– Húúúúúúú!!!! – rohan rettentő rikkantással a Drávába egy tizenéves fiú a barcsi szabadstrandon. A srác a hideg víz okozta sokkot akarta semlegesíteni jókedvű üvöltésével, de amint elmerül, megkönnyebbülten kiált vissza parton várakozó társainak: – Ez naggggyon jóóóó!
Tényleg az. A sebes folyású Dráva máskor roppant friss vize most 24-25 fokos a part közelében. Aki belegázol és elmerül benne, ki se akar jönni. Kora délután háromszázan „ejtőznek” a Barcsról Horvátországba vezető híd közelében kialakított ingyenes fürdőben. A szabadstrand adottságai kiválóak: a part aprókavicsos homokján jó érzés mezítláb baktatni, a folyó homokpadokat rakott le, s azok között a víz veszélytelenül sekély, aki viszont úszni akar, a zátonyokon túl talál magának erőpróbára alkalmas sodrást. A víztől kőhajításnyira négy-öt emelet magas fűzfák borítanak terebélyes árnyékot a fűben pihenőkre, s a szemközti, horvát partot is mélyzöld, ártéri erdősáv szegélyezi. A strandot már-már artisztikussá varázsolja néhány letört ág, 8-10 méter hosszan elnyúló vagy épp égre mutató, szoborszerű teteme.
– Nagyon szeretünk idejárni – mondja Eszter, aki épp most érkezett biciklivel a folyó partjára. Az asszonnyal együtt kerekezett ki a strandra 15 éves lánya és 10 éves fia. A lenszőke fiú már robog is a vízbe, az asszony eközben így folytatja: - A gyerekek azért is szeretik, mert nincs úszómester, és nagy a szabadság. Az is jó, hogy itt sok az ismerős, néha tíz-tizenöten összejövünk, nagyokat beszélgetünk, sokat nevetünk.
A 42 esztendős, széparcú barcsi asszony később elismeri, hogy a strand ingyenessége is vonzó:
– Elvált vagyok, a Coopban eladóként dolgozok, az én fizetésemből nem telik arra, hogy a két gyerekkel belépőjegyes fürdőbe járjunk. A Balatonra talán három napra majd elmegyünk egy ismerőshöz, de az a két éjszaka is 20 ezer forint lesz. Többre nem telik, nekünk ez a strand a nyaralás. Meg az, hogy néha biciklizünk a gáton.
Orsós László is bevallja, hogy az ő családjának a barcsi szabadstrand jelenti a nyaralást. Az 56 esztendős férfi asztalos, kezdetben a megyei építőipari vállalatnál dolgozott, aztán hogy a cég megszűnt, elment Németországba, s az ott keresett pénzből itthon indított egy asztalosműhelyt. Nyílászárókat és konyhabútort gyártott, s eleinte jól is ment, ám egyre több lett konkurencia, majd kitört a válság és elfogytak a munkák. Amikor hetekig összesen két kalapácsnyelet rendeltek tőle, bezárta a boltot, és elment megint külföldre. De nem bírta, hogy havonta-kéthavonta jöhetett haza, hiányzott a család, és hat év után hazajött. Most az önkormányzatnál dolgozik, felesége meg az öregek otthonában segédápoló. A barcsi önkormányzat 56 négyzetméteres lakását bérlő pár két, általános iskolás fiút nevel, a család teljes jövedelme 300 ezer forint.
- Nőnek a fiúk, egyre több a költségünk, minden évben nehezebb számunkra az élet. Egész nap dolgozunk, még se visszük semmire. Szerencse, hogy van ez strand. Hozunk magunkkal szendvicset, üdítőt, így nem kell elmenni a büfébe. De tudja mit mondok? Van, aki még ezt se engedheti meg magának.
Barcson és környékén sokan vannak nehéz helyzetben, mert errefelé a melósoknak alig van rendesen fizetett állás. Ha megszólítjuk a dél-dunántúli szabadstrandok közönségét, akkor a kérdezettek gyakran elismerik, hogy nekik bizony az ingyenes fürdő nemcsak felüdülést jelenti a kánikukában, hanem a nyaralást is. Ez különösen igaz a kisgyermekes családokra.
– Egyelőre nincs esélyünk arra, hogy nyaralni menjünk - véli a 40 éves Várhelyi Béla, aki feleségével és három kicsi gyermekével a Pécsvárad melletti Dombay-tó partján terítette le a fűre takaróját. Várhelyikék korábban Budapesten, a férfi szüleinél laktak, de szerettek volna önálló házat, ezért leköltöztek a Pécsváraddal szomszédos Lovászheténybe. Megvettek egy öreg portát 11 millióért, ám milliók kellenének még az épület felújítására és bővítésére. A szakállas, kékszemű férfi festőként dolgozik, de most épp felmondott, mert alkalmazója „lenyelte” a pénze egy részét. Várhelyi biztos abban, hogy hamar talál munkát, de azt is felmérte, hogy dolgozhat bármennyit, a festésből meggazdagodni vagy módosan élni sosem fog. A férfi így fogalmaz:
Öt méterrel odébb egy másik háromgyermekes família pihen. A családfőnek, Lászlónak a bőrén mindenütt tetoválások. Motoros volt egykor, a tetkók arra emlékeztetnek, de motorja már nincs a férfinak. Eladta, s abból indítottak kisvállalkozást egy közeli faluban. Házat vettek, meg legelőt és két tehenet. László és párja úgy gondolták, hogy a tehenek tejéből készítenek sajtot, így nem függenek senkitől, s otthon maradva minél több időt tölthetnek egymással és a gyerekekkel. A napi hatvan liter tejből hat kiló sajt érlelődött, amit mindig hét végén vittek be a pécsi termelői piacra. 2500 forintért kínálták a sajt kilóját, ám 1500-ért ment el, s ez már kevés volt a megélhetéshez, ráadásul a két tehén ellátása folyamatosan leterhelte a párt, ezért feladták a vállalkozást, és László beállt postásnak. Az állami fizetésből és a feleség gyeséből nem telne nyaralásra, László és asszonya azonban nem bánkódik:
– Nekünk jó ez a tó – mondja a férfi. – A gyerekek szeretnek itt lenni. Szép a táj, árnyék van és csend, a víz tiszta és itt nincs a sok árus, aki ránk akarja sózni a kínai cuccokat. Nem is vágyunk máshová.
