Idén is felszállt a fehér füst, és kiderült, a százezer feletti jelentkezőből hányan lehetnek a felsőoktatási intézmények polgárai. Bár az egyetemekre-főiskolákra felvettek száma kétezer hallgatóval nőtt, az arányok a legjobb indulattal is stagnálnak: miközben hazánk a diplomások arányát negyven százalékra prognosztizálta az évezred fordulóján, ez a részesedés most alig éri el az egyharmadot, míg a nyugat-európai országokban ötven-hatvan százalék körül jár.
A lényeg azonban az, hányan végeznek majd három-öt év múlva. A „lemorzsolódás” ugyanis hazánkban 25-30 százalék közé tehető. Vagyis minden negyedik-ötödik értelmiségi-jelölt képtelen megfelelni tanulmányai során a vele szemben támasztott követelményeknek. Az oktatási kormányzat ráadásul még 2015-ben idén szeptemberig adott nekik lehetőséget a „hiánypótlásra”. A döntés tizedik évfordulóján kvázi így emlékeztette az érintett hallgatókat a bolognai (három osztatú: alap, mester, doktori) felsőoktatás bevezetésére.
A befejezetlen tanulmányok folytatására tehát gyakorlatilag nincs tovább mód. Akik mégis megszereznék az eredetileg megcélzott diplomát, azok újrakezdhetik a tanulmányaikat, új felvételi eljárásban, „tiszta lappal” indulnak. Nincs lehetőség a kreditbeszámításra, korábbi tanulmányaik felfrissítésére. A rendszer nincs tovább tekintettel egyéni élethelyzetekre (gyermeknevelésre, idősgondozásra, megélhetésre), adminisztratív úton húzza le a sorompót százezrek előtt, akik így már soha nem vehetik át a diplomájukat.
Minden ember életében vannak kritikus időszakok, amelyeket ha nem is oldhat meg helyette az állam, kellő rugalmassággal segíthetne nekik. Különösen, ha a szülőhazájukban akarnak boldogulni, és ehhez várnak olyan kormányzati üzeneteket, amelyek megnyugtathatják őket: szükség lesz a tudásukra, a munkájukra, és tudnak a választott szakmájukban dolgozni.