpólusú versenyhez, amely alapvetően különbözik és veszélyesebb annál, mint amiben felnőttünk”. (The New York Times). A dominanciára törekvés globális szándékai beláthatatlan és veszélyes kanyarokkal jellemezhető helyzetet hoznak létre. Ezen belül Kelet-Európában és a Balkánon különösen könnyen horgadnak fel az indulatok és esnek egymásnak korábbi szövetségesek. Ilyen körülmények között az erőszakkal párosuló, magas szociális dominancia orientációjú magyar politika, ön- és közveszélyes. A végkifejlet – a legjobb esetben is – elítélő fejcsóválás, esetleg a hátunk mögötti összenevetés. A helyzet azonban rosszabbra is fordulhat: a hegemón törekvések a Kárpát-medencében többnyire a katasztrófák forgatókönyvét követik. Magyarország múltbeli vereségei után a 21. században is beleszaladhat egy újabb – egyébként még elkerülhető – történelmi pofonba. És a végén újra csak azt kérdezzük: miért voltunk mi megint olyan pechesek? A választ azonban nem a Trianon rockopera felénekelt narratívája, hanem a történelemmel való szembenézés kínálja. Nem volna végre itt az ideje reálisan szemlélni helyzetünket?

N. Kósa Judit: Anna, a királyfi

A balettmester háza – így él a középső-erzsébetvárosi köztudatban a Hársfa utca 37. Pallay Annát alighanem megütné a guta, ha ezt tudná, elvégre ő még a hetvenen túl is ragaszkodott „az Operaház nyugalmazott primaballerinája” titulushoz, esetleg még hozzátette, hogy „a Zeneművészeti Főiskola volt tánc-mozgásplasztika tanára”. A kicsike, kétemeletes, modern stílusával az utcaképből azonban így is kitűnő házat pedig következetesen „balettakadémiának” nevezte.
Érthető, persze, hogy roppant büszke volt erre az intézményre, mert bármilyen fényes csillag volt is, primabalerinai karrierje alig nyúlt hosszabbra egy évtizednél. 1907 decemberében mutatkozott be az Operaházban, 1918-ban pedig – kellő hírverés mellett - már megnyitotta a táncakadémiát.
Talán nem is volt akkor tudatában, de az előző évben eljutott pályája legfontosabb stációjához. Ahhoz a szerephez, amellyel egyszer és mindenkorra beírta magát a magyar színház- és zenetörténet nagykönyvébe. Pedig amikor megkapta, valószínűleg inkább bosszankodott, mint örült neki: a klasszikusokon edzett táncosok rémülten pislogtak egymásra, miközben először hallgatták A fából faragott királyfi dallamait. Bartók zongorajátéka után Balázs Béla felolvasta a társulatnak a balett meséjét. Bartók Béla aztán három hónapon át minden próbán részt vett, szinte előjátszott nekik. 
„Mi, táncosok nem könnyen szoktuk meg a modern zenét, a szokatlan ritmust, de aztán beletörtünk, megszerettük”

– mondta az 1917. májusi bemutatót felidézve Pallay Anna a Film Színház Muzsikának 1966-ban.

