Sem temetni, sem dicsérni

Ki olvassa Esterházy Pétert? – teszi fel a kérdést Szakács Árpád a Magyar Időkben, hogy aztán egy oldalon keresztül sorolja fel az inkább vélt, mintsem valós sérelmeit, csak mintegy mellékesen megemlítve, hogy szerinte Esterházyt még azok sem mindig olvasnak, akik a „balliberális” oldalon előszeretettel hivatkoznak rá. 
Ki olvassa Esterházy Pétert? – küldik meghívóikat jószándékú ismerőseim is a legnagyobb közösségi portálon, kérve, hogy egy olyan, megint csak virtuális közösséghez csatlakozzak, amely kiáll az „újabb uszítással” szemben, és megmutatja, hányan olvasnak Esterházyt jobb- és baloldaliak egyaránt. Politikai uborkaszezonban még ez a jobbára döcögős, beljobb- és belbaloldali, félreértéseken és komolyan vehetőségeken egyaránt alapuló „kulturkampf” is bírhat katalizáló potenciállal a baloldali közösségépítésben. Amikor azonban a kvázi állampárt a magyar sajtó további imperializációjára készül, annak, hogy az ember olvas-e Esterházyt, már jelentősen csökken a relevanciája. Merthogy nem is arról van itt szó. Balavány Györgyöt idézve  Esterházyt nem olvasni egyébként „nem ciki, amennyiben téged nem érdekel az anyanyelved, a kultúrád, a hazád.” A magam részéről minden magyar nyelven megjelenő és Magyarországon publikált szövegről ugyanezt gondolom, legyen bár szó egy nagyobb kiadó produktumáról, vagy magánkiadásban megjelent műről, szóljon bár a magyarság sorskérdéseiről vagy parlagfű elleni védelemről, és hívják bár az írót Nyirő Józsefnek, Takaró Mihálynak, Nyáry Krisztiánnak vagy Esterházy Péternek. A kulturkampf feloldása szerintem ilyen borzasztóan egyszerű, de persze tudom, hogy ennél többről és másról van szó. 
A nem ritkán lesajnált Moldova György még Göncz Árpád elhíresült Parlament előtti, el nem mondott beszéde kapcsán írta, hogy a dolgokat hagyni kell megtörténni. Vagyis, ha akkor Göncz a szélsőjobboldali provokátorok füttykoncertje ellenére belekezdett volna a beszédbe, pár hónap múlva talán senki nem emlékezett volna az egész ügyre. Az a beszéd éppen azáltal nyerte el (politika)történeti jelentőségét, hogy nem hangzott el. A kérdés tehát nem az, hogy olvasunk-e Esterházy Pétert. (Persze.) A kérdés úgy hangzik: van-e bátorságunk nem elmondani bizonyos beszédeket? 
Az áprilisi választások előtt az ellenzéki közvéleményt két ügy tartotta lázban. Egyrészt annak a Márki-Zay Péternek a valóban váratlan hódmezővásárhelyi győzelme, aki ugyanakkor nem győzte hangsúlyozni, hogy jobboldali gondolkodású, keresztény értékrendű ember, aki városát is ebben a szellemben szeretné majd irányítani. A győzelem utáni első, mámoros nyilatkozatok a „Fidesz összeomlásáról”, a „hódmezővásárhelyi példa követéséről” szóltak úgy, hogy a győztesből a helyi viszonyokról tudomást sem véve egyből egyfajta ellenzéki vezért kezdtek el kreálni a sokszor bízó, és ezért nyilván sokszor is csalódott szavazók és politikusok egyaránt. Az állítólagos fideszes összeomlásból aztán másfél hónapra rá meg is született az újabb, zsinórban harmadik kétharmados győzelem. Még talán így is lett volna esély arra, hogy a csodavárásba szédült ellenzék újkeletű csongrádi hőse egyfajta katalizátorszerepet töltsön be egy friss ellenzéki mozgalom megszületésében, ez azonban – ahogy Lakner Zoltán legutóbb a 168 órában megírta – a „szervezkedési tudás hiánya, a civil társadalom gyengesége és széttagoltsága” mellett azért sem volt lehetséges, mert a „mozgalmat” annak meghirdetői nem tudták valódi politikai tartalommal megtölteni. Vagyis a sokszínű, de egy közös célért az utcára vonuló tömeg aktivitását nem tudták politikailag keretezni, közös történetbe foglalni – olyan történetbe, amelynek relevanciája és jelentése nemcsak az Oktogontól a Kossuth térig egyértelmű, hanem azon túl is.
A másik ügy Simicska Lajosnak a városi legendárium, a suttogó propaganda szintjén élő „atombombája” volt, annak ellenére, hogy a volt Fidesz-közeli oligarcha maga hangsúlyozta többször is: „nem öngyilkos alkat”. A tanulság ugyanaz, mint fenn. Bár a mindent el- és ledöntő robbanás helyett csupán halk petárdapukkanásokat hallott, a baloldali (kormányváltó) közösség a valós politikai cselekvés helyett mégis metacselekvésekbe (ha rosszindulatúak vagyunk: pótcselekvésekbe) menekült: sajtótájékoztatókba, molinózásokba és a Szent Grálként tisztelt választási matek imádatába. Sok kis, egymástól független (rosszabb esetben egymásnak ellentmondó) történet, ami nem tudott egységes elbeszéléssé összeállni. Mert – képletesen szólva – elmondásra kerületek azok a beszédek, amelyek csak egy nagyobb, az egész országra érvényes beszéd összefüggésében nyerték volna el jelentésüket. És ezen a technikán (mert politikának azért túlzás lenne nevezni) az áprilisi vereség sem változtatott. „Nem értettük meg a vidéket”, kesereg a baloldali közösség, és adja ki az új jelszót: „Le vidékre!” úgy, hogy érvényes története, koncepciója, legalábbis olyan, amit az általa egységesnek képzelt „vidék” is megértene, azóta sincsen.
Ne legyenek illúzióink: a kormánypárt holdudvara által gerjesztett kulturkampf nem arról szól, hogy hányan olvasnak Esterházyt ebben az országban. Azok a szövegek (mivel érvényesek) még ha betiltanák is őket (ilyenről persze nincs szó), terjednének a neten és minden más módon. Inkább arról van szó, hogy amíg mi úgy gondoljuk, hogy megvédjük Esterházyt, addig semmit nem tudunk mondani azoknak, akik nem olvasnak Esterházyt, de ezt még saját (politikai) közösségüknek sem merik bevallani. Arról van szó, hogy 2018 nyarának végén Velkovics Vilmos bele tudja mondani az Echo Tv kamerájába, miszerint a „jobboldali érzelmű művészek” még a harmadik kétharmad után is ki vannak zárva a kulturális támogatások köréből. Teheti mindezt úgy, hogy ennek a mondásnak a jobboldali legendárium keretein túl is lehet relevanciája. Nem igaz, de attól még érvényes, mert egy egységes világképbe illeszkedik.
Amit persze a baloldal tagadhat, de attól, hogy az elhíresült „egy bizonyos szint felett nem süllyedünk egy bizonyos szint alá” Esterházy-idézetet közhellyé üresíti, ez a világkép még több millió szavazónak a valóság marad. 
2018.08.07 09:13

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04