Sem temetni, sem dicsérni

Ki olvassa Esterházy Pétert? – teszi fel a kérdést Szakács Árpád a Magyar Időkben, hogy aztán egy oldalon keresztül sorolja fel az inkább vélt, mintsem valós sérelmeit, csak mintegy mellékesen megemlítve, hogy szerinte Esterházyt még azok sem mindig olvasnak, akik a „balliberális” oldalon előszeretettel hivatkoznak rá. 
Ki olvassa Esterházy Pétert? – küldik meghívóikat jószándékú ismerőseim is a legnagyobb közösségi portálon, kérve, hogy egy olyan, megint csak virtuális közösséghez csatlakozzak, amely kiáll az „újabb uszítással” szemben, és megmutatja, hányan olvasnak Esterházyt jobb- és baloldaliak egyaránt. Politikai uborkaszezonban még ez a jobbára döcögős, beljobb- és belbaloldali, félreértéseken és komolyan vehetőségeken egyaránt alapuló „kulturkampf” is bírhat katalizáló potenciállal a baloldali közösségépítésben. Amikor azonban a kvázi állampárt a magyar sajtó további imperializációjára készül, annak, hogy az ember olvas-e Esterházyt, már jelentősen csökken a relevanciája. Merthogy nem is arról van itt szó. Balavány Györgyöt idézve  Esterházyt nem olvasni egyébként „nem ciki, amennyiben téged nem érdekel az anyanyelved, a kultúrád, a hazád.” A magam részéről minden magyar nyelven megjelenő és Magyarországon publikált szövegről ugyanezt gondolom, legyen bár szó egy nagyobb kiadó produktumáról, vagy magánkiadásban megjelent műről, szóljon bár a magyarság sorskérdéseiről vagy parlagfű elleni védelemről, és hívják bár az írót Nyirő Józsefnek, Takaró Mihálynak, Nyáry Krisztiánnak vagy Esterházy Péternek. A kulturkampf feloldása szerintem ilyen borzasztóan egyszerű, de persze tudom, hogy ennél többről és másról van szó. 
A nem ritkán lesajnált Moldova György még Göncz Árpád elhíresült Parlament előtti, el nem mondott beszéde kapcsán írta, hogy a dolgokat hagyni kell megtörténni. Vagyis, ha akkor Göncz a szélsőjobboldali provokátorok füttykoncertje ellenére belekezdett volna a beszédbe, pár hónap múlva talán senki nem emlékezett volna az egész ügyre. Az a beszéd éppen azáltal nyerte el (politika)történeti jelentőségét, hogy nem hangzott el. A kérdés tehát nem az, hogy olvasunk-e Esterházy Pétert. (Persze.) A kérdés úgy hangzik: van-e bátorságunk nem elmondani bizonyos beszédeket? 
Az áprilisi választások előtt az ellenzéki közvéleményt két ügy tartotta lázban. Egyrészt annak a Márki-Zay Péternek a valóban váratlan hódmezővásárhelyi győzelme, aki ugyanakkor nem győzte hangsúlyozni, hogy jobboldali gondolkodású, keresztény értékrendű ember, aki városát is ebben a szellemben szeretné majd irányítani. A győzelem utáni első, mámoros nyilatkozatok a „Fidesz összeomlásáról”, a „hódmezővásárhelyi példa követéséről” szóltak úgy, hogy a győztesből a helyi viszonyokról tudomást sem véve egyből egyfajta ellenzéki vezért kezdtek el kreálni a sokszor bízó, és ezért nyilván sokszor is csalódott szavazók és politikusok egyaránt. Az állítólagos fideszes összeomlásból aztán másfél hónapra rá meg is született az újabb, zsinórban harmadik kétharmados győzelem. Még talán