Galíciai utazás – mindenkinek van Trianonja

Publikálás dátuma
2018.08.05. 17:31
A belzeci haláltábor helye napjainkban
Fotó: Christian Falud
Ebben a véres övezetben minden népnek van trianoni fájdalma.
A terror területe. Ez a neve az ukrajnai Lemberg (Lviv, Lwów, Lvov) emlékhelyének. A város közepén létesítették, a hajdani gettó egy kis szeletén. A lembergi zsidókat a nácik innen  a viszonylag közeli Belzec megsemmisítő táborába szállították. A láger a mai ukrán-lengyel határ lengyel oldalának közelében volt. Belzecről keveset írnak, kevesen keresik fel. Ott nincs is sok látnivaló. A táborban félmilliónál több zsidót gázosítottak el egy év alatt, majd feltehetően Himmler parancsára eltüntették minden nyomát, a holttesteket kiásták és elégették. A nácik feltehetően azért döntöttek így, mert nem sokkal korábban ők tárták fel Katynban húszezer Sztálin parancsára kivégzett lengyel katonatiszt és tisztviselő tömegsírját. Nem akarták, hogy áldozataikat úgy azonosíthassák, ahogy ők tették a szovjetek áldozataival. A belzeci haláltábort hét zsidó élte túl, ketten tettek vallomást az ott történtekről a lengyel hatóságoknak. Egyiküket, Chaim Hirszmannt 1946 márciusában lakásában lőtték agyon az ún. „elátkozott katonák”, a lengyel antikommunista fegyveres csoport emberei. Hirszman a rendőrség tagja volt, azok után nyomozott, akik elpusztították mindenkijét. Az 1943-ban felszámolt lembergi gettó két épületében 1944-ben a szovjetek átmeneti börtönt létesítetek. Két éven át használta az NKVD a vasúti töltés melletti helyet. Itt tartották azokat, akiket azután a hatalmas ország távoli hideg és sötét tájaira száműztek. Történelemmel terhelt föld. A múzeum két új fabarakkból áll, mellette egy sínre állított marhavagon. Az egyik barakkban raktár van, a másikban egy vándorkiállítás. Egy lengyel öregasszony lányaihoz küldött levelei alapján állították össze. Józefát hetvenéves korában a szovjetek a kazahsztáni Aktyubinszkba száműzték. Feltehetően azért, mert osztályidegen volt. (Ez a kiállítás tavaly Budapesten is felbukkant - a szerk.) A lembergi alapítók a helyet azért választották, mert jelképes, tudtam meg. A város egy ingatlancsere részeként jutott a múzeumhoz és a barakkokat egy ingatlanfejlesztő építette meg. Arra feltehetően nincs pénz, hogy állandó kiállítást hozzanak létre, s üzemeltessék. Andrij Simanszkij történész kalauzol a terveik között. Azt mondja, hogy a fő céljuk, hogy a totalitárius rendszerek bemutatása. Az pedig, hogy itt ugyanazt a területet használták a nácik és a kommunisták, magát kínálta az emlékhelynek. A múzeum egyelőre Lemberg fontosabb köztereire tesz ki táblákat. Olyan embereket akarnak bemutatni, akiknek valamilyen közük volt a náci és a szovjet terrorhoz, leginkább az áldozatai voltak. Egy táblán egy ukrán férfi szerepel, aki a náci segédrendőrség egyik főnökeként szolgált. Vállalják-e azt, hogy az ukránok kollaboráltak a megszállókkal? Simanszkij szerint igen, sőt be akarják mutatni a kommunista hatalommal folytatott kollaborációt is. Nehéz lesz megkülönböztetni a ma itt hivatalosan hősként tisztelt ukrán nacionalista fegyvereseket, az Ukrán Felkelő Hadsereg katonáit (UPA) a náci szolgálatban álló különítményektől. 
Az egykori szögesdrót
Fotó: Jolanta Wojcicka
Az ukrán történész azt is magyarázza, hogy bár a nácik felállítottak egy ukrán Waffen SS hadosztályt, de azok nem követtek el népellenes, háborús bűnöket. Ezt – mondja – a britek állapították meg, akik nem adták ki őket a szovjeteknek. Közbevetem, hogy a haláltáborok őreinek jó része is  ukrán volt. Az már más, az emberiségellenes, azt ki kell vizsgálni – feleli. Az ukrán nemzettudat építésének egyik eleme, hogy felmutassák: az ukrán nemzet ugyanúgy népirtás áldozata volt a harmincas évek Szovjetuniójában, mint a zsidók a második világháború alatt. A holodomor– éhhalál a sztálini kolhozosítás