Sem temetni, sem dicsérni

Ki olvassa Esterházy Pétert? – teszi fel a kérdést Szakács Árpád a Magyar Időkben, hogy aztán egy oldalon keresztül sorolja fel az inkább vélt, mintsem valós sérelmeit, csak mintegy mellékesen megemlítve, hogy szerinte Esterházyt még azok sem mindig olvasnak, akik a „balliberális” oldalon előszeretettel hivatkoznak rá. 
Ki olvassa Esterházy Pétert? – küldik meghívóikat jószándékú ismerőseim is a legnagyobb közösségi portálon, kérve, hogy egy olyan, megint csak virtuális közösséghez csatlakozzak, amely kiáll az „újabb uszítással” szemben, és megmutatja, hányan olvasnak Esterházyt jobb- és baloldaliak egyaránt. Politikai uborkaszezonban még ez a jobbára döcögős, beljobb- és belbaloldali, félreértéseken és komolyan vehetőségeken egyaránt alapuló „kulturkampf” is bírhat katalizáló potenciállal a baloldali közösségépítésben. Amikor azonban a kvázi állampárt a magyar sajtó további imperializációjára készül, annak, hogy az ember olvas-e Esterházyt, már jelentősen csökken a relevanciája. Merthogy nem is arról van itt szó. Balavány Györgyöt idézve  Esterházyt nem olvasni egyébként „nem ciki, amennyiben téged nem érdekel az anyanyelved, a kultúrád, a hazád.” A magam részéről minden magyar nyelven megjelenő és Magyarországon publikált szövegről ugyanezt gondolom, legyen bár szó egy nagyobb kiadó produktumáról, vagy magánkiadásban megjelent műről, szóljon bár a magyarság sorskérdéseiről vagy parlagfű elleni védelemről, és hívják bár az írót Nyirő Józsefnek, Takaró Mihálynak, Nyáry Krisztiánnak vagy Esterházy Péternek. A kulturkampf feloldása szerintem ilyen borzasztóan egyszerű, de persze tudom, hogy ennél többről és másról van szó. 
A nem ritkán lesajnált Moldova György még Göncz Árpád elhíresült Parlament előtti, el nem mondott beszéde kapcsán írta, hogy a dolgokat hagyni kell megtörténni. Vagyis, ha akkor Göncz a szélsőjobboldali provokátorok füttykoncertje ellenére belekezdett volna a beszédbe, pár hónap múlva talán senki nem emlékezett volna az egész ügyre. Az a beszéd éppen azáltal nyerte el (politika)történeti jelentőségét, hogy nem hangzott el. A kérdés tehát nem az, hogy olvasunk-e Esterházy Pétert. (Persze.) A kérdés úgy hangzik: van-e bátorságunk nem elmondani bizonyos beszédeket? 
Az áprilisi választások előtt az ellenzéki közvéleményt két ügy tartotta lázban. Egyrészt annak a Márki-Zay Péternek a valóban váratlan hódmezővásárhelyi győzelme, aki ugyanakkor nem győzte hangsúlyozni, hogy jobboldali gondolkodású, keresztény értékrendű ember, aki városát is ebben a szellemben szeretné majd irányítani. A győzelem utáni első, mámoros nyilatkozatok a „Fidesz összeomlásáról”, a „hódmezővásárhelyi példa követéséről” szóltak úgy, hogy a győztesből a helyi viszonyokról tudomást sem véve egyből egyfajta ellenzéki vezért kezdtek el kreálni a sokszor bízó, és ezért nyilván sokszor is csalódott szavazók és politikusok egyaránt. Az állítólagos fideszes összeomlásból aztán másfél hónapra rá meg is született az újabb, zsinórban harmadik kétharmados győzelem. Még talán így is lett volna esély arra, hogy a csodavárásba szédült ellenzék újkeletű csongrádi hőse egyfajta katalizátorszerepet töltsön be egy friss ellenzéki mozgalom megszületésében, ez azonban – ahogy Lakner Zoltán legutóbb a 168 órában megírta – a „szervezkedési tudás hiánya, a civil társadalom gyengesége és széttagoltsága” mellett azért sem volt lehetséges, mert a „mozgalmat” annak meghirdetői nem tudták valódi politikai tartalommal megtölteni. Vagyis a sokszínű, de egy közös célért az utcára vonuló tömeg aktivitását nem tudták politikailag keretezni, közös történetbe foglalni – olyan történetbe, amelynek relevanciája és jelentése nemcsak az Oktogontól a Kossuth térig egyértelmű, hanem azon túl is.
A másik ügy Simicska Lajosnak a városi legendárium, a suttogó propaganda szintjén élő „atombombája” volt, annak ellenére, hogy a volt Fidesz-közeli oligarcha maga hangsúlyozta többször is: „nem öngyilkos alkat”. A tanulság ugyanaz, mint fenn. Bár a mindent el- és ledöntő robbanás helyett csupán halk petárdapukkanásokat hallott, a baloldali (kormányváltó) közösség a valós politikai cselekvés helyett mégis metacselekvésekbe (ha rosszindulatúak vagyunk: pótcselekvésekbe) menekült: sajtótájékoztatókba, molinózásokba és a Szent Grálként tisztelt választási matek imádatába. Sok kis, egymástól független (rosszabb esetben egymásnak ellentmondó) történet, ami nem tudott egységes elbeszéléssé összeállni. Mert – képletesen szólva – elmondásra kerületek azok a beszédek, amelyek csak egy nagyobb, az egész országra érvényes beszéd összefüggésében nyerték volna el jelentésüket. És ezen a technikán (mert politikának azért túlzás lenne nevezni) az áprilisi vereség sem változtatott. „Nem értettük meg a vidéket”, kesereg a baloldali közösség, és adja ki az új jelszót: „Le vidékre!” úgy, hogy érvényes története, koncepciója, legalábbis olyan, amit az általa egységesnek képzelt „vidék” is megértene, azóta sincsen.
Ne legyenek illúzióink: a kormánypárt holdudvara által gerjesztett kulturkampf nem arról szól, hogy hányan olvasnak Esterházyt ebben az országban. Azok a szövegek (mivel érvényesek) még ha betiltanák is őket (ilyenről persze nincs szó), terjednének a neten és minden más módon. Inkább arról van szó, hogy amíg mi úgy gondoljuk, hogy megvédjük Esterházyt, addig semmit nem tudunk mondani azoknak, akik nem olvasnak Esterházyt, de ezt még saját (politikai) közösségüknek sem merik bevallani. Arról van szó, hogy 2018 nyarának végén Velkovics Vilmos bele tudja mondani az Echo Tv kamerájába, miszerint a „jobboldali érzelmű művészek” még a harmadik kétharmad után is ki vannak zárva a kulturális támogatások köréből. Teheti mindezt úgy, hogy ennek a mondásnak a jobboldali legendárium keretein túl is lehet relevanciája. Nem igaz, de attól még érvényes, mert egy egységes világképbe illeszkedik.
Amit persze a baloldal tagadhat, de attól, hogy az elhíresült „egy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá” Esterházy-idézetet közhellyé üresíti, ez a világkép még több millió szavazónak a valóság marad. 
2018.08.07 09:13

