internet;

Forgács Imre: Világ netezői, egyesüljetek!

Ma már sokan osztják azt a véleményt, hogy a hirdetési piacok átláthatóságát és a fogyasztók védelmét a jognak kellene biztosítania.

Jennifer Lyn Morone, amerikai szobrász és aktivista „adatrabszolgaságnak” nevezi a kort, amelyben élünk. Ma már világszerte több milliárdra tehető az internetfüggők száma, akik lelkesen adják át személyes adataikat a közösségi média óriásainak, cserébe  az ingyenes online-szolgáltatásokért. Ezzel lényegében lemondanak arról a jogukról, hogy ellenőrizzék a profiljuk üzleti vagy bármilyen egyéb célú hasznosítását.

A The Economist 2018. július 7-ei cikkében a Cambridge Analytica botrányára is emlékeztet: az amerikai elnökválasztás befolyásolása érdekében mintegy 87 millió választópolgár adatait értékesítették. A hetilap a gazdasági háttérrel kapcsolatban felveti azt a jogos kérdést, vajon a Facebook és a Google üzleti modellje meddig lesz még fenntartható?

E két világcég csak 2017-ben mintegy 135 milliárd dollárt kasszírozott azoktól a vállalatoktól, amelyek célzott (és általában nem igényelt) hirdetésekkel bombázzák a netezőket. Morone mellett például a Yale Egyetem kutatója, Glen Weyl is méltányosnak tartaná, ha Zuckerbergék fizetnének a szolgáltatásaikat igénybe vevőknek  a személyes információk üzleti célú hasznosításáért.

Aligha vitatható, hogy a 21. századi gazdaságban az „adat” legalább olyan értékes, mint a „munka” volt az ipari kapitalizmus 19. századi megszületése idején. A tanuló robotok nem önmaguktól lesznek bámulatra méltóan okosak. A működésüket vezérlő algoritmusok programozói százmilliók adatait, szokásait, társadalmi kapcsolatait építik be csodálatos gépeikbe. A fejlett országokban a munkásmozgalomnak jó száz év alatt sikerült többé-kevésbé elfogadható munkabéreket kiharcolnia. A baloldal e példát követve akár újraépíthetné önmagát: valamilyen térítés ugyanis az adatgazdaság „kizsákmányolt” fogyasztóinak is járna. Az internet és a mesterséges intelligencia közérdeket védő szabályozása még csecsemőkorát éli. Az Európai Unió azonban az általános adatvédelmi rendelettel (GDPR) és a digitális gazdaság adóztatási tervével már megtette az első bizonytalan lépéseket.

Globális harc a figyelemért

A felmérések szerint a földlakók meghatározó része kizárólag a közösségi médiából tájékozódik. A neten töltött idővel arányosan és minden kattintással az óriáscégek hirdetési bevételét növelik, ezért azok a felhasználók figyelmének tartós lekötésében érdekeltek. Maga Tim Berners-Lee, az internet feltalálója figyelmeztet arra, hogy aggasztóan rossz irányba mennek a dolgok. A keresőmotorok algoritmusa ugyanis – anélkül, hogy tudnának róla – minden netezőről tökéletes képet alkot. Paradox módon maga a lájkolás a legkiválóbb eszköz a profilalkotáshoz. József Attila fájdalmas jövendölését („Aktába írják, miről álmodoztam”) valójában a Facebook és a Google programozói váltották valóra.

A virtuális valósággal üzletelő médiacégeknek globális méretekben kell a felhasználók figyelméért versenyezniük, miután ez az „áru”, amit eladhatnak a hirdetőknek. Így nem túlzás, ha Tim Wu, a Columbia Egyetem tanára már a „figyelemgazdaság” (attention economy) létrejöttéről beszél. Számára – többek között – az sem szimpatikus az új üzleti modellben, hogy szupersztárjai adót legfeljebb a székhelyükként megjelölt országokban hajlandóak fizetni.

Tim Berners-Lee is azok közé tartozik, akik szerint a Facebook és a többiek csak szabályozással kényszeríthetők némi önmérsékletre. Üzleti érdekeik például a hamis hírek (fake news) terjesztőivel szembeni valódi fellépést is akadályozzák. Minél meglepőbb, minél szélsőségesebb a közvetített tartalom, annál többen kattintanak rá, s a tömeges megosztás is a hirdetési bevételeket növeli. Az üzleti modell a politikában máris pusztít: az amerikai történelem talán legbutább elnökét a világ jórészt a közösségi médiának köszönheti. Az egyes választói csoportok számára megtervezett, célzott kampányok (targeted advertising) ugyanis a gátlástalan manipuláció eszközei. Az sem jogsértő, ha ugyanattól az elnökjelölttől minden választó csak a neki szimpatikus politikai üzeneteket kapja. Nem tilos mondjuk a New York-i tanároknak a gazdagok megadóztatását ígérni, s egyúttal adócsökkentéssel győzködni a texasi farmereket. Márpedig ez aligha nevezhető az internet korlátozásoktól mentes, „valóban demokratikus” közösségének.

Mit tehet a jog?