következménye volt az egész országban 1932-33-ban. Ukrán vélemény szerint Sztálin kifejezetten az ukrán parasztságot ítélte éhhalálra. A holodomor áldozatainak számát tíz millióban állapították meg. 3,3 millióan haltak meg az éhség miatt, a többi az elmaradt születések számával jön ki. Lemberg tele van történelemmel. A szovjethatalom szerencsére  elég passzív volt itt, a régi szép utcák, ragyogó templomok megmaradtak. A katolikus katedrálisok egy részét átadták a görög katolikusoknak. Ukrajnában egyébként is zavarosok az egyházi viszonyok: csak ukrán pravoszláv egyházból három van. 1939-ig ez főleg lengyel és zsidó város volt. A lengyelek száma a kitelepítések, áttelepítések miatt összezsugorodott. A zsidók Belzecben végezték. A zsinagógákat a nácik felrobbantották, egy üres épület maradt csak meg. A háború után sok oroszul beszélő is ideköltözött – most alig hallani orosz beszédet a pezsgő, eleven utcákon. Sok az utcákon a katona – Ukrajna háborúban áll. A háború nem kedvez sem a történelem mélységeibe való lemerülésnek, sem a különböző narratívák elfogadásának. 
Volhinia, Volhinia… Az utazó mindenütt történelembe ütközik. Galícia meg különösen históriadús terület. Itt az elmúlt ezer évben voltak különböző impériumok, változtak az etnikai határok, állami parancsra vallásokat hoztak létre, majd számoltak fel. A politikai határok csak az utóbbi hetven évben alakultak ki, s még mindig folyamatban van a nemzeti, etnikai és állami tudat alakítása az éppen aktuális igények szerint. Ha egy kelet-galíciai településen a régi, akár több száz éves templomtól távol vadonatúj csili-vili hagymakupolás épület tűnik fel, szinte biztos, hogy az elmúlt harminc évben egyházi csatározás volt ott. A szovjet hatalom a negyvenes években egyik-napról a másikra megszüntette a görög katolikus egyházat, s az ortodoxokhoz csatolta. A papokat, hívőket, akik ezt nem fogadták el súlyos ítéletekkel sújtották. Az ukrán függetlenség után azonban visszakövetelték régi egyházukat. A pravoszláv egyházközség erre új templomot épített. Amennyiben a Moszkvai Patriarchátus főségét elismerő ukrán egyházhoz tartoztak, számíthattak moszkvai pénzsegélyre is. Voltak harcok, blokádok a görög katolikusok és az ortodoxok között, s a „moszkvaiak” és a függetlenségét kinyilvánító kisebbségi Kijevi Patriarchátus között is. Ez is magyarázza a templomépítési boomot. Aki kiszorult a régi épületből, új szentegyházat épít. Az ukrán-ukrán konfliktusokat leegyszerűsítve az ország nyugati és keleti fele közötti identitáskülönbségnek írják le. Van ilyen eleme is ennek, az bizonyos, hogy a nemzettudat még alakulóban van. Az ország nem is két, hanem sokkal több részből áll, sokféle hagyománnyal, kultúrával, tájszólással és kötődéssel. Galíciának az Ukrajnához került felén – épp úgy, mint a nyugati, lengyel területen – most kezdenek nosztalgiázni a száz éve megszűnt állapotok iránt. Van ennek persze erős kereskedelmi tartalma is: a Galícia jó hívószó akár a belső utazóknak, akár azoknak az európai turistáknak, akik idemerészkednek. (Kevesen.) Pár éve, mielőtt kitört a kelet-ukrajnai háború, már kezdték felfedezni Bukovinát, annak is a csodálatos fővárosát, Csernovicot, ahol intézményesen is létezett a soknyelvű, többvallású közösségek együttélése a Ferenc-józsefi évtizedekben. Akár Lengyelország, akár Ukrajna egykor Galíciához tartozó területein jártam, mindenütt előjött ez a melankolikus, ám alapjában hamis érzelem. Közben ugyanis  többnyire elhallgatják a történelem legnagyobb etnikai tisztogatásának tényét, a kelet-európai zsidók megsemmisítését, népek kiűzését, százezrek legyilkolását, áttelepítést, betelepítést és más borzalmakat. 
A felégetett zsinagóga egykor
Fotó: Poanca Synagoga