Szerintem

Magyar vastartalék Orbán Viktor kiadta a jelszót: sokasodjunk, szaporodjunk. Alvezérei hűségesen szajkózzák a vezér gondolatát: mi a magyar családokra, és nem a bevándorlásra építjük jövőnket. Nemsokára konzultálni is fogunk erről. Soros, aki ismeretlen okból Európa muszlimok által történő elárasztását tartja küldetésének, most végre emberére talált. Itt aztán minden ajtó zárva van a terroristának bélyegzett menekültek előtt (persze egyesek azért bebocsájtást nyernek a letelepedési kötvények földjére). Gondolom, nincs épeszű ember, aki ne akarná a lakosság fogyatkozását megállítani. Ugyanakkor a magyar családok, legalábbis rövid távon, aligha fogják a jelenlegi munkaerő gondokat megoldani. Hiszen ha azonnal munkához látnak, akkor is legalább húsz esztendő kell ahhoz, amíg születendő utódaik munkába állhatnak. Addig esetleg sorosozhatunk vagy konzultálhatunk, mindkettő alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a gondokról. Ugyanakkor talán nem árt, ha vigyázó szemünket a Nyugatra vetjük, ahová nagyjából félmillió magyar állampolgár tántorgott ki az elmúlt években. Ha demográfiai és munkaerő problémáink vannak, esetleg nem lenne ostoba ötlet, őket hazacsábítani. Annál is inkább, mivel zömükben fiatal és jól képzett emberek. Igaz, a tekintélyelvű rendszernél többre becsülik a nehézkes, szócsépléses demokráciát, a lojalitásnál a tehetséget, a civilek vegzálása helyett a közéletbe való minél erősebb bevonásukat, a gyűlöletnél a szolidaritást. Ha úgy vesszük, végül is ők maguk is migránsok, ha uniós tagságunk miatt nem nevezik is így - bár sokszor annak tekintik - őket. Úgy tűnik, kormányunk is, hiszen néhány látszatintézkedésen kívül nem nagyon szorgalmazza hazatérésüket. Többségük ugyanis nem kormánypárti szavazó. És hirtelen nem is tűnnek olyan égetőnek a munkaerő gondok. Várjuk ki nyugodtan a húsz évet, amíg a kormánypárti szavazók felcseperednek. Hiszen a demográfiai és a munkaerő problémák fontosak, de a kétharmad még fontosabb. Kádár János Az ünnepek méltósága Örvendetes, hogy Semjén Zsolt fontosnak tartja az ünnepek méltóságát, én is szeretnék mindenki számára kedves ünnepeket átélni. Például valóban zavar karácsonykor az ingyen ebédre várók hosszú sora: mert szomorú, hogy ennyi ember szorul rá a segítségre. A nemzeti ünnepek méltóságát pedig az adná vissza, hogy ha a teljes nemzet képviselve lenne az állami zászló felvonásánál, tehát minden parlamenti párt elnöke ott állna a közjogi méltóságok mellett, az ünnepi beszédek pedig nem a kormánypártok dicsőségéről, hanem az adott ünnep történelmi jelentőségéről szólnának. A nemzetnek tagja minden magyar, legyen jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, keresztény vagy zsidó, Krisna tudatú vagy ateista. Az államnak ezzel csak annyi dolga van, hogy tudomásul vegye létezésüket. Verseci Miklós 
2018.11.19 16:00
Frissítve: 2018.11.19 16:00

