Domingo és a bayreuthi árok

Publikálás dátuma
2018.08.09 13:00

Fotó: Presse/ Enrico Nawrath
Minden évben adódik valamilyen meglepetés a wagneriánusok Mekkájában, Bayreuthban. Az idei Plácido Domingo karmesteri bukása volt.
A világ nagy operaházaiban már több évtizede egyre több rendező, művészeti vezető próbálja megújítani az opera műfaját. A látszólag provinciális – valójában méltán híres – bajor kisváros, Bayreuth is élen jár ebben, ünnepi játékait legtöbbször revelatív erejű előadások, időnként botrányt kiváltó rendezések is fűszerezik. A Wagner-fesztivál tavalyi évadának abszolút szenzációjának számított, hogy a fesztivál majdnem másfél évszázados történetében először kértek föl zsidó származású művészt rendezésre. Az ausztrál Barry Kosky – aki orosz, lengyel és magyar zsidó felmenőkkel is bír – 2013 óta áll a berlini Komische Oper élén, többek között arról vált híressé, hogy színházából „kitiltotta” Wagner darabjait. A fesztivál művészeti vezetője, Katharina Wagner (a zeneszerző dédunokája) felkérésére azonban ő sem tudott nemet mondani. A nürnbergi mesterdalnokok tavalyi színrevitelével azt a kérdést is feszegette, mennyire vet árnyékot Wagner művészetére a zeneszerző antiszemitizmusa. Wagner vígoperáját három idősíkban – a XVI. századi dalnokverseny, a zeneszerző XIX. századi polgári szalonja és a nürnbergi per tárgyalótermének helyszínén – jelenítette meg. A fesztivál 142 éves történetében sok ezer amerikai fordult meg a nézőtéren, amerikai rendező azonban első ízben idén kapott lehetőséget a Zöld Dombon. Az izraeli felmenőkkel bíró Yuval Sharon már-már feminista megközelítésben vitte színre a Lohengrint, amelynek zárójelenete egészen talányos lett. A Neo Rauch és Rosa Loy művészpáros festői díszletei és jelmezei között Elza végül életben marad, öccsével – Gottfried herceg alakjának ragyogóan zöld jelenésével, amely a közlekedési lámpák gyalogos emberkéjét idézi – kéz a kézben távozik a színpadról. Lohengrin, a sikertelen hős megszégyenül, Brabant hiszékeny, molylepkeszerűen ábrázolt népe egy hatalmas villámcsapásban pusztul el egy festőien ábrázolt trafóház előtt. Az előadás után egy idős, amerikai hölgy a szállás felé sétálva mindössze ennyit fűzött az előadáshoz: „Kimaradt a hattyú. De ki volt a végén a zöld emberke?” Wagner hívei szerint a német zeneszerző muzsikája sehol a világon nem hallható olyan tökéletesen, mint a zeneszerző elképzelései alapján építtetett Bayreuth-i Festspielhausban. A világ legjobb Wagner-énekesei, a világ legfelkészültebb, a hely akusztikáját kiválóan ismerő zenészek és karmesterek ritkán okoznak csalódást az akár éveken, sőt, évtizedeken át várólistán „éheztetett” közönségnek. Ám itt is hallható időnként félresiklott szólam, töredéknyi időre szétcsúszott ritmus – és a szigorú wagneriánus közönség máris büntet. Az idén augusztus 29-ig tartó fesztivál első nagy „áldozata” a 77 éves sztártenor, Plácido Domingo volt, aki karmesterként debütált a Zöld Dombon. A Walkür idei első előadásának végén a szolid taps mellett hangos fütty és pfújolás is hallható volt. Az örökkévalóságnak tűnő kínos pillanatot a két férfi főszereplő, a Siegmundot alakító Stephen Gould és a Votan szerepében fellépő John Lundgren próbálta menteni. A kudarcban osztozó, kiváló énekesek maguk közé zárva kísérték le a színpadról a közönség nem tetszését egy elegáns fejbiccentéssel tudomásul vévő Domingót. Semmi póz, semmi gesztus az udvariasságból tapsolók felé. Nem tett úgy, mint két estével korábban a Lohengrint csodálatos színészi alakítással, ám a harmadik felvonásban megtört hanggal végigéneklő Pjotr Beczala, vagy a Oltrudot alakító, 18 évnyi Bayreuth-absztcinencia után visszatérő mezzo, Waltraud Meier tette, akinek hangja felett eljárt az idő. Domingo a kritika előtti meghajlást választotta. A kudarc elismerését épp oly megható volt látni, mint amilyen megrázó volt hallani Sigmund tavaszi énekében Stephan Gould és a zenekar néhány taktus erejéig történő szétválását. Domingo előtt nem ismeretlen a speciális akusztikájú bayreuth-i színház, sem Wagner: az 1990-es években a spanyol tenor Parsifal, majd 2000-ben épp Siegmund szerepében aratott sikert. Igaz, a kagyló formájú, süllyesztett zenekari árok helyett eddig a színpadon szerezte itteni tapasztalatait. Christian Thielemann karmester, a fesztivál zeneigazgatója is elismeri, amivel minden, a fesztiválszínházat megjárt zenész tisztában van: még a legtapasztaltabb maestróknak is kihívást jelent a bayreuthi zenekari árok. „Amikor Bayreuthban vagyok, új fülekre van szükségem, a régit egyszerűen le kell vágnom. Nyár végén, a fesztivál befejeztével pedig visszaveszem a régi füleimet” – fogalmazott a zeneigazgató. A zenekari árok szokásostól eltérő formája kellemetlenül késlelteti a hang útját a zenekar, a színpad és a nézőtér között. A sajátos hangzásnak is betudható, hogy bizonyos karmesterek egy szezon után soha többé nem térnek vissza a Festspielhausba. Infó: Wagner Fesztivál Bayreuth Zajlik:augusztus 29-ig
2018.08.09 13:00
Frissítve: 2018.08.09 13:00