Ebben a véres övezetben minden népnek van trianoni fájdalma. A mai ukrajnai területen Kelet-Galíciában, de főleg Volhíniában a lengyeleket a háború alatt az ukrán (többnyire a nácikkal szövetséges) fegyveres kommandók pusztították. Az áldozatok számát a lengyelek százezrekben mérik. Állítják, az ukrán nacionalisták tudatosan „lengyelmentes” ország megteremtésére törekedtek. Az ukrán narratíva szerint erről szó sincs, ez ukrán-lengyel háború volt, amelyet az UPA és a lengyel Honi Hadsereg folytatott, a másik nép falvait, lakóit válogatás nélkül pusztítva. A háború után államilag folytatták az etnikai homogenizálást. Lakosságcserét erőltettek az ott lakókra. Mivel kevés volt az önkéntes, következett az önkény. 1947 és 1950 között Délkelet-Lengyelország ukrán népcsoportjait a potsdami döntéssel Lengyelországhoz került nyugati és északi területekre szállították, arra hivatkozva, hogy az UPA tevékenységét így lehet megállítani. Háromszázezren éltek itt, ma tízezerre becsülik a térség ukrán (lemkó) lakosainak számát. Volt, akinek sikerült az ötvenes évek végén hazatelepülnie. A hajdan görög katolikus fatemplomokat most a lengyel egyházközségek használják. A kölcsönösen elűzöttek és utódaik a mai napig sem találnak közös nyelvet. A nacionalisták győztek. Ácsolják a zsinagógát. A délkelet-lengyelországi Sanok fő nevezetesség a skanzen. Ez az ország legnagyobb szabadtéri néprajzi múzeuma. Alapítói azért hozták létre, hogy megmentsék a pusztulástól az elnéptelenített ukrán falvak értékes emlékeit. Szétszedték és ideszállították a fatemplomokat, parasztházakat. A most hatvanéves skanzen fejlődik. Új látványossága a galíciai főtér, ahol boltok, posta, fogadó, cipész és borbélyműhely is épült. Tehetősebb emberek házait is bemutatják. Idegenvezetőnk elárulja: ez a patikus feltehetően zsidó volt. Nincs szentkép a házban. A piactér mellett hamarosan elkészül az egykori Polaniec zsinagógájának másolata. Az eredetileg 1748-ban fenyőfából ácsolt imaházat a nácik felgyújtották, de szerencsére még a harmincas években részletes leírás készült róla, sok fotóval. Ennek segítségével készítik újra a zsinagógát a skanzen szakemberei. Októberben megnyitják, addigra talán meglesznek a színes üvegablakok és készül a tóraszekrény is. A színes belső festés későbbre marad és sokáig tart majd. Aligha épül Lengyelországban másutt zsidó imaház. Igaz, az is múzeumi objektumként készül. 
A zsinagóga újjáépítve ma
Fotó: Jerzy Ginalski
Nem is lenne használója, a hárommilliós egykori lengyelországi zsidóságot elsöpörte a holokauszt, a maradékot a lengyel nacionalizmus és a sztálinista politika űzte el. Galíciában 75 éve a városok lakóinak 20-50 százaléka is zsidó volt. Sanok 18 ezer lakosából 5,4 ezer. Hasonló volt a szerepük az itteni életben, mint Magyarországon. Orvosok voltak, kereskedők, ügyvédek, kocsmárosok. Emlék, megemlékezés róluk alig van. Egy-egy szerény tábla itt-ott egy véletlenül megmaradt zsinagóga-épületen. A lengyel zsidókat a nácik pusztították el, de a lengyelek között kevés volt az embermentő. Voltak kollaboránsok is. Egy minapi törvény börtönnel akarta sújtani azt, aki feltárja a szennyes foltokat. Izraeli-amerikai nyomásra ezt a paragrafust törölte a lengyel szejm. A kormánypárt elnöke Jaroslaw Kaczynski erre azt mondta: polgári perbe hívják, aki megtámadja  a lengyelség becsületét. Az emlékezet súlyos dolog, s az utazó tapasztalja, hogy csak véletlenül találja meg itt a hajdan e városokban éltek emlékeit. Lezajsk apró városka. A XVIII. században itt élt a nevezetes haszid cadik Elimélech rabbi. Sírjához halálának napján ezrével zarándokolnak a mai hívek távoli országokból. A sírt fedő épület kormos – tavasszal felgyulladt. A mellette lévő temetőben alig van sírkő, amióta nem laknak itt zsidók, a köveket felhasználták – hasznos célokra, a németek útépítésre. Néhány összecementezett régi sírkövet azonban visszahoztak a környékbeliek. A neveket már nem lehet kiolvasni rajtuk.
Témák
gettó
Frissítve: 2018.08.05. 17:48

