„Mivel eltökéltem, hogy kitartok, ezért kitartottam, de hogy mi végre tartok ki, azt már nem tudtam megmondani. Éltem, egyik napról a másikra.” – mi mást is tehetne az ember, ha arra ébred az Alpok havas csúcsai és lankás mezői által körbevéve, hogy egy láthatatlan fal szigeteli el a szeretteitől, a civilizációtól, mindentől, ami korábban ismerős és megszokott volt számára. Egy harmincas éveiben járó nő életét, és keserves, vagy olykor enyhébb mindennapjait követhetjük végig Marlen Haushofer A fal című – 1963-as, magyarul most megjelent – regényében. Mivel a fal által határolt területről nincs kiút, és a nő feltételezései szerint azon túl mindenki meghalt, az őt körülvevő állatokkal szövetségre lépve próbál meg túlélni. Az Osztrák Állami Nagydíjjal is kitüntetett írónő regényét többek közt Doris Lessing is méltatta: „arról a heroikus szeretetről szól, amivel a mindennapok csekélységei felé fordulunk, amikor minden megsemmisülni készül körülöttünk."
A mű civilizáció- és társadalomkritikát egyaránt megfogalmaz, s a szabadság keresése helyett a túlélési lehetőségekre helyezi a hangsúlyt. A fal láthatatlanul mindig ott lebeg a szemhatáron, de az idő múlásával egyre kevésbé számít, ami azon túl van. Sokkal inkább fontossá válnak a hétköznapok fizikai fáradalmai, a feltört tenyér, a sajgó végtagok vagy épp a tüskébe lépett macska, az ellés előtt álló tehén. A regény lapjain a nő beszámolóit követhetjük végig ezen eseményekről – többek közt a veteményezésről, az időjárás változásairól és a helyváltoztatásokról is –, gyakran előrevetítve a soron következő szerencsétlenséget.
A fal az olvasók saját félelmeit is képes előhozni, és rámutatni arra, mennyire elárvult a civilizáció embere, ha egyszerre a természet adta körülmények közt, teljesen magára utalva találja magát. Ugyanakkor a főszereplő példáján keresztül láthatjuk, hogyan ébrednek fel azok a régen elfeledett ösztönök, amelyek az életben maradásért folytatott harcban nélkülözhetetlenek. Miként képes ölni valaki a szükségben, és milyen mérhetetlen szeretettel tud fordulni azok iránt az állatok iránt, amelyeket korábban természetesnek gondolt maga körül. A történet azonban nem csupán természetrajz ember, állat és környezet viszonyáról, hanem életszerű leírása annak, mire képes az ember, ha saját magának, kétkezi munkával kell előállítania a másnapra való élelmet. Bár ez talán nem tűnhet újdonságnak a történelmet végiggondolva, mégis úgy látszik, mindezt mára elfelejtettük.
Olvasás közben akaratlanul is felvetődnek bennünk a kételyek, amelyek a főszereplőben is megfogalmazódnak: valóban más emberektől, gépektől, a pénztől, vagy bármely emberi találmánytól függünk? Vagy az emlékeink, a szeretet, a kötődés, és a minket körülvevő jó tartja fogságban az elménket? A kérdésekre azonban nem kapunk választ, a nő beszámolói az egyedül eltöltött két és fél évről véget érnek, amikor az utolsó darab papírt is teleírta. Van azonban abban valami fanyar, hogy mindezt egy kényelmes fotelben, vagy a lakásunk teraszán ücsörögve olvassuk, fenntartva a lehetőségét annak, hogy a könyvet bármikor a polcra tehetjük.
