Előfizetés

Bóta Gábor: Gyűlölet és szerelem

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2018.08.04. 16:00
Mészáros Blanka és Vecsei H. Miklós
Fotó: DUSHA BÉLA
A szövegen és a színészeken nyugszik a produkció jelentős részének a terhe, de ehhez nem használják ki eléggé fantáziadúsan az adott teret.
Rómeó és Júlia annak rendje és módja szerint meghalnak, fekszenek a rideg kriptában, majd az előadás végén feltápászkodnak, és a nézőtéren, Hegedűs D. Géza rendezésében, elindulnak az utolsó széksor irányába. Mennek és mennek egyre fölfelé, hiszen a Szegedi Szabadtéri Játékoknak hatalmas, négyezer férőhelyes a nézőtere. Persze meg is világítják őket, így hozzánk közel érve végre jól kivehetők az arcvonásaik. Világos a rendezői szándék, a két ádázul gyűlölködő család miatt mártírhalált halt fiatal szerelmesek holtukban felmagasztosulnak, tartanak az ég, az üdvözülés felé. Aztán, amikor pillanatokon belül a meghajláshoz vissza, lefelé rohannak a lépcsőkön, ez már kicsit suta, hiszen olyan érzésem támad, hogy igencsak rövid idejű volt ez az üdvözülés. A Magyar Állami Operaházban, a Seregi László által koreografált, remekbe szabott balettváltozat végén is felmagasztosulnak a szerelmesek. De ott meg sem kell moccanniuk ehhez. A festői díszletben emelőrendszer viszi őket föl, föl, egyre följebb, mintha lebegnének, míg végül el nem tűnnek a szemünk elől, és a meghajláshoz már oldalról, a takarásból, nem szerepet játszva érkeznek, mint ahogy a többiek. Ez azért jobb, mert költőibb, elemeltebb. A feltápászkodás a deszkákról még némi zavart is kelthet, hogy mi van, most akkor feléledtek?! Közben meg dehogy, mert Hegedűs D. érezhetően nagyon is arról akar beszélni, hogy tobzódik a gyűlölet, amit még szítanak is, felhergelik az embereket, már a konkrét ok sem számít, a két szekértábor ádázul utálja egymást, és vészesen pusztít az esztelen hadakozás, elszabadulnak az indulatok, kő kövön nem marad. De persze Shakespeare remekműve arról szintén regél, hogy a nagy érzéketlenség közepette mégiscsak kivirágzik a szerelem, ha sajnos pusztulásra is van ítélve. Azt hiszem, ezt a szerelmet a legnehezebb megteremteni ilyen óriási színpadon, ahol a 16-ik sorban ülve már alig-alig látszik az arcmimika, hát akkor mi látszik még sokkal feljebb? Márpedig a szerelemnek intim megnyilvánulásai vannak, hozzátartozik az átszellemült tekintet, a félszeg mosoly, az elbizonytalanodó, vagy éppen örömteli nézés, és még ezernyi dolog, amit a mimika fejez ki. Ha pedig pótlandó a mimikát, a gesztusokat nagyítják fel aránytalanul, az könnyen hamissá teheti a játékot. Arra akarok kilyukadni, hogy igencsak nehéz ekkora nézőtér előtt, ekkora színpadon, nem tömegjelenetekkel operáló prózát játszani. Az ember tragédiáját például talán könnyebb. De egymás szemébe nézni, és azzal mágikusan hatni, már eléggé bajos. Így aztán valószínűleg ki kell találni mindenféléket, hogy ne maradjon el a kellő hatás. Mondjuk pompázatos díszleteket, jelmezeket, táncbetétet, dalbetétet, vetítést, statisztériák garmadájának mozgatását, füstködöt, tűzijátékot... Vagy az egy ideje legkézenfekvőbbet, musical változatot. De Hegedűs D. mindezt nem szeretné, ha törik, ha szakad, Shakespeare-t akarja érvényre juttatni, és ezt nem tudom eléggé becsülni. Az előadás nyugodtan eljátszható lenne akár a Vígben, az Erkelben, ha a díszletek tetejéből valamennyit levágnának. Ez, ha úgy tetszik, erénye és a hibája is. Nincs tupírozás, nincs habosítás, a szövegen és a színészeken nyugszik a produkció jelentős részének a terhe, de ehhez nem használják ki eléggé fantáziadúsan az adott teret. 