Hegyi Iván: Óriás bécsi blamázs

Publikálás dátuma
2018.08.05. 14:52

„Kis kirándulás? Nagy kiábrándulás!"
Austria–Magyarország mérkőzés volt harmincöt esztendeje, 1983 nyarán. Igen, Austria, nem Ausztria: klubcsapat fogadta honfitársaink válogatottját. Nyilasi Tibor néhány héttel korábban igazolt – hat és fél millió csilingelő schillingért – a bécsi együtteshez, Mezey György pedig akkor debütált szövetségi kapitányként. Nem éppen átütő sikerrel: az Austria 5-2-re győzött. A „disszidens" magyarral – Magyar Istvánnal – felálló vendéglátók bölcsen kikötötték: Nyilasi az első félidőben náluk játszik. Azt persze nem gondolták, hogy a szünetig szinte szétszedik a címeres mezes magyar csapatot. Pedig így történt: a P. P.-páros, Prohaska és Polster révén bő negyedóra alatt 2-0-ás előnyt szereztek – e kettős nem hiába számlált összesen 176 osztrák válogatottságot –, majd beköszönt (elnézést kérve korábbi klubtársától, Zsiborás kapustól) a házigazdák lila-fehér színösszeállítását még csak szokni igyekvő Nyilasi, valamint Drabits is. „Nyíl" beilleszkedése aztán olyannyira sikerült, hogy a császárvárosban centert játszó magyar középpályás mindjárt az első Bundesliga-évadában bajnoki és gólkirályi címet nyert – az utóbbit 26 „dugóval" szerezte meg a 19-szer eredményes Alfred Drabits előtt –, majd több mint három évtizeddel később, 2016-ban beválasztották minden idők legjobb ausztriai légiós tizenegyébe. Az extraklasszisokat is felvonultató, igazán előkelő társaság összetétele így festett: Csercseszov (orosz, Tirol Innsbruck) – Ratajczyk (lengyel, Rapid, majd Austria), Ivanov (bolgár, Rapid, majd Austria), Rahimov (tádzsik, Austria, Admira, Ried) – Szavicsevics (jugoszláv-montenegrói, Rapid), Danek (cseh, Tirol Innsbruck), Panenka (csehszlovák, Rapid, majd St. Pölten), Hansi Müller (nyugatnémet, Tirol Innsbruck) – Hugo Sanchez (mexikói, FC Linz), Nyilasi, Kempes (argentin, Vienna, majd St. Pölten). 
Még szerencse, hogy Nyilasi a barátságos meccs második szakaszában a magyar együttesben játszott; 5-1-es Austria-vezetésnél „nálunk" is szerzett egy gólt, bár a válogatott még azzal sem nagyon szépített a kudarcon. Pedig az ellenfél huszonnégy órán belül másodszor lépett pályára: az előző napon osztrák kupamérkőzést vívott Bruck an der Leithában. Igaz, lazán 16-0-ra győzött, de a cselezgető Nyilasira 13-0-nál