A biztosítékot Raffai Ernő nyilatkozata csapta ki: „új útra kell lépnie a nemzetpolitikának: s e harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja”. Illesszünk hozzá néhány – egymástól függetlennek látszó – további megnyilatkozást. Lázár János: „Törekvésünk a Kárpát-medencei hegemónia”. Kövér László: „Szüljük tele mi a Kárpát-medencét”. Kásler Miklós: „A magyarság küldetéstudattal érkezett a Kárpát-medencébe”. Fricz Tamás: „Domináns politikai rendszer alakult ki Magyarországon, akkor ebből logikusan következik, hogy helye van a domináns kultúrának is”. Végül - a nagy ötletadó - Orbán Viktor: „Magyarnak lenni küldetés, feladat, misszió, meló. Egy magyar nyelven felépült, magyar észjárásra épült, nagyszerű, ezeréves civilizációt idegenek között, magányosan ezen a helyen megtartani, felerősíteni, továbbvinni”. Vajon, mindezek csak a „Hajrá Magyarország” kiáltások érzelmi hőfokának emelésére szolgálnak?
Akkor tegyük mellé a hazafias nevelés csúcsra járatását, az oktatási intézmények „militarizálását”, a hadipar újraélesztését, a lőtérfejlesztési programot és a hadseregépítést. („Katonáink várják, hogy ismét Közép-Európa meghatározó erejű hadseregében szolgálhassanak” – Orbán Viktor). Ha még így sem esett volna le a tantusz, vegyük hozzá az elmúlt 8 évben kiformálódott hatalmi szerkezetet: az Orbán Viktorhoz lojális új hatalmi elit létrehozása, a hozzá közvetlenül kötődő gazdasági oligarchia felépítése, a fejbólintásra kondicionált hivatalnoki réteg kinevelése, a szabadság törvényes biztosítékainak szisztematikus leépítése, a törvények hatalmának a hatalom törvényével való felváltása, a független média megsemmisítése, és minden terület centralizált állami irányítás alá vonása. S ha volna még kétség, vegyük észre: a környező országok magyarsága körében Orbán Viktor politikai céljait támogató csoportok kiépítése, a neki tetsző politikát követő párt (Szlovén Demokrata Párt) hatalomra kerülésének támogatása, szomszédjaink destabilizálása (pl. ukrán bűnöző magyar útlevéllel igyekszik zavart kelteni Szlovákiában).
Az egymástól függetlennek tűnő, csak pillanatnyi ötletek vezérelte lépések a dominancia – egyáltalán nem rejtett – vágyára utalnak. Ebből a szemszögből pedig aggodalomra adhat okot a Kárpát-medencei hegemónia szándéka, történelmünk összefüggéseibe és globális hatalmi harc kibontakozó eseményeibe illesztve. Ezt az aggodalmat a társadalmak dominancia-orientációját elemző új tudományterület – a szociális dominancia elmélet – teszi kézzelfoghatóvá. (Fischer, R. et. al. 2012. Cultural and Institutional Determinants of Social Dominance Orientation. Political Psychology). Az elmélet az elmúlt években vált a társadalmon belüli és a társadalmak közötti hierarchikus kapcsolatok elfogadott értelmezési modelljévé. Kiindulópontja az a biológiai és történelemi tapasztalat, hogy a csoportok méretének növekedése előnyös „versenyképességük” szemszögéből, ugyanakkor a nagyobb méret szükségessé teszi a hierarchikus felépítést. Az ilyen szerveződés ugyanis előnyöket kínál nemcsak a domináns, hanem az alárendelt helyzetű egyedeknek és csoportjaiknak is.
A hierarchikusan tagolt rendszer fenntartását jellegzetes hatalmi szerkezetek és politikai praktikák támogatják. Ezek mellett fontos szerepük van a hierarchia létezését igazoló narratíváknak is, amelyek értelmezik a hegemóniára-törekvést és legitimálják a mások fölé emelkedés szándékát. A kutatások szerint azonban az erős szociális dominancia óvatosságra intő mellékhatásokkal jár együtt. (Kunst, J. et al. 2017. Preference for group dominance track and mediate the effect of macro-level social inequality and violence accross societies.). A szociális dominanciát hirdető hatalmi elit úgy véli: joga van hegemóniára törni országán belül, és nemzetközi környezetében is. Kívánatosnak tekinti a szigorú hierarchiát és a magas státus-különbséget, elfogadhatónak tartja a gazdasági egyenlőtlenséget és a nők jogainak háttérbe szorítását, természetesnek veszi a demokrácia és a sajtó korlátozását. Ha pedig ellenállással találkozik, erőszakos akciókat kezdeményezve agresszíven törekszik domináns szerepének megerősítésére. A vizsgálatba bevont 27 ország között – meghökkentő módon - a magyar társadalom rendelkezett az egyik legmagasabb szociális dominancia orientációval. (i.m. 5409 oldal).
