Rómeó és Júlia annak rendje és módja szerint meghalnak, fekszenek a rideg kriptában, majd az előadás végén feltápászkodnak, és a nézőtéren, Hegedűs D. Géza rendezésében, elindulnak az utolsó széksor irányába. Mennek és mennek egyre fölfelé, hiszen a Szegedi Szabadtéri Játékoknak hatalmas, négyezer férőhelyes a nézőtere. Persze meg is világítják őket, így hozzánk közel érve végre jól kivehetők az arcvonásaik. Világos a rendezői szándék, a két ádázul gyűlölködő család miatt mártírhalált halt fiatal szerelmesek holtukban felmagasztosulnak, tartanak az ég, az üdvözülés felé. Aztán, amikor pillanatokon belül a meghajláshoz vissza, lefelé rohannak a lépcsőkön, ez már kicsit suta, hiszen olyan érzésem támad, hogy igencsak rövid idejű volt ez az üdvözülés.
A Magyar Állami Operaházban, a Seregi László által koreografált, remekbe szabott balettváltozat végén is felmagasztosulnak a szerelmesek. De ott meg sem kell moccanniuk ehhez. A festői díszletben emelőrendszer viszi őket föl, föl, egyre följebb, mintha lebegnének, míg végül el nem tűnnek a szemünk elől, és a meghajláshoz már oldalról, a takarásból, nem szerepet játszva érkeznek, mint ahogy a többiek. Ez azért jobb, mert költőibb, elemeltebb. A feltápászkodás a deszkákról még némi zavart is kelthet, hogy mi van, most akkor feléledtek?!
Közben meg dehogy, mert Hegedűs D. érezhetően nagyon is arról akar beszélni, hogy tobzódik a gyűlölet, amit még szítanak is, felhergelik az embereket, már a konkrét ok sem számít, a két szekértábor ádázul utálja egymást, és vészesen pusztít az esztelen hadakozás, elszabadulnak az indulatok, kő kövön nem marad.
De persze Shakespeare remekműve arról szintén regél, hogy a nagy érzéketlenség közepette mégiscsak kivirágzik a szerelem, ha sajnos pusztulásra is van ítélve. Azt hiszem, ezt a szerelmet a legnehezebb megteremteni ilyen óriási színpadon, ahol a 16-ik sorban ülve már alig-alig látszik az arcmimika, hát akkor mi látszik még sokkal feljebb? Márpedig a szerelemnek intim megnyilvánulásai vannak, hozzátartozik az átszellemült tekintet, a félszeg mosoly, az elbizonytalanodó, vagy éppen örömteli nézés, és még ezernyi dolog, amit a mimika fejez ki. Ha pedig pótlandó a mimikát, a gesztusokat nagyítják fel aránytalanul, az könnyen hamissá teheti a játékot. Arra akarok kilyukadni, hogy igencsak nehéz ekkora nézőtér előtt, ekkora színpadon, nem tömegjelenetekkel operáló prózát játszani. Az ember tragédiáját például talán könnyebb. De egymás szemébe nézni, és azzal mágikusan hatni, már eléggé bajos.
Így aztán valószínűleg ki kell találni mindenféléket, hogy ne maradjon el a kellő hatás. Mondjuk pompázatos díszleteket, jelmezeket, táncbetétet, dalbetétet, vetítést, statisztériák garmadájának mozgatását, füstködöt, tűzijátékot... Vagy az egy ideje legkézenfekvőbbet, musical változatot. De Hegedűs D. mindezt nem szeretné, ha törik, ha szakad, Shakespeare-t akarja érvényre juttatni, és ezt nem tudom eléggé becsülni. Az előadás nyugodtan eljátszható lenne akár a Vígben, az Erkelben, ha a díszletek tetejéből valamennyit levágnának. Ez, ha úgy tetszik, erénye és a hibája is. Nincs tupírozás, nincs habosítás, a szövegen és a színészeken nyugszik a produkció jelentős részének a terhe, de ehhez nem használják ki eléggé fantáziadúsan az adott teret.
Vecsei H. Miklós Rómeó, Mészáros Blanka Júlia. Eljátsszák a hirtelen fellángolást, érződik a megremegő, egyre szenvedélyesebbé váló hangjukon, a hevessé váló gesztikulációjukon, hogy ez bizony szinte kapásból, holtodiglan, holtomiglan szerelem. Felhevültségükben, felfokozott izgalmukban, benyargalásszák a jókora színpadot. Szimpatikusak. Gyanútlanul naivak. Szerelmük közben megtapasztalják egymást, és sajnos az eldurvult világot. Jól kijátszottak a hátra hőkölések, megrökönyödések, megrettenések, félelmek, és az szintén, hogy ők csak azért is harcba szállnak egymásért. Azt az eszelős, perzselő szerelmet, ami miatt mindez történik, ami varázslatos, elbűvöl, rabul ejt minden nézőt, amit soha, de soha nem lehet elfelejteni, amit majd mostani tinik mesélnek majdani unokáiknak, hogy hú, mit láttak ők valaha Szegeden, nem érzem. Nem perzselődöm meg igazán, miközben kétségtelenül nívós előadást látok.
Remek például Trill Zsolt izgága, hebrencs, mégis bölcs, sokat bicikliző Lőrinc barátként. Felvillanyozó Szűcs Nelli nyughatatlan, hiú, de Júliát mindenekelőtt imádó dajkája. Gondosan kidolgozott, feszültséggel teli, Mercutio és Tybalt vívó jelenete, Hajduk Károly és Orosz Ákos megformálásában. Mintha diákos viccelődés lenne az egész, körülöttük a két család tagjai egyfolytában heccelik őket, röhögnek rajtuk. Ők röhögnek, de mi nem. Pedig az lenne a jó. Shakespeare tragédiáiban temérdek a humor. Ez teremti meg a kontrasztot, a széles érzelmi amplitúdót. A szándék szerint nyilvánvalóan így van ez ebben az előadásban is, és tán mégsem fordul elő egyszer sem, hogy a nézőtér egésze nevet. Ez némi monotonitást eredményez.
Antal Csaba díszletei mozgatható, absztrakt szobor jellegű formák, oszloprendszerek, bárminek a megjelenítésére alkalmasak. Azért azt sajnálom, ha egy darabban templomjelenetek vannak, nem használják, hanem részint takarják, a háttérben lévő gyönyörűséges dómot. Kiss Beatrix és Antal Csaba, könnyed nyári ruhákat terveztek a szereplőknek.
Az egész produkció szerethető, élvezhető, de az a plusz hiányzik belőle, amitől valami nagy élménnyé, igazán emlékezetessé válik.
