Sem temetni, sem dicsérni

Ki olvassa Esterházy Pétert? – teszi fel a kérdést Szakács Árpád a Magyar Időkben, hogy aztán egy oldalon keresztül sorolja fel az inkább vélt, mintsem valós sérelmeit, csak mintegy mellékesen megemlítve, hogy szerinte Esterházyt még azok sem mindig olvasnak, akik a „balliberális” oldalon előszeretettel hivatkoznak rá. 
Ki olvassa Esterházy Pétert? – küldik meghívóikat jószándékú ismerőseim is a legnagyobb közösségi portálon, kérve, hogy egy olyan, megint csak virtuális közösséghez csatlakozzak, amely kiáll az „újabb uszítással” szemben, és megmutatja, hányan olvasnak Esterházyt jobb- és baloldaliak egyaránt. Politikai uborkaszezonban még ez a jobbára döcögős, beljobb- és belbaloldali, félreértéseken és komolyan vehetőségeken egyaránt alapuló „kulturkampf” is bírhat katalizáló potenciállal a baloldali közösségépítésben. Amikor azonban a kvázi állampárt a magyar sajtó további imperializációjára készül, annak, hogy az ember olvas-e Esterházyt, már jelentősen csökken a relevanciája. Merthogy nem is arról van itt szó. Balavány Györgyöt idézve  Esterházyt nem olvasni egyébként „nem ciki, amennyiben téged nem érdekel az anyanyelved, a kultúrád, a hazád.” A magam részéről minden magyar nyelven megjelenő és Magyarországon publikált szövegről ugyanezt gondolom, legyen bár szó egy nagyobb kiadó produktumáról, vagy magánkiadásban megjelent műről, szóljon bár a magyarság sorskérdéseiről vagy parlagfű elleni védelemről, és hívják bár az írót Nyirő Józsefnek, Takaró Mihálynak, Nyáry Krisztiánnak vagy Esterházy Péternek. A kulturkampf feloldása szerintem ilyen borzasztóan egyszerű, de persze tudom, hogy ennél többről és másról van szó. 
A nem ritkán lesajnált Moldova György még Göncz Árpád elhíresült Parlament előtti, el nem mondott beszéde kapcsán írta, hogy a dolgokat hagyni kell megtörténni. Vagyis, ha akkor Göncz a szélsőjobboldali provokátorok füttykoncertje ellenére belekezdett volna a beszédbe, pár hónap múlva talán senki nem emlékezett volna az egész ügyre. Az a beszéd éppen azáltal nyerte el (politika)történeti jelentőségét, hogy nem hangzott el. A kérdés tehát nem az, hogy olvasunk-e Esterházy Pétert. (Persze.) A kérdés úgy hangzik: van-e bátorságunk nem elmondani bizonyos beszédeket? 
Az áprilisi választások előtt az ellenzéki közvéleményt két ügy tartotta lázban. Egyrészt annak a Márki-Zay Péternek a valóban váratlan hódmezővásárhelyi győzelme, aki ugyanakkor nem győzte hangsúlyozni, hogy jobboldali gondolkodású, keresztény értékrendű ember, aki városát is ebben a szellemben szeretné majd irányítani. A győzelem utáni első, mámoros nyilatkozatok a „Fidesz összeomlásáról”, a „hódmezővásárhelyi példa követéséről” szóltak úgy, hogy a győztesből a helyi viszonyokról tudomást sem véve egyből egyfajta ellenzéki vezért kezdtek el kreálni a sokszor bízó, és ezért nyilván sokszor is csalódott szavazók és politikusok egyaránt. Az állítólagos fideszes összeomlásból aztán másfél hónapra rá meg is született az újabb, zsinórban harmadik kétharmados győzelem. Még talán így is lett volna esély arra, hogy a csodavárásba szédült ellenzék újkeletű csongrádi hőse egyfajta katalizátorszerepet töltsön be egy friss ellenzéki mozgalom megszületésében, ez azonban – ahogy Lakner Zoltán legutóbb a 168 órában megírta – a „szervezkedési tudás hiánya, a civil társadalom gyengesége és széttagoltsága” mellett azért sem volt lehetséges, mert a „mozgalmat” annak meghirdetői nem tudták valódi politikai tartalommal megtölteni. Vagyis a sokszínű, de egy közös célért az utcára vonuló tömeg aktivitását nem tudták politikailag keretezni, közös történetbe foglalni – olyan történetbe, amelynek relevanciája és jelentése nemcsak az Oktogontól a Kossuth térig egyértelmű, hanem azon túl is.