rászóltak, hogy ne húzogasson... A többi magyar még inkább megkapta a magáét az 5-2-es vereség után. Németh Gyula, a Népsport elismert szakírója így értékelt: „Az egyéni teljesítményeket nem érdemes méltatni, mert az osztrákoknál szinte mindenki nagyon jól játszott, a mi válogatottunkban pedig senki." S a tudósító fájdalmasan megjegyezte azt is: „A nézőtéren néhányan nem akarták elhinni, hogy az Austria Wien csapatának valóban a magyar válogatott az ellenfele." Lukács László, a Népszabadság ugyancsak tekintélyes sportrovatvezetője – szokás szerint – röviden, de velősen fogalmazott: „Kis kirándulás? Nagy kiábrándulás!" S abban az évben nem az volt az első sokk. Nem is az Austria–ZTE találkozó 5-0-ás végeredménye. Hanem a totóbotrány kimenetele. Kiderült: 1981-ben és 1982-ben összesen 124 mérkőzés eredményét alakította a háztartásbeli „totókirály" Molnár Tibor és termelő-szövetkezeti részlegvezetőt, kőművest, kőfaragót felvonultató, fondorlatos kompániája. A vád szerint a szelvényeken szereplő labdarúgócsapatok kulcsjátékosait, azok edzőit és vezetőit, továbbá a találkozók játékvezetőit „nagyobb összegek" felajánlásával sorozatos bundázásokra bírták rá, s még olimpiai bajnokokat is megbüntettek az ügyben. A nyolcvanas évek elején már Gyulán futballozó Kocsis Lajost „csak" eltiltották a labdarúgástól – harminchat esztendős korában öt évre –, az aktív sportolástól 1980-ban visszavonuló Sárközi Istvánt viszont két év letöltendő börtönre ítélték. Ő másfél esztendőt le is ült, majd 1992 januárjában szörnyet halt, miután – máig tisztázatlan módon – kiesett a Rákoscsaba és Pécel között haladó vonatból. Hogy a lehangoló, sőt megrázó események felidézése közben valami jót is mondjak: az Austria–Magyarország 5-2 nem szerepelt a totóügy vádiratában.

AUSTRIA–MAGYARORSZÁG 5-2 (4-0)

Barátságos mérkőzés, Bécs, 4000 néző. Jv.: Wöhrer (osztrák). Austria Wien: Koncilia (Beer, 46.) – Sara, Obermayer, Daxbacher (Ogris, 46.), Degeorgi – Drazan, Prohaska, Magyar – Drabits, Nyilasi (Zore, 46.), Polster. Magyarország: Zsiborás (Kiss Imre, 46.) – Lakatos (Kardos, 46.) – Jancsika, Róth (Mészáros, 46.), Garaba, Péter – Csongrádi, Dobány (Nyilasi, 46.), Burcsa (Mészöly Pál, 68.) – Kiss Sándor, Szokolai (Dajka, 32.). Gól: Prohaska (4.), Polster (16.), Nyilasi (40.), Drabits (42.), Burcsa (54.), Ogris (62.), Nyilasi (88.).  