A dominanciára törekvés – amit a hatalomra törő elitek helyzetük stabilizálására használnak fel – jellegzetes történelmi körülmények között erősödik fel. Az egyik alaphelyzet: az egykor dicsőséges múlttal rendelkező birodalom – hosszabb történelmi periódusban vereségeket szenvedve – háttérbe szorult, de a hatalmi elit ismét elég erősnek érzi az ország pozícióit ahhoz, hogy harcot indítson az egykori dominancia visszaszerzésére. Lásd: Kína, Törökország és részben Oroszország. A másik alaphelyzet: a hosszú időn keresztül győztes hatalom megrendülni érzi gazdasági és politikai pozícióit, és az elit – társadalmi támogatást érezve törekvései mögött – elérkezettnek látja az időt hatalmi pozícióinak visszaszerzésére. Ez olvasható ki az USA, Anglia, és részben Franciaország viselkedéséből. A harmadik alaphelyzet: a 20. században domináns szerepet játszó, ám súlyos katonai vereségek után ideiglenesen alárendelt pozícióba süllyedt nemzet – Németország és Japán – újra az élbolyba emelkedett. A felnőtt új nemzedékek számára az egykori kudarc állandó emlegetése frusztráló és elérkezettnek látják az időt, hogy – visszanyert gazdasági és politikai súlyuk birtokában - ismét saját belátásuk szerint intézzék ügyeiket.
A hatalmi elitek meghirdetett dominancia igénye azonban – szembesülve mások hasonló törekvésével - veszélyessé válhat. Ebből a szempontból aggodalmat keltő a napjainkban terjedő „Tegyük országunkat az első helyre” jelszó. A sokak által megfogalmazott leplezetlen szándékok ugyanis a dominancia-törekvések globális járvánnyá erősödését jelzik. Azt a trendet erősíti néhány - a 21. században kibontakozó - hatás is. (1). A múlt század magas-szintű migrációja a billenési pontig juttatta a társadalmakat. A társadalmi elitek a kulturális sokféleség terjedését, a hagyományos nemzeti kultúrát fenyegetőnek érezve, felértékelik a nemzeti identitás fontosságát. (2). A globalizáció - letagadhatatlan előnyei mellett – egyértelműen korlátozza a nemzetállamok hagyományos szuverenitását, ez pedig az önállóság kinyilvánításának erőszakos ellenreakcióit váltja ki a hatalmi elitből. (3). A nemzetállammá szerveződés 19. században elkezdődött, majd a 20.-ban folytatódó folyamata csak nem akar nyugvópontra jutni. Még a stabil struktúrájú államok is újraszerveződni látszanak.
A fenti okok következtében szinte minden országban felerősödik jelentős társadalmi csoportok státusz-fenyegetettsége. Ezt pedig a populisták a világ egyre több országában hatékonyan fordítják át a szociális dominancia követelésébe. Emiatt terjed a politikai, a gazdasági, kulturális, és a vallási hegemónia ellentmondást nem tűrő hirdetése. Ezt kifelé üzenetek jelzik: „mi másoknál kiválóbbak és erősebbek vagyunk!”, ezért „nekünk jogunk van megszabni a játékszabályokat”! Befelé viszont azt az elvárást közvetíti, hogy „mindenki álljon be a sorba”: fogadja el a hierarchiabeli különbségeket és a neki kiosztott - alárendelt - pozíciót.
Körbetekintve glóbuszunkon, napjainkban minden hír a dominancia érvényesítésének erősödő szándékára utal. Mindez együtt, nehezen kiszámítható és válságokkal terhes korszakot jelez előre. A politika „színpadán” ez nem vígjátékot, inkább drámát, bár remélhetőleg nem tragédiát jelenít meg.
Esetünkben egy, sem politikai, sem gazdasági szempontból nem meghatározó ország hatalmi elitjét fertőzi meg – egyébként rendszeresen - a régmúlt sikerei és az átélt történelmi kudarcok közötti ellenmondás által felgerjesztett hegemónia-törekvés. Ám a „régi dicsőség” vezérelte vágy Kárpát-medencei környezetünkben, a 20. században többször sodorta katasztrófába nemzetünket. Mégis, a magyar hatalmi elit meghatározó része továbbra is fogékony a hegemónia-igény hirdetésére.