így is lett volna esély arra, hogy a csodavárásba szédült ellenzék újkeletű csongrádi hőse egyfajta katalizátorszerepet töltsön be egy friss ellenzéki mozgalom megszületésében, ez azonban – ahogy Lakner Zoltán legutóbb a 168 órában megírta – a „szervezkedési tudás hiánya, a civil társadalom gyengesége és széttagoltsága” mellett azért sem volt lehetséges, mert a „mozgalmat” annak meghirdetői nem tudták valódi politikai tartalommal megtölteni. Vagyis a sokszínű, de egy közös célért az utcára vonuló tömeg aktivitását nem tudták politikailag keretezni, közös történetbe foglalni – olyan történetbe, amelynek relevanciája és jelentése nemcsak az Oktogontól a Kossuth térig egyértelmű, hanem azon túl is.
A másik ügy Simicska Lajosnak a városi legendárium, a suttogó propaganda szintjén élő „atombombája” volt, annak ellenére, hogy a volt Fidesz-közeli oligarcha maga hangsúlyozta többször is: „nem öngyilkos alkat”. A tanulság ugyanaz, mint fenn. Bár a mindent el- és ledöntő robbanás helyett csupán halk petárdapukkanásokat hallott, a baloldali (kormányváltó) közösség a valós politikai cselekvés helyett mégis metacselekvésekbe (ha rosszindulatúak vagyunk: pótcselekvésekbe) menekült: sajtótájékoztatókba, molinózásokba és a Szent Grálként tisztelt választási matek imádatába. Sok kis, egymástól független (rosszabb esetben egymásnak ellentmondó) történet, ami nem tudott egységes elbeszéléssé összeállni. Mert – képletesen szólva – elmondásra kerületek azok a beszédek, amelyek csak egy nagyobb, az egész országra érvényes beszéd összefüggésében nyerték volna el jelentésüket. És ezen a technikán (mert politikának azért túlzás lenne nevezni) az áprilisi vereség sem változtatott. „Nem értettük meg a vidéket”, kesereg a baloldali közösség, és adja ki az új jelszót: „Le vidékre!” úgy, hogy érvényes története, koncepciója, legalábbis olyan, amit az általa egységesnek képzelt „vidék” is megértene, azóta sincsen.
Ne legyenek illúzióink: a kormánypárt holdudvara által gerjesztett kulturkampf nem arról szól, hogy hányan olvasnak Esterházyt ebben az országban. Azok a szövegek (mivel érvényesek) még ha betiltanák is őket (ilyenről persze nincs szó), terjednének a neten és minden más módon. Inkább arról van szó, hogy amíg mi úgy gondoljuk, hogy megvédjük Esterházyt, addig semmit nem tudunk mondani azoknak, akik nem olvasnak Esterházyt, de ezt még saját (politikai) közösségüknek sem merik bevallani. Arról van szó, hogy 2018 nyarának végén Velkovics Vilmos bele tudja mondani az Echo Tv kamerájába, miszerint a „jobboldali érzelmű művészek” még a harmadik kétharmad után is ki vannak zárva a kulturális támogatások köréből. Teheti mindezt úgy, hogy ennek a mondásnak a jobboldali legendárium keretein túl is lehet relevanciája. Nem igaz, de attól még érvényes, mert egy egységes világképbe illeszkedik.
Amit persze a baloldal tagadhat, de attól, hogy az elhíresült „egy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá” Esterházy-idézetet közhellyé üresíti, ez a világkép még több millió szavazónak a valóság marad. 