A másik ügy Simicska Lajosnak a városi legendárium, a suttogó propaganda szintjén élő „atombombája” volt, annak ellenére, hogy a volt Fidesz-közeli oligarcha maga hangsúlyozta többször is: „nem öngyilkos alkat”. A tanulság ugyanaz, mint fenn. Bár a mindent el- és ledöntő robbanás helyett csupán halk petárdapukkanásokat hallott, a baloldali (kormányváltó) közösség a valós politikai cselekvés helyett mégis metacselekvésekbe (ha rosszindulatúak vagyunk: pótcselekvésekbe) menekült: sajtótájékoztatókba, molinózásokba és a Szent Grálként tisztelt választási matek imádatába. Sok kis, egymástól független (rosszabb esetben egymásnak ellentmondó) történet, ami nem tudott egységes elbeszéléssé összeállni. Mert – képletesen szólva – elmondásra kerületek azok a beszédek, amelyek csak egy nagyobb, az egész országra érvényes beszéd összefüggésében nyerték volna el jelentésüket. És ezen a technikán (mert politikának azért túlzás lenne nevezni) az áprilisi vereség sem változtatott. „Nem értettük meg a vidéket”, kesereg a baloldali közösség, és adja ki az új jelszót: „Le vidékre!” úgy, hogy érvényes története, koncepciója, legalábbis olyan, amit az általa egységesnek képzelt „vidék” is megértene, azóta sincsen.
Ne legyenek illúzióink: a kormánypárt holdudvara által gerjesztett kulturkampf nem arról szól, hogy hányan olvasnak Esterházyt ebben az országban. Azok a szövegek (mivel érvényesek) még ha betiltanák is őket (ilyenről persze nincs szó), terjednének a neten és minden más módon. Inkább arról van szó, hogy amíg mi úgy gondoljuk, hogy megvédjük Esterházyt, addig semmit nem tudunk mondani azoknak, akik nem olvasnak Esterházyt, de ezt még saját (politikai) közösségüknek sem merik bevallani. Arról van szó, hogy 2018 nyarának végén Velkovics Vilmos bele tudja mondani az Echo Tv kamerájába, miszerint a „jobboldali érzelmű művészek” még a harmadik kétharmad után is ki vannak zárva a kulturális támogatások köréből. Teheti mindezt úgy, hogy ennek a mondásnak a jobboldali legendárium keretein túl is lehet relevanciája. Nem igaz, de attól még érvényes, mert egy egységes világképbe illeszkedik.
Amit persze a baloldal tagadhat, de attól, hogy az elhíresült „egy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá” Esterházy-idézetet közhellyé üresíti, ez a világkép még több millió szavazónak a valóság marad. 
2018.08.07 09:13

Eszmék nélkül nem megy

Az elmúlt hónapok tüntetéssorozata, a sikeres Audi-sztrájk, a fővárosi előválasztás és a hasonló akciók új esélyt teremtettek a baloldali ellenzéknek. A rabszolgatörvény – azaz a dolgozók még keményebb kizsákmányolása a hazai és külföldi tőke által – a baloldali politizálás alapkérdéséről, a munka és a tőke viszonyáról szól. Ezért a törvény elleni tiltakozó mozgalom szükségszerűen baloldali jellegű. Még akkor is, ha a liberális tiltakozók általában a fideszes kormány bűneire, a jobbikosok a külföldi nagytőke mohóságára igyekeztek koncentrálni. A szakszervezetek pedig, miközben a legklasszikusabb baloldali elveket hangoztatták, szavakban igyekeztek elhatárolódni mindenféle párttól, így a politikai baloldaltól is. 