A nemzeti érzés, túllépve az egyén érzelmi emelkedettségétől háborúkat előidéző kollektív őrültségig fokozódhat. A bekövetkező kudarcokat azután rendre történelmi véletlenekkel, a belső és külső ellenségek aknamunkájával magyarázták. Ám az idő múlásával ismét feléled az illúzió: az új történelmi helyzetben a dominanciára törekvő politika sikert hozhat. A 21. században azonban bármely ország számára - így Magyarország előtt is – alapvetően három helytállási lehetőség adódik a globális dominancia-küzdelmekben. (1) Csak magunkra számíthatunk: de ha elég erősek és határozottak vagyunk, kikényszeríthetjük másokból, amit akarunk. (2) Keresni kell erős támogatókat: őket kiszolgálva, magunkat előnyös helyzetbe hozhatjuk és így – támogatásukkal - elérhetjük céljainkat. (3) Összetartó közösség tagjává válni: annak szabályait elfogadva, a megállapodásokat betartva, kölcsönösen egymást támogatva elérni a biztonságot.
Az első stratégia erőszakos hatalmi játszmákra, másokat nem meggyőzni, ha nem legyőzni akaró külpolitikára, és az „ostromlott vár” pszichózisra alapoz. Ha ezt egy nagyhatalom folytatja, akkor az egész világ biztonságát kockáztatja, ha egy kis ország, akkor „csak”önmagát sodorja veszélybe. Magyarország esetében – tekintettel az erőviszonyokra - ez a stratégia eleve bukásra van ítélve. Ehhez képest járhatóbb útnak tűnhet a második stratégia: felajánlkozni valamelyik újra dominanciára törekvő nagyhatalomnak és cserébe regionális hegemónia-törekvéseink támogatását várni tőlük. Van jel, ami erre utal: „Egy történelmi szerződésre van szükségünk Törökországgal és egy másik történelmi szerződésre Oroszországgal. És ha ezt mind elvégeztük, akkor azt mondhatjuk, hogy megreformáltuk az Európai Uniót, amely versenyképes lehet a többi kontinenssel a következő évtizedek során”. (2017. Tusnádfürdő) Figyelembe véve azonban a globális helyzet kiszámíthatatlanságát és valóságos súlyunkat, az általunk felkínálható előnyöket, nem várható, hogy - éles helyzetben - bárki kiáll mellettünk a történelmileg létrejött helyzet számunka előnyös megváltoztatásáért.
Maradna tehát a harmadik stratégia: „mindenki egyért, egy mindenkiért”. Ebbe azonban a szociális dominancia erőszakolása – tekintettel a járulékos mellékhatásokra is - nem illenek bele. Ha viszont indulunk ki, amit Orbán Viktor hirdet, azt hajlamos tűzön-vízen keresztül megvalósítani, abból egyértelműen a dominancia agresszív érvényesítése következik országon belül és környezetünkben. Ez a most formálódó világpolitikai környezetben két – eltérő típusú - veszélyt is előrevetít. Az egyik: mivel az ország mérete és erőforrásai nem teszik lehetővé a dominancia érvényesítését, annak hirdetésével csak köznevetségnek tesszük ki magunkat. Ez kevésbé súlyos, bár azért fájó következményekkel jár. A másik veszély azonban súlyosabb: a dominancia igény erőszakos érvényesítése – Raffai Ernő nyilatkozata erre utal - a magyar társadalmat a 20. században többször is katasztrófába sodorta.
A valóságban azonban a hegemónia-törekvések kimenetelét – különösen a kicsikét - kevésbé a szubjektív szándékok, mint inkább a világpolitika alakulása dönti el. Egyetlen erre vonatkozó figyelmeztetést idézünk: „Trump tevékenységének eredményeként a világ visszatért a sokpólusú versenyhez, amely alapvetően különbözik és veszélyesebb annál, mint amiben felnőttünk”. (The New York Times). A dominanciára törekvés globális szándékai beláthatatlan és veszélyes kanyarokkal jellemezhető helyzetet hoznak létre. Ezen belül Kelet-Európában és a Balkánon különösen könnyen horgadnak fel az indulatok és esnek egymásnak korábbi szövetségesek. Ilyen körülmények között az erőszakkal párosuló, magas szociális dominancia orientációjú magyar politika, ön- és közveszélyes. A végkifejlet – a legjobb esetben is – elítélő fejcsóválás, esetleg a hátunk mögötti összenevetés. A helyzet azonban rosszabbra is fordulhat: a hegemón törekvések a Kárpát-medencében többnyire a katasztrófák forgatókönyvét követik. Magyarország múltbeli vereségei után a 21. században is beleszaladhat egy újabb – egyébként még elkerülhető – történelmi pofonba. És a végén újra csak azt kérdezzük: miért voltunk mi megint olyan pechesek? A választ azonban nem a Trianon rockopera felénekelt narratívája, hanem a történelemmel való szembenézés kínálja. Nem volna végre itt az ideje reálisan szemlélni helyzetünket?