Az addigra lényegében szentté avatott zeneszerzőre emlékezve még azt is büszkén említette, hogy „Bartók és Bánffy Miklós igazgató kívánságára táncoltam én a királyfit. Alkalmasnak véltek rá, a lábam is szép volt”. A premierre csokrot küldött neki a zeneszerző, az volt a kártyára írva, hogy „Álmaim királyfijának”. De Pallay Anna talán nem sokáig siratta a szerepet, mikor 1919-ben a művet levették a színről. Hamarosan egészen új műfajban próbálhatta ki magát: a Royal Orfeum igazgatója szerződtette, hogy „egészen szokatlanul nagy gázsival” énekes-táncos szerepben lépjen föl a Ben Kolumbusz című szkeccsben. A darab akkor divatos módon vegyítette a filmvetítést és a színpadi játékot, Pallay pedig egy „kedves jasszt” domborított benne, aki előbb megszeretteti Pestet a New Yorkból érkezett trösztigazgatóval, majd annak rendje és módja szerint férjhez megy hozzá. A balerina a valóságban persze Kurucz János zeneszerzőhöz ment hozzá, és vele távozott Amerikába, ahol megpróbálta ott folytatni, ahol Pesten abbahagyta. „Esztétikus táncprodukciója” ott is színpadra repítette, „virtuóz technikája és kifejezéssel teljes színjátszó képessége”, akárcsak az orosz baletthagyományok alapján kifejlesztett plasztikus mozdulatai és egyéni mimikája bizonyára hoztak neki valamelyes sikereket. Mégis tény, hogy 1923-ban már újra Pesten kapta őt le a Színházi Élet fotósa. Mint a lapnak nyilatkozta, az első teendői közt tartotta számon, hogy bevásároljon a Parány kalapszalonban, a Deák Ferenc tér 3-ban. Az ilyesmiben nagymester volt. Megírták, ha hetvenezer pengőt követelve beperelt egy sebészt, mert egy szemműtét során állítólag „elveszítette a mosolyát”, s miután az első tárgyalásról minden lap tudósított, másodikra a jelek szerint sosem került sor. Hír volt, ha felkészítette Tőkés Annát egy szerepére, majd a premierre sajnos már nem ért rá elmenni, mert épp akkor tartotta esküvőjét Nádor Jenő hírlapíróval. Tudósították, ha egy zsűri tagjaként arról nyilvánított véleményt, erkölcstelen tánc-e a Bigin. Több oldalas képes összeállítást ért meg, hogy Munkácsi Márton, a Hearst lapok fotóriportere itthon töltött szabadsága idején kilátogatott a Rózsadombra, és ott fotózta a mestert és ifjú akadémistáit. Bekerült az újságokba, ha VIII. Eduárd koronázási ünnepségén lejtett magyar táncokat, s ha az Interparlamentáris Unió Budapestre látogató küldötteit szórakoztatta művészi módon a Gellért hullámfürdő teraszán. És persze azt is hosszú cikkben tette közzé 1935 nyarán a készséges 8Órai Újság, hogy „Pallay Anna háztulajdonos lett”.
Valóban, a pesti Belvárosban bérelt tánctermek után a Hársfa és a Wesselényi utca sarkán, a Nagykörúton éppen kívül lelt saját otthonra a balettakadémia. Apró telken állt a kicsike ház, amelynek azonban hosszú múltja volt: elődjét Rodau Antal fűszerkereskedő építtette az 1870-es évek végén, a millenniumkor a híres cigányprímásé, Banda Marcié volt, a századfordulótól bő húsz évre pedig a Schwarz Lipót és Testvére (Szántó Ignác) bútorkereskedő cég költözött a falai közé. Később árultak itt menyasszonyi ruhákat és telkeket is – ebben a házban lehetett lefoglalni a „magyar lido”, a Százhalombattára tervezett Árpád-fürdőváros parcelláit, de a vállalkozás sajnos nem érte el a várt üzleti sikert. Ám hogy ez az épület tényleg egyedül a balerináé lett volna, abban kételkednünk kell. 1935-ben a VII. Hársfa-utca 37. Házszövetkezet vette meg ugyanis 26535 pengőért, és ők kérték fel Ligeti Pál építészt, hogy a telken alakítson ki egy modern homlokzatú, kétemeletes lakóházat, a bejárat mellett egy üzlethelyiséggel. Pallay Anna és férje még abban az évben elfoglalt egy kis második emeleti lakást, az elsőn pedig megszületett a táncpalota: „csupa levegő, fény, világosság és higiénia töltötte meg a balett-termet és a csatlakozó gyakorlótermeket”. A balettakadémia toborzó hirdetései évente kétszer konok következetességgel tűntek fel a pesti újságokban. S noha az épületet 1944 nyarán csillagos házzá minősítették, 1945 májusában már megjelent a soros közlemény: folyik a beiratkozás. 1948 és 1959 között sem szünetelt valószínűleg az oktatás, csak az apróhirdetéseket mellőzte a művésznő. Aki hetvenhét évesen még újított is – a balettóvodát művészi torna bevezetésével bővítette. Abban az évben azonban a jelek szerint már osztoznia kellett egy pantomim stúdióval a termen. Aztán alig hogy lehunyta a szemét 1970. április 4-én, Kárpáti Zoltán Pantomim Iskolája a maga céljaira formálta át a balett-termet. Egyhónapos bontással-falazással színpadot és 24 személyes nézőteret alakítottak ki benne: lévén az övék csendes műfaj, csak a tapssal kellett vigyázniuk az aprócska bérház kellős közepén.