Ti rabjai a földnek - megjelent Aranyossi Magda emlékirata

Publikálás dátuma
2018.12.15 12:30
Aranyossi Magda és Pál 1956 környékén Leányfalun
Fotó: /
Szembefordult osztályával, az úri Magyarországgal, lázadva a társadalmi igazságtalanság ellen: megjelent Aranyossi Magda emlékirata.
A cím, amit a kiadó választott, lírai, rezignált, melankolikus. Visszafogott nosztalgiát sejtet, diszkrét naftalinszagot áraszt, „ódon ritkaságok” hangulatát idézi. Ezt még fokozza a csupa báj és kellem borító is.
S mindezzel alaposan megtéveszti leendő olvasóját.
Mert a szerző lebilincselően izgalmas emlékirata mindennek éppen az ellenkezője. Határozott választások, kemény döntések, súlyos kockázatvállalások mozgatják ugyanis Aranyossi Magda életét. Férje oldalán fiatalon csatlakozik a kommunista mozgalomhoz. A Tanácsköztársaság bukása után együtt emigrálnak (itthon a fehérterror az életüket fenyegette), érvényes útiokmányok nélkül élnek Ausztriában, Olaszországban, Svédországban, Németországban és Franciaországban. mindenhol részt vesznek a hol fél-, hol illegális mozgalmi munkában. Majd a második világháború idején kalandos úton visszatérnek Magyarországra, s az antifasiszta ellenállás harcosai lesznek.
A szerző felnőtt életének jelentős része tehát permanens létbizonytalanságban, a teljes ideiglenesség állapotában, majd állandó életveszélyben telt. S mégis: az emlékezés egészét valami derű hatja át – az eszme vezérelte, értelmes cselekvés bizonyossága. Mert Aranyossi Magda tudatosan fordult szembe osztályával, az úri Magyarországgal, a szörnyű társadalmi igazságtalanságokkal, s legjobb meggyőződése szerint választotta a kommunisták által kínált megoldást. Reprezentatív típusba tartozik ezzel, példának Lukács Györgyöt vagy Déry Tibort említhetjük.
 
Az emlékirat másik hőse – természetesen és méltán – a férj, a szellemi és harcostárs: Aranyossi Pál, aki szintén megtagadta a kiváltságosok világát, aki megannyi nyelven beszélt akcentus nélkül, aki nyomdakészen fogalmazott, aki – valami lenyűgöző könnyedséggel, eleganciával – a legveszélyesebb helyzetekben is feltalálta magát. A kommunista mozgalom kicsit csodabogár européer értelmiségije: lapokat szerkeszt, fordít, fedőállásokban dolgozik, röpcédulákat gyárt. A szerző leánykori neve: Nádas Magda. Korunk egyik legnagyobb írójának, Nádas Péternek a nagynénje. Az unokaöcs széljegyzetekkel egészíti ki a memoárt, ezek sosem tolakodóak, leginkább kiegészítik egy-egy emlék tényeit, helyenként vitatnak is egy-egy megállapítást, amitől csak izgalmasabb, gazdagabb lesz az eredeti mű. (Nádas Péter a Világló részletek című gigantikus alkotásában magától értetődően kulcsszerepet szán legendás nagynénjének.) A kötetet a szerző válogatott levelezése, családi fotógyűjtemény teszi teljessé, a szerkesztés Nagy Boglárka munkája.
A felszabadulással záruló memoár tehát egy mindvégig hithű kommunista életének meghatározó szakaszát tárja elénk (lapjain egyébként megelevenedik a nyugati emigráció szinte teljes munkásmozgalmi Pantheonja). Ma visszatekintve, tudom, sokan legyintenek: illúziókergetés, önbecsapás az egész, idejétmúlt ügy.
Ne siessünk ezzel a legyintéssel!