Viszonylag keveset, mert a globális gazdaság szabályozásában sincsenek csodaszerek. A netezőktől aligha várható, hogy valamiféle tiltakozó osztállyá szerveződjenek. Ellenkezőleg: a felhasználók százmilliói valósággal tobzódnak a virtuális valóságban. Akár órákat is eltöltenek naponta az új interaktív csodákat nyújtó felületeken. Vannak viszont olyan jogterületek, amelyek művelői – nemzetközi összefogással – többet tehetnének a fogyasztók védelméért. 

Ilyen például a versenyjog, amelynek közismert feladata, hogy megakadályozza a piaci monopolhelyzetek kialakulását. A fúziós szerződéseket például azért vizsgálják a versenyhatóságok, hogy a piaci erőfölénnyel kevésbé élhessenek vissza. A hagyományos megközelítésben azonban az állami beavatkozás csak akkor indokolt, ha a monopolhelyzet a fogyasztónak pénzben mérhető károkat okoz (például többet kell fizetnie a termék vagy a szolgáltatás megvásárlásáért). Márpedig a Facebook-függők a kedvencek képeinek megosztásáért vagy a lájkolásért köztudottan nem fizetnek. Így az amerikai Szövetségi Kereskedelmi Bizottság 2012-ben zeneszóval jóváhagyta a Facebook és az Instagram fúzióját, mondván hogy a két cég egyesülése nem hozta hátrányosabb helyzetbe a fogyasztókat. A digitális monopóliumok miatt azonban a versenyjogot a „figyelemgazdaság” megváltozott viszonyaihoz kellene igazítani. A szerződés jóváhagyása után ugyanis a korábbi 30 millió Instagram-felhasználó neten töltött ideje már a Facebook hirdetési bevételeit gyarapította. Vagyis a piaci erőfölénnyel való visszaélés az ingyenesség ellenére is megállapítható lenne. 

Ma már sokan osztják azt a véleményt, hogy a hirdetési piacok átláthatóságát és a fogyasztók védelmét a jognak kellene biztosítania. Az Európai Bizottsággal folytatott vitában például megalapozatlan a Google érvelése. A vállalat azon az alapon tagadja meg a keresőmotorok algoritmusának kiadását, hogy azok üzleti titoknak minősülnek, melyeket a versenyhatóság sem ellenőrizhet. A Bizottság a Google-al más frontokon is küzd. A napokban 4,3 milliárd eurós bírságot szabott ki a világcégre, miután a mobilgyártóknak a saját alkalmazásai telepítését írta elő. Talán a „figyelemgazdaság” modellje sem örökéletű: sokan javasolják például, hogy a netezők – szerény előfizetési díj ellenében – ellenőrizhessék a személyes adataik felhasználását. Az Európai Unió általános adatvédelmi rendelete egyelőre csak a hozzáférést próbálja meg jogi eszközökkel biztosítani.

Az EU nem adja fel

Az adatvédelmi rendelet több éves tagállami felkészülés után, május 25-én lépett hatályba: a nemzeti hatóságoknak Európai Adatvédelmi Testületet kell létrehozniuk. Az új jogszabályt az EU-ban szolgáltatást nyújtó valamennyi vállalatnak alkalmaznia kell, még akkor is, ha székhelyüket az Unión kívül jegyezték be. A rendelet egyik kiemelt célja, hogy a polgárok ne csak tájékozódhassanak személyes adataikról, hanem azok tárolásának megszüntetéséről is rendelkezhessenek. Az adathordozáshoz való jog azt jelenti, hogy a felhasználó a személyére vonatkozó információkat az egyik vállalkozástól a másikhoz is átviheti. A vállalatoknak a polgárok számára kockázatos adatvédelmi incidenseket mostantól jelenteniük kell a hatóságoknak. A szabályok megsértése esetén akár 20 millió eurós, illetve a vállalkozásoknál azok világszintű éves árbevételének 4 százalékát elérő gigabírságok is kiszabhatók.

Biztató, hogy az Európai Bizottság új intézkedéseket javasol annak érdekében is, hogy a digitális vállalkozások méltányos adót fizessenek az Európai Unióban. Az online vállalatok fizikailag nincsenek jelen a tagállamokban, márpedig a társasági adó kivetését általában a telephely létéhez kötik. Az új kezdeményezésben ezért javasolják a „digitális jelenlét” fogalmának bevezetését. A telephellyel nem rendelkező cégeknek is kellene társasági adót fizetniük például olyan esetekben, ha egy adóévben 100 ezernél több felhasználóval rendelkeznek az adott tagállamban. A „figyelemgazdaságról” elmondottak alapján egy másik adótípust akár forradalminak is nevezhetnénk. A Bizottság olyan jövedelmekre javasolja új adó kivetését, amelyek az online hirdetőfelületek értékesítéséből, illetve a felhasználók adatainak üzleti célú hasznosításából származnak. 

Az általános adatvédelmi rendeletet szakmailag sokan bírálják, de gyakorlati alkalmazását egyelőre nem ismerjük. A digitális adóreform nagy áttörést jelentene, bár nyilvánvalóan növelné az amúgy is meglévő feszültségeket az Egyesült Államokkal. Egy dolog azonban biztos: a 21. századi internetes gazdaság nemzeti szinten nem szabályozható. Az „Amerika mindenekelőtt” vagy az „Erős és büszke Magyarország” csak szánalmas populista frázisok, amelyek a tudatlanságról szólnak.