De a jég olvadása is apró repedésekkel kezdődik. A baloldali ellenzék eddig alapvetően a kormány politikáját támadta, a hazai nagytőke csak a fideszes oligarchák kapcsán került említésre, a külföldi befektetők pedig szent tehénnek számítottak. Így aki a túlóratörvény ellen és az autógyári sztrájk mellett kötelezte el magát, az átlépett egy politikai Rubicont. Amikor a mai baloldal vezetőiként Tóth Bertalan a bankok elfogadhatatlan extraprofitjáról, Karácsony Gergely pedig a „nagytőke hatalmának” megtöréséról beszél, akkor olyan területre lépnek, ahova eddig csak a baloldal partizánjai merészkedtek. Nem véletlen, hogy az ellenzéki erők egy része igyekszik visszarángatni őket abba a kényelmi zónába, amelyből csak a Fidesz korruptságát és a jogállam leépítését lehet támadni. 
A baloldalnak azt kell megértenie, hogy a Fidesz-kormány antidemokratikus döntései alapvetően nem Orbán Viktor hatalmi mániájából, hanem a rezsim lényegéből következnek. A Fidesz célja egy új hazai nagytőkés osztály kiépítése, amely a német nagytőke partnereként, annak védettségét élvezve zsákmányolja ki a magyar társadalmat. Amelyet amúgy csak megvezethető tömegnek és nem társadalomnak tekint, a gyakorlatban valósítva meg a neoliberalizmus hírhedt jelszavát, mely szerint „nincs olyan, hogy társadalom”. A mondat szerzőjének, Margaret Thatchernek ez a demokratikus hagyományok miatt csak részben sikerült Nagy-Britanniában. Sajnos Orbán Viktor esélyei kétségkívül jobbak erre. A baloldalnak csak akkor sikerül megállítania, ha megérti és megérteti minél többekkel, hogy a Fidesz célja a társadalom atomizálása és gazdasági eszközökkel történő kizsákmányolása. Amelynek tudatos eszköze az oktatás és az egészségügy privatizálása, a szegényebb milliók előtti lezárása.
A harminc évvel ezelőtti rendszerváltozás egyik tantétele az volt, hogy „megszűntek az ideológiák”, és nincs már értelme jobboldalról és baloldalról beszélni. Ezt az ostobaságot a baloldalon kívül természetesen senki sem hitte el, a liberális, az újkonzervatív és a nacionalista ideológia azóta is virágkorát éli. A magyar baloldal viszont feladta ideológiáját, szellemi karakterét és intézményeit, s a múltját is megtagadta. A saját eszméi feladása után lényegében átvette a liberalizmus ideológiáját, némi szociálpolitikai baloskodással. Ezzel egyébként nemcsak saját magának ártott, hanem a magyar liberalizmust is meggyengítette. Kétségkívül jobban kormányzott, mint ahogy azt a választók megítélték, de saját ideológia, egységes világszemlélet, szellemi és kulturális háttér nélkül hosszabb távon nem lehet egy országot vezetni.
A magyar társadalom többsége egyértelműen vesztese az elmúlt évtizedeknek. Egymillióval csökkent az ország népessége, idegen kézbe került a nemzeti kincs java, nőnek a társadalmi különbségek, leépülőben van a népegészségügy és a közoktatás. A bérek a kelet-európai átlag alá kerültek, és megjelent egy agresszívan pöffeszkedő, újgazdag réteg. Ezen a tendencián kormányzati reformokkal a mai ellenzék sem tudna érdemben változtatni. Valódi felemelkedést csak egy merőben másfajta gazdasági és társadalmi rendszer hozhat. El lehet vitatkozni azon, hogy elsősorban az újraelosztást kell radikálisan megváltoztatni, vagy hozzá kell nyúlni a tulajdonviszonyokhoz is. A szocialista baloldal mindenesetre csak akkor tudja hitelesen képviselni ezt a fordulatot, ha az alapkérdésben visszatér ideológiája lényegéhez, a tőke és a munka érdekellentétéhez. Amely ellentétre ma ráépülnek olyan problémák, mint a környezetszennyezés (amely a szegényebb osztályokat és országokat sújtja), a robotizáció és az adataink, egész személyiségünk kiszolgáltatottsága idegen erőknek és szervezeteknek. Az államszocialista rendszer dogmáihoz persze nem szabad visszatérni. De a harminc évvel ezelőtti, az ideológiák megszűnéséről és a liberális rendszer örök győzelméről szóló dogmától is ideje megszabadulni.