Könyöknyomok

A keskeny ablakpárkányon néhány ötforintosnyi ujjlenyomat és két nagyobb folt. Könyöknyomok. Viráglocsolás közben néha letörölgetem a párkányt is, így bukkantam rájuk. Elég tanácstalan képet vághatok ott álldogálva a kannával a kezemben, amint próbálom megfejteni a foltok titkát, mert hallom, amint fordul a szomszéd néni kisablakának a kilincse, hogy megnézze, mi a fenét csinálok a gangon. 
Mutatom a foltokat, de csendre intem: a betonozott udvar viszi a hangot, nem akarom nagydobra verni, mit találtam. A szomszéd néni óvatosan kilép mellém, és figyeli, amint a földre helyezem a kannát, a két könyökömet a két lenyomatba illesztem, és figyelek. Az orrom az ablaküvegnek nyomódik, most, hogy így nézem, elég maszatos is az üveg, mintha valaki igyekezett volna letörölgetni az orrlenyomatokat róla, de csak rosszabb lett a helyzet, így végül hagyta a francba az egészet. 
Amit látok, megdöbbent: a fürdőszobánk ablakáról sosem húzzuk fel a reluxát, és egészen eddig a pillanatig meg voltam győződve arról, hogy ez így rendben is van, az ablakon nem lehet belátni. Ha azonban a könyöknyomba illesztem a kezem és az üvegnek dőlök, a reluxa csíkjai között, enyhén hunyorítva egy vékony sávban kirajzolódik mindaz, ami a fürdőszobánkban történik. 
- Szerintem azok voltak – bök a román vendégmunkások ajtajára a szomszéd néni –, valamelyik nap hallottam, hogy itt susmorognak a korlátnál, de nem mertem kinézni. Azt hittem, dohányoznak.
A dohányzást éppenséggel biztosra veszem, ötlik fel a balkonládáim karimája alá gondosan bedolgozott csikkek képe, és azon kezdek gondolkodni: ugyan, mióta leskelődhetnek a román vendégmunkások. 
Nagyjából fél éve költöztek ide, kapcsolatunk azóta ellentmondásos. Valami lehetetlen román tévécsatornát néznek, amelyen kizárólag mulatósnóták és a kilencvenes évek legszégyenteljesebb eurodance-slágerei mennek éjjel-nappal. Mivel ők nappal dolgoznak, többnyire éjjel bömböl a tévéből az elviselhetetlen zaj – meg persze hétvégén. Egyszer hajnalban, pongyolában csöngettem be hozzájuk, hogy kapcsolják ki végre. Egy mukkot sem értettek magyarul, láthatóan elaludtak a tévé előtt, ijedten kapkodtak a távirányító után. Azóta, ha megint elviselhetetlen a slágerparádé, csak felcsavarom a Cherry Coke reklámfilmjének zenéjét teljes hangerőre, olyankor gyorsan elszégyellik magukat, és lehalkítják a tévét.
Törölgetem a port meg a lenyomatokat az ablakpárkányról, a szomszéd néni szörnyülködik mellettem. Meg vagyok lesve, ez már egészen bizonyos. A nagy sóhajokra odajön a bácsi is a gang túloldalán, aki, miután vázoljuk neki a harci helyzetet, hallgat néhány másodpercig, majd előáll a megoldással:
- Nagyon egyszerű. Legközelebb, ha leskelődnek, ki kell nyitni az ablakot, és jó hangosan rájuk kiabálni.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet volna fürdés közben kinyitnom az ablakot – próbálom magyarázni a bácsinak, mi a probléma a mentő ötletével, ő azonban nagy hévvel folytatja:
- Azt kell kiabálni, hogy na, tessék, lehet jönni, hadd lássam, van-e harminc centis farkatok! Meglátja, aranyos, ettől megijednek majd.

Ripacsok

Kell azért politikusi hevület ahhoz, hogy valaki szinte elszálljon a pulpitusról bejelentvén: a BMW Debrecenben épít hatalmas gyárat, a románokat és a szlovákokat meg emiatt megüti a guta. Kiáll tehát a politikus, és vehemensen előadja színjátékát, amint a ripacsok szokták: mintha vele kezdődött volna a világmindenség. E politikusi onániában aztán megfeledkezik arról, hogy a multinacionális cégek betelepítésének ára van. Nem hülyék, hogy csak a rokonszenv vezesse őket. Így járt el az Opel, a Suzuki, az Audi, a Mercedes is – nem a két szép szemünkért kaptuk a lehetőséget, hogy munkakultúrát, korszerű technológiát hozzanak Magyarországra, olyan termelési volument, amely alaposan megdobja a magyar GDP-t, aminek veszélyeire már Varga miniszter úr is volt szíves felhívni a figyelmet.
A multikra szüksége van az országnak, amely ilyen méretű és minőségű innovációra a saját erejéből nem volna képes. Ám a ripacsok előadásából mindig hiányzik a teljesség: miért éri meg a közösségnek, ha az állam – amit saját hitbizományként kezelnek a pénzünkkel együtt - évekig fizeti a BMW alkalmazottainak a bérét, miért és milyen kedvezményekkel telepítik éppen oda a gyárat, ahol azt a helyiek amúgy kifogásolják. Tragikomikus nézni, ahogyan a politikai ripacsok egyszerre öltik fel a multiellenes és a multitámogató gúnyáját. Mire jó, ez a pofátlan kétszínűség?
Halljuk egyébként, hogy a két korábban titkos összegből bevásárolt szállítógép, meg a pénteken – immár kormányzati felhajtás nélkül - Kecskemétre érkezett business-kisgép is katonai célokat szolgál. Csak mert a katonaság üzemelteti majd. Aztán feltűnik fedélzetükön a külföldre látogató kormányfő. Kivetni való nem ebben, hanem a mindent átszövő ócska mellébeszélésben, a titkolózásban van. (Emlékezzünk Paksra: azt sem tudjuk, szükségünk lesz-e a bővítésre, aminél csak az felháborítóbb, hogy alig valamit tudni az orosz szerződésről.)
A ripacsok meg állnak a nyilvánosság színpadán és hülyének nézik a közönséget. Az pedig úgy tapsikol, mintha művészetet látna.
Szerző
Friss Róbert