Miniatúra: Nyers Rezső – remény és veszteség

Tömpe István
Publikálás dátuma
2018.07.29. 10:47

„Kádár megkedvelte halk, elkötelezett, és napról-napra a feladatokra készülő figuráját. Nyers konszolidációra alkalmas alkat volt, uralkodásra azonban nem készült: Kádár ezt nyilván észrevette, és tetszett neki.”
Nemrég bekövetkezett halála előtt Nyers Rezső évtizedekig remeteéletet élt. Személye egyszerre tiszteletet, bizonytalanságot, néha történelmi feddést vált ki a visszaemlékezőkből. Ez a cikk életének rövidebb, de talán legemlékezetesebb, legtöbb nyomot hagyó részét elemzi. Így aztán  nem foglalkozik a többször megírt, megbánt, bevallott ötvenhat utáni időszakkal, a csehszlovák krízist kezelő magyar realpolitik-kal, amely szerint inkább ők, mint mi. Nyers egyike a kor legfeljebb féltucat szereplőjének, akikben erős maradt az önreflexió, a kritikus visszanézés képessége, mindez kiemeli kortársai közül, s ebben az értelemben tükör a ma szereplőinek is. Arról az időszakról sem írok, amikor először az MSZMP, aztán az MSZP elnöke lett, s ott sikertelenül működött, mivel az nem volt neki való helyzet és munka. Alkatilag hiányzott belőle a könyörtelenség és ravaszság, ami némelyekben megvolt, akkortájt elsősorban a győztes Horn Gyulában.
Karrierjének fő hajtóerejét többen a szociáldemokrata háttérben lelik meg. Valóban, Kádár szociáldemokratákat is gyűjtött maga köré, főként azért, mert ebben szimbolikus lépést tett a valahai baloldali szövetséges felé a megnyugvás, a kiegyezés érdekében.