Vecsei H. Miklós Rómeó, Mészáros Blanka Júlia. Eljátsszák a hirtelen fellángolást, érződik a megremegő, egyre szenvedélyesebbé váló hangjukon, a hevessé váló gesztikulációjukon, hogy ez bizony szinte kapásból, holtodiglan, holtomiglan szerelem. Felhevültségükben, felfokozott izgalmukban, benyargalásszák a jókora színpadot. Szimpatikusak. Gyanútlanul naivak. Szerelmük közben megtapasztalják egymást, és sajnos az eldurvult világot. Jól kijátszottak a hátra hőkölések, megrökönyödések, megrettenések, félelmek, és az szintén, hogy ők csak azért is harcba szállnak egymásért. Azt az eszelős, perzselő szerelmet, ami miatt mindez történik, ami varázslatos, elbűvöl, rabul ejt minden nézőt, amit soha, de soha nem lehet elfelejteni, amit majd mostani tinik mesélnek majdani unokáiknak, hogy hú, mit láttak ők valaha Szegeden, nem érzem. Nem perzselődöm meg igazán, miközben kétségtelenül nívós előadást látok. Remek például Trill Zsolt izgága, hebrencs, mégis bölcs, sokat bicikliző Lőrinc barátként. Felvillanyozó Szűcs Nelli nyughatatlan, hiú, de Júliát mindenekelőtt imádó dajkája. Gondosan kidolgozott, feszültséggel teli, Mercutio és Tybalt vívó jelenete, Hajduk Károly és Orosz Ákos megformálásában. Mintha diákos viccelődés lenne az egész, körülöttük a két család tagjai egyfolytában heccelik őket, röhögnek rajtuk. Ők röhögnek, de mi nem. Pedig az lenne a jó. Shakespeare tragédiáiban temérdek a humor. Ez teremti meg a kontrasztot, a széles érzelmi amplitúdót. A szándék szerint nyilvánvalóan így van ez ebben az előadásban is, és tán mégsem fordul elő egyszer sem, hogy a nézőtér egésze nevet. Ez némi monotonitást eredményez. Antal Csaba díszletei mozgatható, absztrakt szobor jellegű formák, oszloprendszerek, bárminek a megjelenítésére alkalmasak. Azért azt sajnálom, ha egy darabban templomjelenetek vannak, nem használják, hanem részint takarják, a háttérben lévő gyönyörűséges dómot. Kiss Beatrix és Antal Csaba, könnyed nyári ruhákat terveztek a szereplőknek. Az egész produkció szerethető, élvezhető, de az a plusz hiányzik belőle, amitől valami nagy élménnyé, igazán emlékezetessé válik.

Sebes György: Modern mese habbal

Sebes György
Publikálás dátuma
2018.08.04. 14:00
A Berényi féltestvérek (Gubik Ági és Szőke Zoltán)
Fotó: RTLKLUB.SAJTOKLUB.TV
Néhány éve még a nyári szünetet is eltörölték, mert a rajongók ilyenkor sem akartak barátok nélkül maradni.