A szocialista baloldal ideológiája két alapra épülhet: a meglevő társadalmi-gazdasági kritikájára, s egy igazságosabb, egyenlőbb és környezetileg fenntartható jövő bemutatására.
2019.02.20 09:45
Frissítve: 2019.02.20 09:48

Tüntető törvénykönyv

A rabszolgatörvény botrányos elfogadását követő ellenzéki tüntetéssorozat, de különösen az MTVA-székházban megejtett rendhagyó képviselői „fogadóórák” nyomán a Fidesz sem tagadhatja: a gyülekezési jog tüske a hatalom körme alatt.
Odáig a rendszerváltás utáni egyik kormányunk sem ment el, hogy - a két legerősebben védendő szabadságjog, a szólás- és gyülekezési szabadság korlátozásával párhuzamosan - törvényi úton büntesse a magyar törvényhozás, a parlament teljes ellenzékét. Márpedig ma a Fidesz efféle „Tüntető törvénykönyv” gondolatát dédelgeti. Közpénzt, paripát fegyvert nem kímélve, ehhez épp legitim érveket, jogpolitikai indokot keres. Kistafírozott háttérintézménye, a Századvég sietett a segítségére. „Törvénymódosítási javaslatok: az országgyűlési törvény és az EP-képviselők jogállásáról szóló törvény kiegészítése magatartási kódexszel” fenyegető cím alatt közölt tanulmányuk politikai pamfletnek is megjárja. Hangütésére jellemző, hogy már elöljáróban „nem rendeltetésszerű képviselői joggyakorlást” emleget, hanem azt állítja, „nemzetbiztonsági védelem alá eső közintézményekbe hatoltak be országgyűlési képviselők”. Ugyanakkor meg sem említik, hogy épp az általuk górcső alá vett törvény mondja ki: „A képviselői igazolvány valamennyi közigazgatási szervhez és közintézményekhez belépésre jogosít”!
A pártos jogvélemény a főügyészség (független bíró által még nem látott!) álláspontjának keskeny nyomtávú szellemi vágányán halad. Felveti: a képviselők nemcsak rendzavarást vagy garázdaságot követnek el, de - alkalmasint - „kvázi külföldi ügynökként viselkednek”. Erre alapozva követelik a törvény kiegészítését: „A képviselői tevékenység soha nem irányulhat az állam egységének és rendjének megbontására”- szögezik le. Csakhogy az állam monolit egységének „megbontása”, a hagyományos államhatalmi ágak (a törvényhozó, a végrehajtó és bírói hatalom) elválasztása egyenesen jogállami követelmény. 
Önmagát tagadná meg a kormányzópárt, ha az EP-választás küszöbén nem verné el a port az ellenzék uniós képviselőin is. „Mint ismeretes (?) az úgynevezett Sargentini jelentést több magyar ellenzéki képviselő is megszavazta, amely aktussal a magyar emberek markáns többsége szerint elárulták hazájukat”– inszinuál a Századvég. Ám könnyedén átsiklik afölött, hogy az ominózus 7-es cikkelyt rögzítő Alapszerződést Magyarország az elsők közt ratifikálta.
Mindezek alapján egyértelmű, hogy a jogi formalizmust túlbecsülő, a törvényesség fontosságát viszont messze alábecsülő Orbán-kormány megcsappant társadalmi támogatása ellenére sem fog lemondani a kilátásba helyezett retorziókról. Ellenkezőleg! A Századvég a pártállami idők politikai elhárításának nyelvezetét és hangnemét idéző politikai verdiktje jelzi, merre is tart a kormány: „A 2018. december 12-e óta – kisebb megszakításokkal - fennálló demonstrációsorozatban számos ellenzéki és kormányellenes politikai csoportosulás vett részt, baloldali pártpoltikusoktól kezdve jobbikos huligánokon át egészen liberális anarchistákig és külföldi szélsőbaloldali aktivistákig.”
Ne legyen tehát illúziója senkinek: a jogállamtipró „Tüntető törvénykönyv” is annak rendje és módja szerint meg fog születni.
2019.02.20 09:44
Frissítve: 2019.02.20 09:47