De miért éppen ő? A véletleneket a felkészült közeg jobban fogadja, ez történt Kádár és Nyers kapcsolatában is. Vagyis Kádár választásában, amely megindította Nyers Rezsőt a végül rövid, de annál meredekebben felfelé ívelő pályáján, a szocdem hátteret kisebb jelentőségűnek tartom, mint azt, hogy Kádár megkedvelte halk, elkötelezett, és napról-napra a feladatokra készülő figuráját. Nyers konszolidációra alkalmas alkat volt, uralkodásra azonban nem készült: Kádár ezt nyilván észrevette, és tetszett neki. Kádár néha kettős csatársorral játszott. A kultúrában ott volt a kezdetben jobban prezentálható Benke Valéria, később Ilku Pál, de nyomot a látszólag másodvonalban működő Aczél hagyott. A gazdasági ügyek távol álltak tőle, arrafelé a vezetők kiválasztása is más módon történt, mint például a kultúrában, vagy a fegyveres erőknél. Nyers Rezső mögött nem volt egy Kádárhoz közelebbi második sor, ezt a szerepet akkor ő töltötte ki. A pillanat fő mondanivalója azonban mégis az, hogy a krumplileveshez hiányzott a krumpli. Az 1956 utáni konszolidációt élelmiszer-szállítmányokkal és némi készpénzzel támogató szovjetek a hatvanas évek elején már nem tűntek könnyed hitelezőnek. Változás kellett. Lassan jó tapasztalatokat szereznek a háztájival, ez önbizalmat adott, ideje valami nagyobb felújításba is belevágni. Antos István pénzügyminiszter halála után 1960-ban az ő helyére került Nyers Rezső. Az az év már a tömeges megtorlások lezárásának, a konszolidációnak a kezdete. Lassan nyílnak a börtöncellák, két év múlva pedig: aki nincs ellenünk, az velünk van. Kádár minden bizonnyal megbízott a magához hasonlónak érzett puritán Nyersben, aki a politikai alkalmazkodásban kevésbé hasonlított hozzá. Amikor 1962-ben kinevezték gazdaságpolitikai titkárnak, Kádár - az egyre sikeresebb a háztáji produkció tudatában - készen állt arra a fordulatra, amely egy évtized múlva már megkülönbözteti Magyarországot a keleti szövetségesek többségétől. Ezek az évek indítják útjára a későbbi, a szabadabb, de gazdaságilag omlékony alapzatú jóléti szocializmust, amely előbb Kádár két évtizedes népszerűségét, majd bukását okozza. Az akkori közgazdászok krémjének támogatásával alapos reformcsomag kidolgozása kezdődött meg, amit Nyers nemcsak hivatalból, az MSZMP gazdaságpolitikai titkári székéből felügyelt, hanem növekvő meggyőződéssel támogatott. 
Nyers Rezső és Aczél György
Az 1968. januárjával meginduló reform atyái a névadással (új gazdasági mechanizmus) megosztották az utókorral a változás hivatalos filozófiáját: a gépen csavarokat húzunk meg, javításokat végzünk el, de a nagy egész megmarad, csak a mechnizmus, a gépezet változik. A kötelező központi tervezés megszüntetése valójában a gazdasági uralkodás üzemmódi reformját jelentette. A központi tervmutatók csúcsán trónolt a központi akarat, amely hol több tankot, hol több téglát rendelt, mint amire a gazdaság képes volt. Ha nem teljesült a terv, a fogyasztók még mindig ott voltak puffernek. Árualap híján a több húsexport kevesebb rántanivalót hagyott vasárnapra. A rendszer legvadabb kinövéseit 1954-től, Nagy Imrével kezdődően nyesegették. A működő rendszer azonban rossz volt a fogyasztóknak, márpedig 1956 után erre figyelni kellett. Az új mechnizmusban a vállalatok nagyobb önállóságot kaptak, a központi tervmutatók által szétvágott vállalatközi kapcsolatok kezdtek visszanőni. A reform további részében erősebb piaci eszközök is megjelentek volna, elsősorban az árak és a finanszírozás terén, ez azonban végül nem történt meg. A reform eredeti menetrendjét, gondolatvilágát befolyásolták a korábbi viták, amelynek szereplői fiatalabb korukban láttak kapitalizmust, igazságtalant talán, de működőt. Éppen ezért jobban hajlottak a piaci eszközök bevetésére. Ha nem is mondták ki hangosan, a lényeg azért érthető: túl sokat léptünk az államosítások idején, a rengeteg vagyont nem tudjuk hatékonyan kezelni, és mindennek a tetejében a felkészületlen, de stratégiai pozícióban tartott bürokraták tovább rontanak a helyzeten. 1968-ban a túlzott államosításról már nem volt szó, a szocializmus optimalizálásának szűkített projektje indult el, ami mégis, a gazdasági szereplők önállóságának növekedése folytán, jókora fellendülést indított be. Az 1968-as reform a világ felfényesedésének korszakában indul. Az Aczél György által irányított kultúrpolitika lassan eléri csúcspontját, az ország fogyasztása jelentősen bővül, nyugati könyvek és filmek jelennek meg, a nyarak melegek a Balatonnál, a jazz elképesztő a lengyel tengerparton, szalagos magnóról szól a getnó. Minden javulhat még, a szocializmus emberi változata nem látszott fogalmi zavarnak. Aztán Prága, 1968 augusztusa. Sokak számára itt a szocializmus vége, a remény halála. De az ország mintha nem is venné észre ezt, mintha mást látna, csupán pár helyen érzékelhető ellenállás, tiltakozás. Az 1968-as gazdasági reformok a világ átalakuló hangulatával is találkoztak, holott a változások nálunk egészen mások voltak, mint Nyugaton, ahol lázadások törtek ki. Szűkre szorított ambícióival egyetemben az 1968-as magyar reformok a gazdaságon túli térhez is illeszkedtek, a kinyíló kulturális világban, ami később soha nem történik meg. A lázadó Liska Tibor filmben mesél az ésszerű gazdaságról, a televízióban Kopátsy Sándor szavaival Doktor Agy magyarázza a mechnizmust. A változások jó ideig bizakodó, sokak támogatását igénylő és megnyerő vállalkozásnak tűntek. Nyers Rezső, volt e bizakodó hangulatú változás egyik fontos vezetője. A változásé, a dolgok jobbra fordulásáé, vagy egyszerűen: a reményé. Nyugodtan ismételjük el: ilyen hangulati háttérrel reform soha többé nem tudott már fellépni.
Nyers nem volt a Kádárt éltető taktikák embere, közöttük mindig volt pár lépés, később több is.

Kádár talán bizonytalanul érezhette magát a hűséges, hasznos, de túlságosan is eltökélt, mégis tartózkodó embere jelenlétében. Holott Nyers Rezsőnek az alkata lehetett kezdetben az érték Kádár számára, de később ugyanaz vált figyelmeztetéssé. Kádár  nem tudott betörni személyes zónájába, mint a legtöbb munkatársa esetében. Nyers kevés esélyt adott az egyénisége feletti uralomra. 1972-es leváltása után ritkán nyilatkozott. A változó tartalmú szocializmus elkötelezett híve maradt. Interjúiban, előadásaiban felismerhetően adta önmagát, a szöveg mindig informatív, lényegre törő, visszafogott, önkritikus. Láttuk, ott állt, még ha mást is tehetett volna. Nem a reform önmagában, hanem a gazdasági racionalitás védelme és a kor gyötrelmei között is a tisztességet képviselő fellépése az, amely nyomot hagy az utókor számára.