Az élet megy tovább. Gyakran mondjuk ezt, ha öröm, de még inkább, ha bánat ér. A való életben, természetesen. Fokozottan érvényes ez a megállapítás azokra a tévés sorozatokra, amelyek olyanok, mintha a bennük szereplő események akár velünk is megtörténhetnének. De itt már az az örök igazság érvényes, hogy "the show must go on", vagyis a shownak (a cirkusznak) folytatódnia kell. Az iménti fejtegetést egy ritka jubileum teszi aktuálissá. A héten volt az RTL Klub immár örök életű szappanoperája, a Barátok közt 9000. adása. Hétfőn, azóta már eljutottunk persze 9008-ig, hiszen az élet nem áll meg. Az alkotók sem pihennek egy pillanatra sem, hiszen a közönséget minden este oda kell szegezni a képernyők elé, így lehet csak jól (drágán) eladni az epizódokkal majdnem azonos hosszúságúra nyúló reklámidőket. Most nem is ünnepelték különösebben ezt a jelentős számot, talán már októberre készülnek, hiszen éppen húsz éve lesz, hogy elindult a sorozat. Talán arról is megemlékeznek majd, hogy nem kezdődött jól. És korántsem azért, mert - mint most, a 9000. folytatásnál - akkor is egy sajnálatos haláleset borzolta a kedélyeket. A legidősebb Berényi testvér távozott az élők sorából, természetesen gyanús körülmények között, ránk hagyva ifjabb fivérét, Miklóst, valamint feleségét, Klaudiát, akik aztán több ezer részen át gondoskodtak a szálak összekuszálásáról. Az indulás főleg azért volt nehéz, mert - a hatalmas reklámkampány ellenére - nagyon kevesen nézték az új sorozatot. Ám az akkor ugyancsak kezdeti lépéseit megtevő új kereskedelmi tévé irányítóinak volt türelmük kivárni, míg a közönség hozzászokott a Barátok közthöz és a nézettség számai emelkedésbe fogtak. Azon aztán már lehet vitázni, hogy ezt az igénytelenség diadalának kell-e tartani, vagy az alkotók és az RTL Klub érdemének. A tény mégiscsak az, hogy a sorozat egy-két-három év múltán beváltotta a hozzá fűzött reményeket. És azóta is arat. Mármint diadalt. Másképpen azért aligha lenne elképzelhető, hogy meg tudott volna maradni a műsorrendben. Olyannyira egyébként, hogy néhány éve még a nyári szünetet is eltörölték, mert a rajongók ilyenkor sem akartak barátok nélkül maradni. Ez az állandó készenlét - és előre forgatás - nyilván nagy munkát követel a csapattól, de megoldották. Az írók szállítják a történet újabb és újabb csavarjait, a sok régi, bevált szereplő mellé mindig jönnek újabbak, a rendezők pedig biztos kézzel irányítják a felvételeket. Sok kritika érte menet közben a színészeket, akik bizony eléggé egyenlőtlen színvonalon birkóztak meg feladataikkal. De a sorozat irányítói ebben is következetesek maradtak. A főszereplők között alig tűntek fel már korábban "bejáratott" arcok. Talán az egyetlen Sztárek Andrea volt, akit nem a Barátok közt tett híressé, s bár Fodor Zsóka régebben még tévébemondó is volt, azért Magdi anyus figurájának köszönheti országos népszerűségét. A "régiek" közül mára négyen maradtak az alapcsapatból: Varga Izabella, Szőke Zoltán, Tihanyi-Tóth Csaba és Várkonyi András. S ha kezdetben akár őket, akár a többiek teljesítményét joggal lehetett bírálni, napjainkban - és elég régóta - magas színvonalon játszanak. Sokan csatlakoztak hozzájuk, elég csak a szintén korábban is ismert Rékasi Károlyt említeni és ők is szervesen illeszkednek a történetbe.
