Egy vak férfi a tiszavasvári romák támasza

A város zömmel romák lakta büdi városrészében él egy nem cigány, vak férfi, akinek élete nagyrészt azzal telik, hogy a helyieknek segít.

Kiss Zsolt látóként született, de ifjú korában, egy szerencsétlen emelés következtében leszakadt mindkét retinája, és elvesztette látásának kilencvenöt százalékát. A véletlen sodorta Tiszavasváriba, egy barátja hívta meg néhány hétre, aztán itt ragadt. Ennek immár 21 éve: azóta feleségül vett egy helyi roma lányt, és örökbe fogadtak egy kislányt is. A házasságot a szülei nem nézték jó szemmel, gyakorlatilag minden kapcsolatot megszakítottak vele. - Nem érzem magam hibásnak, és mindig elszorul a szívem, ha rájuk gondolok - mondja.

Szerettek volna saját kisbabát, sok évig próbálkoztak is lombikbébi-programban, ami gyakorlatilag felemésztette az akkori és a jövőbeli "vagyonukat" - ma is annak a hitelnek a terheit viselik. Lelkileg nem bánják, mert így legalább biztosak benne, hogy megtettek mindent, amit emberileg megtehettek.

A sors végül különös módon, de mégis megajándékozta őket. Tiszavasváriban ismerték meg azt a roma fiatalasszonyt, aki két gyerek után már nem akarta vállalni a harmadik terhességet. Megkereste őket, és azt mondta: tudja, mennyit küzdöttek azért, hogy saját babájuk legyen, ha elfogadják, nekik ajándékozná az övét, náluk biztosan jó helye lesz. Így indították el a hivatalos, nyílt örökbefogadási eljárást.

A kislány 2015-ben született. – Aznap eljött hozzám az anyuka, hogy úgy érzi, itt az idő, megfürdik, utána mehetünk. Ahogy ezt kimondta, elment a magzatvíz. Minden nagyon gyorsan történt, tárcsáztam a mentőt, aztán a feleségemet, mire az előbbiek megérkeztek, a baba meg is lett - meséli. Három héttel később pedig sikerült őt - Jázmint - hivatalosan is örökbe fogadniuk, vagyis gyakorlatilag szinte születése óta ők nevelhetik.

Az "ajándékul kapott" gyerek arra ösztönözte a vak férfit, hogy másoknak is segítsen, ha elakadnak az életben. Egyik vezetője lett a Civil Kollégium Alapítvány által támogatott helyi Haladjunk csoportnak, amely az elesetteknek egyfajta közösséget próbál építeni, programokat szervez, problémákat old meg helyben.

Kiss Zsolt rokkantnyugdíjas, ez jelent egy szerény, de állandó jövedelmet, s a felesége is dolgozik házi gondozónőként. A férfi önként vállalt missziója, hogy a gyakran nyolc osztályt se végzett helyieket elkíséri a városházára, vagy más hivatalos helyre, és amikor nyomtatványokat kell kitölteni vagy beadványokat írni, értelmezi a kérdéseket, stilizálja a válaszokat. De ott van olyankor is, ha a védőnővel kell megbeszélniük valamit, lassan már betéve tudja, mi a teendő a terhesgondozás különböző szakaszaiban.

Mivel nem lát, nem tud olvasni, így a memóriájára hagyatkozik. Ha szükséges, ő szokott „fordítani” a szülészorvosnál is, mert egy nyolc általánost sem végzett ember gyakran nem érti, mi a teendője. Az asszonyok egy része ráadásul nem is mer kérdezni az orvostól, mert hozzászokott egyfajta hierarchikus rendhez, amiben ő alárendelt szerepet játszik, ráadásul ebben a kultúrában az intim dolgokat idegen férfivel megbeszélni - még ha az illető orvos is - nagyon nehéz.

Általában busszal mennek be Nyíregyházára, mert látássérültként neki van van kilencven százalékos kedvezményt biztosító kártyája, ami lehetőséget ad, hogy egy ember kísérőként vele utazzon. Egy nyíregyházi buszjegy kettőjüknek oda-vissza 220 forintba kerül. Ha egy anyuka egyedül utazna, az oda-vissza 1120 forint lenne, amiből a büdi telepen már kitelik egy család napi élelme. Előfordul, hogy ha hó végén kell utazni, 220 forint, vagy akár ennek fele sincs otthon a kasszában. Ilyenkor – noha náluk is szűkösen mérik a forintokat otthon - Kiss Zsolt fizeti az útiköltséget is.