Szerző

Mit akart Kádár? Semmit, csak önmagát konzerválni

Publikálás dátuma
2018.08.05. 13:00

Fotó: Szabó Lóránt / FORTEPAN
Hiába volt puha diktatúra Kádáré, abban a tekintetben azonos volt a sztálini típusú diktatúráéval, hogy a társadalom semmit sem tehetett a politikai helyzet megváltoztatásáért.
Ha egy 2017-ben készült közvélemény-kutatásban a megkérdezettek közül tízből négyen vélekednek úgy, hogy „a Kádár-kor a létezett/létező világok legjobbika”, akkor nem kétséges, hogy nagyon erős a korszak iránti nosztalgia. Nem mehetünk el szó nélkül a mellett – ez is köztudott –, hogy egy 1999-es felmérés szerint a 20. század legnépszerűbb magyar politikusának sokan Kádár Jánost gondolták. Bár népszerűsége az azóta eltelt években némileg kopott, a kivételes történelmi figurának járó elismerést nem lehet elvitatni a korszak névadójától. Ezekkel az alapvetésekkel kezdődik Majtényi György nemrég megjelent, Egy forint a krumplis lángos (A Kádár-kor társadalma) című kötete. A szerző saját bevallása szerint történelmi esszét írt, amely módot ad rá, hogy a kutatás szigorú szabályrendszerén lazítva, szabadabban nyúlhasson a tárgyalt időszak alapvetőnek tűnő kérdéseihez.  A „Kádár-kornak természetesen nincsen rögzített jelentése a történelemben” – állapítja meg munkája végén a szerző, nem meglepő módon. Legalább két ok miatt fontos ez. Hiszen messze nem telt el annyi idő Kádár halála óta, hogy politikusi teljesítményének értékelésével közelíthetnénk a konszenzusos álláspont(ok)hoz. Ugyanakkor a történészi kérdésfeltevések módja is más, ha nem tekintjük evidensnek a korszakra vonatkozó értékeléseket.

A rendszerváltás referenciapontja

A korszak megértéséhez nem feltétlenül visz közelebb, ha elfogadjuk azt a Majtényi idézte kijelentést, hogy a Kádár-rendszer egyfajta értelmezésben a rendszerváltás referenciapontjának is tekinthető. Könnyen lehet, hogy ekkor valamit felül-, és valamit alulértékelünk. Ez még akkor is tévutakra vihet bennünket, ha nem tűnik alaptalannak két egymásra következő korszak (amúgy kézenfekvő) összehasonlítása. Messzire vezető, és bizonyára megválaszolhatatlan kérdés, hogy önmagukban vizsgálhatóak-e a történelmi korszakok, és az is, hogy az ilyen típusú megközelítéseknek van-e értelme. A történész szemmel láthatóan nem rokonszenvezik Kádár Jánossal. Ez korábbi kötetéből, a Vezércselből (Kádár János mindennapjai) éppen úgy kiolvasható, mint a frissen megjelentből. A kutatónak persze ez nem is dolga, és a szakmán belül megtalálhatók azok, akik Majtényi Györgynél „megértőbben” közelítenek a néhai pártvezető alakjához. Az új kötet egyik fő kérdésköre a Kádár-kori diktatúra kollektív lélektanának megértésére irányul. Nem könnyű feladat. Miközben az átlagember (aligha véletlenül) éles határvonalat húz a Rákosi- és a Kádár-rendszer közé, tipológiailag kézenfekvőnek látszik az a megállapítás, hogy a Rákosi-rendszerhez képest Kádáré sem politika-, sem társadalomtörténeti értelemben nem tekinthető  újnak. Furcsának tűnhet, de a történészi értékelés szerint nem érinti a lényeget, hogy a hatalomgyakorlás módja sokkal kevésbé volt durva Kádár idején, mint az 1948 és 1956 közötti időszakban. Ez még akkor is igaz, ha tisztában vagyunk vele, hogy a 1956 novemberétől 1962-ig (más számítás szerint 1960-ig) a Kádár-féle hatalomgyakorlás nem sokban különbözött Rákosiétól. Álljon itt ehhez két adalék: a forradalom leverése után csaknem háromszáz embert végeztek ki, tízezrek kerültek börtönbe és internálótáborba. A fundamentumok azonban változatlanok maradtak. Így az egypártrendszer, a termelőeszközök állami tulajdona, a megszálló szovjet csapatok jelenléte, a valódi érdekképviselet hiánya, a politikai rendőrség tevékenysége, és mindezek következtében az autonóm középosztály létrejöttének megakadályozása.