Éppen Rékasi esete példa egyébként a bevezetőben említett alapigazságokra. Súlyos motorbalesete után ugyanis kétszer is hosszabban nélkülözni kellett őt, amit a történetben meg kellett indokolni. Emiatt például elküldték egy hosszabb mexikói gyógykezelésre. De nem jelentett megoldhatatlan problémát az sem, ha valamelyik szereplő szülni ment. Mérai Katalin esetében a terhességet beleírták a történetbe, legutóbb Nyári Diát pedig előbb egy balesetben megbénították, aztán elküldték gyógyulni Olaszországba. Visszavonhatatlanul csak néhány figurát írtak ki a történetből, legutóbb Csórics Balázst, aki a színházat választotta, így szegény Rudi vízbe veszett, rengeteg bánatot okozva a még játszó szereplőknek. De ahogy a szerzőket megismertük, még egy sajnálatos haláleset sem akadályozza meg őket, hogy feltámasszanak figurákat. Rudi például rendszeresen kísérti a haláláért felelős Ádámot, s Magdi anyus is felbukkant már többször. Miután pedig a húsz éves jubileum alkalmából több alakot is vissza-visszahoznak a történetbe, nincs kizárva, hogy újabb meglepetésekben is lehet még részünk. Ezt ígérte egyébként a sorozat jelenlegi kreatív producere, Szerencsés Gabriella, aki rendezőként kezdett, de aztán átvette a stafétát a minden sorozatból aranyat csináló Kalamár Tamás utódától, Rozgonyi Ádámtól. Többször lehettünk tanúi szereplő-cserének is, ami kétségkívül megzavarja a nézőket. Az még hagyján, hogy egy rég látott figura később más alakban tér vissza, de már olyan is történt, hogy két jelenet között vette át a szerepet egy új kolléga. Jó látni viszont felnőni a régi gyerekszereplőket. Koller Virág (Luca) és Bereczki Gergő (Bandika) hosszú évek óta játsszák szerepüket és példájuk szemlélteti, hogy az évek múlásával senki sem marad kisgyerek. A show tehát folytatódik. És bár lehet szeretni, vagy akár utálni a Barátok köztöt, azért a 9000. rész után mindenképpen jár a gratuláció. Ez olyan modern mese habbal, amiért csak elismerés illeti az alkotókat.

Kácsor Zsolt: Lacika és a dögevők

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2018.08.04. 12:00
Illusztráció
Fotó: Népszava
Hát ki vagyok én, csak egy tompa agyú férfibeteg, aki angolul és franciául se tud rendesen, csak játssza folyton az eszét.
A pszichiátrián egy asszony ült velem szemben, hatvan évesnek tippeltem, de hetvennek nézett ki, mert megviselték a dögevők. Ezt tőle tudom, igaz, nem nekem mondta, hanem egy Lacika nevű embernek telefonon. Várakozás közben ugyanis telefonált, s bármennyire igyekezett lehalkítani a hangját, minden szavát érteni lehetett, mert a pszichiátrián a váróterem igazából nem terem, hanem egy szoba, csak egy nagyobbacska szobácska, ahol a betegek szorosan egymás mellett ülnek, s közben izzadnak, sóhajtoznak, nyögnek. Igyekeznek csöndben maradni, s általában nem beszélnek. Kivéve most ezt a nőt, aki azt suttogta a telefonba, hogy megviselik a dögevők. – Itt köröznek körülöttem a dögkeselyűk, és azt lesik, hogy mikor döglök meg – hadarta keserűen, mire igyekeztünk úgy tenni, mintha nem hallottunk volna semmit, mert ha meghallottunk volna bármit is, akkor reagálnunk kellett volna. Elvégre le lettünk dögkeselyűzve, holott egyáltalán nem köröztünk a váróteremben, csak ültünk a helyünkön, és vártunk a sorunkra. Légkondicionáló nem volt a helyiségben, így hát dőlt rólunk az izzadság, ez a nő azonban, akinek a dögevők a halálára lestek, mit sem törődött a hőséggel: a kánikula dacára szürke kardigánt viselt, az ölében meg egy tömött nejlonszatyrot tartott, ami ugyancsak melegíthette. Nem értettem, hogy miért nem segít magán, hogy miért nem rakja le a szatyrot legalább. – Képzeld