Az örök Simca

Szabadulni Béci bácsi autójától. Akkor, 1968 nyarán ez volt a családi feladat. Egy használt Simca Aronde volt, amit Belgiumban élő rokonaitól kapott, hogy Saci nénit orvosi vizsgálatokra szállítsa. A Simca nem volt ismert márka Magyarországon, ráadásul ellenszenves bordó színe volt, és magán viselte Béci bácsi számos sikertelen parkolási kísérletének és koccanásának nyomait. 
Béci bácsi meghalt, Saci néni kórházban volt, az autó pedig ott állt a házunk előtt. Hiába próbálkoztunk apróhirdetéssel, senki sem jelentkezett. Anyám akkor úgy döntött, hogy vidéki autóvásárokra megyünk. Szolnokon kezdtük. A feladat természetesen rám hárult, de miután csak néhány héttel korábban kaptam jogosítványt, szívesen vállaltam. 
Ám egy ilyen autóvásár nem az elpuhult városi léleknek való szórakozás. Jöttek-mentek a nézelődők, ócsárolták az autót, hiányolták a szivargyújtót és a szerszámkészletet, gyanakodva vizsgálgatták a kilométerórát, az orrukat húzták az utastér savanyú dohányszagától, nem méltányolták a naptetőt és a krómozott ütközők látványát sem, alkudoztak, majd legyintve távoztak. Egész nap ott álltam a kietlen domboldalon, körülöttem autók százai, sehol egy mosdó, sehol egy büfé. Délután elfogott a reménytelenség. Aztán, nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy alacsony, kalapos, botra támaszkodó, rosszkedvű, idős férfi. 
- Szép autó – mondta.
- Igen – feleltem közömbösen. Begyújtottam a motort, ami halkan duruzsolva indult.
- Megveszem – mondta. – Mennyit kér?
Megmondtam az árat, amit anyám a lelkemre kötött.
- Rendben.
- Nincs benne szivargyújtó – mondtam.
- Nem dohányzom.
- A naptető sem nyílik. 
- Nem érdekel – mordult rám. – Mondtam, hogy megveszem. Az iratokat is intézem a tanácsnál, van ott ismerősöm.
Leírtuk egymás adatait, átadta a pénzt egy használt Közért-zacskóban, kezet fogtunk.
- Kivinne az állomásra? – kérdeztem.
- Fogjon taxit. Nincs jogosítványom, és amúgy is rosszul tájékozódom.
Otthon anyám megdicsért, amire azért ritkán volt példa. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Egy reggel felszálltam a szolnoki vonatra. Megtaláltam a házat is, ahol lakott, igazi vidéki külvárosi utca, néhányan meg is néztek. Csengettem, vártam. Újra csengettem. Akkor kinyitotta a kaput. Meglepődött. Bementünk az udvarra, ott állt a Simca tisztára mosva, horpadások kijavítva. Nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést.
- Valami baj van? – kérdezte. - Nem, nincs semmi baj – nehezen találtam a szavakat. – Csak érdekelne, miért vette meg az autót. 
A konyhában ültünk le. 
- Befőttet kér? – kérdezte. – Egyedül élek, más nincs itthon.
Nem kértem.
- A háborúban a németek elől menekültem, valahogy Párizsig sodródtam – szomorúan mesélt, szinte suttogva. - Megismertem egy lányt, kalandnak indult, aztán beleszerettem. Volt autója, egy Simca Aronde. Abban csókolóztunk először. Soha nem felejtem el. Maga még fiatal, nem érti. 
- Meggondoltam – mondtam. – Mégis kérnék befőttet.
Nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy rosszkedvű, idős férfi
2018.11.19 12:57
Frissítve: 2018.11.19 12:58