Atomizált társadalom

Hiába volt puha diktatúra Kádáré, abban a tekintetben azonos volt a sztálini típusú diktatúráéval, hogy a társadalom semmit sem tehetett a politikai helyzet megváltoztatásáért. A kor magyar társadalma nem egyszerűen atomizált volt, ami a totalitarizmus alapja, hanem a terror teljes arzenálja a rendszer működtetőinek szolgálatában állt. Éltek is vele, amikor a szükség (szükségük) éppen úgy kívánta. A hatékonyan működtetett diktatúrához azonban más is kell. Tetszik ez vagy sem, mégis a Kádár-féle hatalomgyakorlás tette – teljesen tudatosan – általánossá a társadalmi közönyt, vele az egyéni és a közösségi szolidaritás érzésének kiirtását. Hogy ezek miként épültek bele, és alakítják mind a mai napig az ország mentalitástörténetét, elég a 2014-es és a 2018-as országgyűlési választásokra gondolni, akárcsak a rendszerváltó évek politikai passzivitására és közönyére. A történelem így él tovább velünk és bennünk.  Majtényi György ebben a megközelítésben nem állít új dolgokat (ez nem is volna egyszerű), amikor arról ír, hogy a Kádár-rendszernek nem volt sok híve, de nem is volt számottevő ellenzője sem. Ezt a jóléti diktatúrát úgy találták ki, hogy célkitűzései nem csekély részben találkoztak a társadalom (jogosnak tűnő) anyagi elvárásaival. Az életszínvonal emelése vált a legfontosabb céllá, a kádári értelmezésben: ez biztosította rendszerének legitimitását. Legalábbis egy ideig, amire még visszatérek. Amit a szerző nem hangsúlyoz kellőképpen az éppen az, hogy mind a Rákosi-, mind a Kádár-rendszer egy olyan demokráciadeficites országban valósult meg, ahol nem voltak meg a hagyományai a valódi választásokra épülő parlamentarizmusnak. A társadalmaknak, a személyekhez hasonlóan, megvan a maguk nevelődés-története. Abban az országban, amelyben a kiegyezéstől az első világháborúig a választásokon „az elsöprő kisebbség” (Gerő András) érvényesült, majd a Horthy-korszak autokratikus rendszere jelentette a politikai játéktér korlátait, nem lehet a demokrácia iskolájáról, lépcsőfokairól beszélni. Úgy pedig végképp nem, hogy ezt a periódust a második világháború zárta le (a holokauszttal), rövid német és utóbb tartós szovjet megszállással. Ezért megértőbb lennék az 1945 és 1948 közötti korszak iránt, és árnyaltabban fogalmaznék annál, hogy „a korszak hétköznapjai nem feltétlenül a demokrácia iránti feltétlen vágyat tükrözik.” Bár nem szorosan a Kádár-rendszert érintő a kérdés, mégis hasonlóan kissé sommásnak érzem a történész megállapítását, ami szerint: „Semmi nem mutat viszont arra, hogy a magyar társadalomban tömeges ellenállás mutatkozott volna a sztálinista rendszer kiépülésével szemben.” Ahogyan az e korszakban írt egyik naplófeljegyzésében Márai megjegyezte: „A poklot szakszerűen kell befűteni.” A megszálló szovjet csapatok jelenléte már a koalíciós időkben olyan erőszak-monopóliumot biztosított a magyar kommunistáknak, amivel szembefordulni öngyilkossággal ért fel. (Mégis volt, aki erkölcsi okokból megtette.) Ha a külföldön, hivatalos úton tartózkodó miniszterelnököt egyszerű fenyegetőzéssel emigrációba lehet kényszeríteni, akkor milyen esély kínálkozott az átlagembernek a hatalommal szemben? – tehetnénk fel a költőinek is gyenge lábakon álló kérdést.