Mert a társadalmi igazságtalanság elleni lázadás egyáltalán nem anakronizmus. Miként a kiszolgáltatottakkal, a kisemmizettekkel, a lent világával vállalt szolidaritás vagy az antifasiszta ellenállás sem. Az egyenlőség – nem konjunktúra kérdése. Márpedig Aranyossi Magda emlékiratában ezek a vezérlő, sorsformáló eszmények. S aki ezekre tette fel az életét, az történelmi léptékben nem válhat megcsalatottá.

Info

Aranyossi Magda: Én régi, elsüllyedt világom – Nádas Péter széljegyzeteivel Jelenkor, 2018

Témák
irodalom
2018.12.15 12:30
Frissítve: 2018.12.15 12:30

A szolgálólány meséjének írója megelégelte, hogy Trumpék vegzálják az újságírókat

Publikálás dátuma
2018.12.15 09:30
Margaret Atwood
Fotó: AFP/ ANGELA WEISS
A nyolcvanéves kanadai írónő, Margaret Atwood arra szólította fel a különböző nemzetek íróit, köztük a magyarokat is, hogy saját hazájukban ne engedjék csorbulni a sajtószabadságot.
Az elmúlt évek Nobel-díj várományosa, Margaret Atwood egyre gyakrabban hallatja hangját közéleti ügyekben, legutóbb a #metoo-ügyek kapcsán nyilatkozott. A szolgálólány meséje című világsiker szerzője szerint a szexuális zaklatásokat nyilvánosan tárgyaló #metoo-akciók a hibás jogrendszerből adódnak. Mivel a szexuális zaklatási ügyek áldozatai a legtöbb esetben nem kapnak segítséget az intézményektől, ezért az internethez, a teljes nyilvánossághoz kezdtek fordulni. Ez nagyon hatékony eszköz ugyan, de mivel kilóg a jog által szabályozott térből, ezért Atwood szerint még komolyabb problémákhoz vezethet. „Ha túllépünk a jogrendszeren, mert nem hatékony, akkor mi jön helyette? Kinél lesz a hatalom? A szélsőségesek nyernek, és az ideológiájukból vallás lesz, és aki nem követi, azt eretneknek tartják. A regényírók különösen gyanúsak ilyenkor, mert emberekről írnak, és az emberek morálisan bizonytalanok. Az ideológiák célja pedig, hogy eltöröljék a bizonytalanságot.” Atwood szerint a demokrácia visszaszorulásával hasonló belső logika vezet a szólás- és sajtószabadság csorbulásához illetve szándékos csorbításához is. Az írók nemzetközi szervezetének, a Nemzetközi PEN Clubnak jelenlegi alelnökeként levélben fordult a napokban kollégáihoz, hogy felhívja figyelmüket a meggyilkolt vagy kivégzett újságírók életére. „Világszerte nő az erőszakkal elhallgattatott újságírók száma, ezért kerültek ők a Times magazin címlapjára, mint 2018 legfontosabb tanúi.” Atwood szerint semmi értelme azt hajtogatni, hogy „ez nálunk nem történhet meg”, hiszen a jelenség egyre szerteágazóbb, a Trump-adminisztráció listázza, le- és kihallgatja a médiában dolgozókat, és naponta akadályozza a munkájukat, ellehetetlenítve az igazsághoz és az információhoz hozzáférés alkotmányos jogát. Az író egyúttal felhívja a figyelmet a legújabb veszélyre is, a sajtóba vetett bizalmat szétziláló, központilag irányított hazugságok és álhírek (fake news) szaporodására. Atwood szerint ez éppen a demokráciadeficites országokra a legjellemzőbb. Nagyjából ezzel egy időben jelent meg a világsajtóban Michel Houellebecq francia író cikke, melyben leszögezi, hogy az amerikaiak ma már egészen biztosan nem adnák életüket a sajtószabadságért, és ez szerinte szorosan összefügg a jelenlegi vezetés módszereivel. Az író azt állítja, hogy eddig nem ismert Donald Trumpnál jobb amerikai elnököt.
Szerző
2018.12.15 09:30
Frissítve: 2018.12.15 09:30