A hagyomány

Gyerekkoromban annyit értettem a sajtópluralizmusból, hogy nekünk a Népszabadság jár, nagypapám pedig - akiről nagymamám sokszor elmondta, hogy a háború után a polgári kisgazdáknál exponálta magát - minden nap alaposan végigböngészi a Magyar Nemzetet.

Arról persze fogalmam sem volt, hogy a két lap lényegében ugyanazokat a híreket tárja a hetvenes évek újságfogyasztói elé, a különbség nagyjából annyi, hogy a Nemzetben még képek sincsenek.

Amikor a Magyar Nemzet polgári hagyományait emlegetjük, három igen rövid időszakot idézhetünk fel az újság majd' nyolcvan éves történetéből. A lapalapítás utáni hat évet, Pethő Sándor középutas hangvételét; a háború utáni kisgazda orientációjú időszakot; valamint a rendszerváltás körüli éveket, amikor a Hazafias Népfront lapjaként Pozsgay Imre védernyője alatt és politikai szándékainak megfelelően az újság kivételes szabadságot vívott ki magának. Ezt leszámítva a Nemzet kényszerű módon a mindenkori hatalom üzenőfüzete volt, utolsó három évében pedig egy feldühödött oligarcha bosszújának eszközeként jutott szusszanásnyi friss levegőhöz.

Ha innen nézzük, rendben van tehát Harrach Péter kereszténydemokrata frakcióvezető megszólalása, hogy a lap hagyományai tükrében "méltányos és igazságos" lenne, ha ők most újraindítanák. A hatalmuk megvan hozzá, a pénzünkből is jut bármire, amit ők fontosnak tartanak, valóban, miért ne csinálhatnának még egy kormánylapot, ha most pont erre van gusztusuk? Akár Magyar Nemzet néven, ha úgy tetszik.

De annyit azért szögezzünk le, csak a jegyzőkönyv kedvéért: "méltányos és igazságos" az lenne, ha a kormány nem saját hatáskörben kezelné a sajtót, nem maga tekergetné a hirdetési csapokat, hanem a piacra és a szólásszabadság természetes vonzerejére bízná a médiaipar működését. Mert ez a polgári hagyomány, nem más.