Mindenekelőtt: életszínvonal

Remek összefoglalót kapunk a kötetben arról, miben különbözött Kádárnak a társadalmat érintő gondolkodásmódja Rákosiétól. A politika homlokterében – nem függetlenül Hruscsov törekvéseitől – az életszínvonal-emelés állt, és emiatt gazdasági reformkényszerbe került a magyar vezetés. Kádár sokkal visszafogottabb volt, mint a szovjet főtitkár, és esze ágában se volt olyan sületlenségeket összehordani, hogy a szocialista országok húsz éven belül (ekkor 1961-et írtak) gazdasági fejlettségben utolérik a legfejlettebb (ők kapitalistát mondtak) piacgazdagságokat. Ám azt igen, hogy a két világrendszer békés egymás mellett élése lehetőséget kínál arra, hogy a szocialista országok gazdaságilag valamikor a nyugat fölé kerekedjenek. Nincs okunk kételkedni, hogy az 1960-as évek közepén és végén Kádár hihetett ebben, de az eredmények a legkevésbé sem igazolták őt. Ennek még az ország viszonylagos fejlődése sem mond ellent. Bár nem e könyvben olvasható, ettől még releváns, hogy Kornai János a 19. és 20. századi magyar történelemben négy nagy modernizációs kísérlettel számol. Közülük a legkudarcosabbnak éppen a szocialistát nevezte meg, mert lemaradásunk a világ legfejlettebb részétől ekkorra vált a legnagyobbá. A (magyar) szocialista rendszer gazdasági gyengeségét jelezte, hogy az életszínvonal-emelkedés már az 1970-es évek végére befejeződött, és elkezdődtek a stagnálás – a hatalom számára is – kilátástalan évei. A korrektség (és ez Majtényi György munkamódszerének lényege) megkívánja, hogy a kötet jelezze: az eladósodás országok sokaságát jellemezte. Korántsem magyar sajátosság, s eredője a tőkeszegénység és a technológiai elmaradottság volt. Széles körben korántsem köztudott, hogy a Kádár-rendszer társadalmában a felfelé tartó mobilitás alacsonyabb volt, mint a fejlettebb országokban. Ezt Kemény István 1963-ban készített szociológiai tanulmánya is bizonyította, noha nem lehet kétségbe vonni, hogy a kurzus éppenséggel sokat tett a mobilitás létrejöttéért és folyamatos működéséért. Ezt tükrözi, hogy megnyíltak a korábban zárt értelmiségi pályák. A folyamat azonban ennél több rétegű. Nagyon jelentős része a politika akaratától függetlenül ment végbe, éppen a gazdaság fejlődése miatt. A termelésben dolgozók - sajátos logika szerint - egyre képzettebbekké váltak, és egyre kvalifikáltabb munkaköröket tölthettek be. Meg- és befutották azokat a gazdasági karrierhez köthető pályákat, amelyeket munkakörük felkínált nekik. Ez volt a dolgok önmozgása. Ugyanakkor a társadalom alsóbb rétegeinek felfelé áramoltatására a piacgazdaságok alkalmasabbnak mutatkoztak és mutatkoznak, mint a szocialista társadalmak, ami elgondolkoztató. Az osztály nélküli társadalom sok tekintetben nem kínált esélyegyenlőséget állampolgárainak. Majtényi nem véletlenül hangsúlyozza (ezt példázza az emblematikusnak is nevezhető Cséplő Gyuri története, amiről Schiffer Pál készített emlékezetes dokumentumfilmet), hogy a kor társadalompolitikája éppen a legszegényebb családok számára nem teremtett létbiztonságot. A szociálpolitika kifejezés az 1970-es évek elejéig tabunak számított, mert a kor politikai felfogása szerint a munkából származó jövedelméből mindenki képes biztosítani a létbiztonságát.  Mit akart Kádár, vagy ha jobban tetszik, az ideológiátlan ideológiának is nevezhető kádárizmus? – kérdez rá a lényegre a kutató. Kornis Mihályt hívja segítségül: „Nem akart a világon semmit.” Világforradalmat soha, de az egyenlőség megteremtésének lehetőségéről is lemondott – tette hozzá az író. Önmagát akarta konzerválni, és mint tudjuk, ez az a vállalkozás, amely ideig-óráig hozhat eredményt. Ha egyáltalán.
Szerző
Frissítve: 2018.08.05. 13:01