el, Lacika, egyfolytában hallom a hangjukat, úgy kárognak ezek a dögök a fejemben, mint a varjak – suttogta a nő, és rekedt hangját a falakról öblösen verte vissza a mi saját csöndünk. Mellettem az egyik beteg megint megnézte a papírjait, immár úgy ötvenedszer. Míg szemben egy másik beteg az okostelefonjába temetkezett, és olyan szigorú képet vágott, mint akinek egy roppant sürgős jelentést kell elolvasnia. Pedig láttam a szeme rebbenésén, hogy hall ő is minden mondatot. – Nem tudom elviselni, Lacika, egyszerűen nem tudom tovább elviselni. Itt köröznek a fejem körül a dögevők, és bárhová megyek, követnek – sutyorászta az asszony, és olyan meggyőző volt a hangja, hogy már láttam is körülötte a madarakat. Aztán a magam számára is egészen váratlanul azon kezdtem tűnődni, hogy a dögevőt vajon miképpen mondják angolul és franciául. De nem tudtam. Jellemző a léhaságomra és az ostoba fejemre, hogy nem elfelejtettem ezeket a szavakat, hanem valószínűleg meg sem tanultam. Hiába, meg kellett volna rendesen tanulnom mindkét nyelvet, de most már késő. Dögevő, dögevő. Angolul vélhetően latinos hangzású szó lehet, nem tudom, miért, de magamban erre jutottam. Majdnem elővettem az okostelefonomat, hogy megnézzem a szótárban, aztán lemondtam róla. Nem kell mindent rögtön tudni. A dögevőnek franciául egészen biztosan roppant dallamos szónak kell lennie, mert a franciáknál minden gyönyörűségesen hangzik, ők még a szemetest is olyan szépen mondják, hogy eláll az ember lélegzete: la poubelle. Ezt véletlenül megtanultam, és nem felejtettem el. Van benne szépség, úgy értem, tényleg. Ráadásul a szemetes a franciában nőnemű szó, amit a pszichiátriai váróban hirtelen kissé igazságtalannak éreztem a nőbetegekre nézve. Arra a nőbetegre nézve is, aki a sírás határán nyöszörögve azt mondta a telefonba: – Segíts, Lacika, mert én ebbe beledöglök. Nem tudom, hogy Lacika mit válaszolt, de biztosan hosszan magyarázott, mert a nő is hosszan hallgatott, s közben előkotort egy zsebkendőt a teszkósan megtömött nejlonszatyrából, majd sokáig törölgette a szemét. Kezdtem ezt az ismeretlen Lacikát megszeretni. Először azt hittem, hogy ennek az asszonynak a fia lehet, de most már meg voltam győződve róla, hogy a szerelme. Nem, nem a férje, hanem a szerelme. S talán új kapcsolatról lehet szó, annyira újról, hogy ez a nő még itt sem képes meglenni a Lacikája hangja nélkül. Azon tűnődtem, hogy ez a Lacika vajon hogyan nézhet ki, és arra gondoltam, hogy becsületes arcú zöldség-kiskereskedő lehet, közel a nyugdíjhoz, aki még mindig napi tíz órát dolgozik a piacon, ahol a nővendégeket következetesen „drágámnak” szólítja, a férfiakat pedig „kedves uramnak”. És ezzel az asszonnyal, aki körül a dögevők károgva köröznek, bizonyosan nagyon türelmes. Én nem volnék vele az, de hát ki vagyok én, csak egy tompa agyú férfibeteg, aki angolul és franciául se tud rendesen, csak játssza folyton az eszét. De ez a Lacika… Ez egy komoly ember lehet. Nem olyan, mint én. Ez kitart a szerelme mellett a dögkeselyűi ellenére, és türelmesen, komolyan, aggódva meghallgatja, ha panaszkodik. Itt tartottam gondolatban, amikor nyílt az ajtó, s beszólították végre az asszonyt, mire az gyorsan belepuszilt a telefonba, elbúcsúzott Lacikától, majd fölállt, és bement az orvosi szobába. Nem állítom, hogy a várakozók némelyikéből nem hangzott föl egy-egy megkönnyebbült sóhaj. Én azonban már sajnáltam, hogy nem hallgathatom őt tovább. Istenem, milyen jó lesz majd nekik együtt otthon. Este, ha majd Lacika a munkából hazatér, csak ülnek a nagyszobában kettesben, fogják egymás kezét, és nézik, nézik a lassan köröző dögevőket.