Kiütéses győzelem

Publikálás dátuma
2018.08.08 18:33

Fotó: Vertigo Média/
Bevallom férfiasan: kinevettem volna, ha azt mondja nekem valaki előre, hogy A kíméletlen című thai bokszos börtönmozi akkorát fog ütni, hogy abba szinte beleszédülök. Pedig, most ez a helyzet: a belga rendező, Jean-Stéphane Sauvaire rendező piszkosul betalált. 
A történet középpontjában Billy Moore áll, aki bunyós, kábítószeres és dealer egyben, méghozzá Thaiföldön. Ám egyik nap lebukik és „tárgyalás nélkül” tíz éves beutalót kap a legkeményebb börtönbe, Klong Prembe, azaz a hírhedt „Bangkok Hiltonba”, ahol angolként nem a legelőnyösebb helyzetben van. Most persze, hozzá kell tenni, hogy igaz történetről van szó, mely Moore saját önéletrajzi könyvén, a Prayer Before Dawn-on – Ima a napfelkelte előtt – alapszik. Még ezen a ponton is lehetne azt gondolni, hogy egy jó kis B-kategóriás, a szabadságba bunyózom magam -féle tanmeséről van szó Sauvaire filmjében, de a rendezőt sokkal inkább a szerzőiség, illetve a hiperrealista művészi megközelítés izgatta. A bunyós egyre jobb és nagyobb tiszteletet vív ki, és ezzel megvan a mindennapos karakterfejlődés. Ám ennél sokkal erősebb és jelentősebb az az emberi folyamat, amely az állatiasságtól a humánumig vezet. Mert Moore, amikor bekerül a börtönbe, kőkemény drogos, aki bármit megtenne egyetlen adagért. Ne cifrázzuk: egy véglény. Ha kell, agyonver bárkit, miközben néha ő a szenvedő alany. És ebben a filmben – ahogy a valóságban sem – nem mennek a szomszédba az abúzusért. A hitelesség kedvéért egyébként a főszereplő színészeken túl Sauvaire volt fegyenceket alkalmazott. Egyszóval a sok börtöntetkó, amit látunk, nem a művészeti vezető fantáziájának műve. És, mivel itt nem tanmeséről, hanem szó szerint a túlélés stációiról van szó, nem a kedves jelzők a dominánsak. Sőt, szóba sem jöhetnek: bitang erős és egyedi vizuális élmény, amit látunk. És igen, így is lehet megtisztulni: Moore-nak a saját és a fikciós életében, illetve, nekünk, nézőknek, akiknek a katarzis jut. A kíméletlen önmagában, egységesen erős film, és érdemes megemlíteni John Cole alakítását Moore-ként. Ezt a fiút még sokszor viszont fogjuk látni. Nem csak véresen. 
A kíméletlen Forgalmazza a Vertigo Média
2018.08.08 18:33

Bűnösök diadala a Chicagóban

Publikálás dátuma
2018.10.18 13:30

Fotó: / Éder Vera
A székesfehérvári Chicago elsősorban táncban erős. A mozdulatok nyelvén sokszínűen mutatja meg a bűn és a túlélés útvesztőit. A zenét a helyi Helyőrségi Zenekar szolgáltatja.
Rögtön az elején a konferanszé elmondja mire számítsunk:” A mai előadás csupa olyasmiről mesél önöknek, ami mindannyiunk szívét megmelengeti… Gyilkosság, pénzéhség, korrupció, erőszak, házasságtörés, árulás... Kellemes szórakozást.” És tényleg nem lehet mondani, hogy nem szórakozunk. Úgy látszik, lehet, hogy épp a felvezetésben szerepeltek miatt divatja van a Chicago című musicalnek, Alföldi Róbert nemrég rendezte meg az Átriumban és most Horváth Csaba vitte színre Székesfehérváron. Ő jegyzi egyébként a koreográfiát is, és meg is fordul az ember fejében, lehet, hogy ha csak táncjátékot látnánk, akkor még hatásosabb lenne, mert a produkció kétségtelenül legerősebb eleme a koreográfia. Horváth Csabának minden jelenetre erős víziója van, amelyet elsősorban a tánc nyelvén közvetít egyértelműen és sokszínűen, kreatívan. A „Cella tangó, vagy a Dobozba zárt sztepp” mind ilyen. Sok mindenben merész. Jó ötlet és működik is például, hogy a zenét három órán át végig élőben e Székesfehérvári Helyőrségi Zenekar szolgáltatja. Az egyes jeleneteket a karmester Dobri Dániel konferálja fel. A díszlet (Kalászi Zoltán) egy falusi kultúrház színháztermére emlékeztet. És kapunk is bátor, erotikus, buja revüszámokat. Keserédes tánc pamfleteket. A társadalmi szatírát is elsősorban a táncok érzékeltetik sok groteszk, fájdalmas és mély asszociációval. Itt bizony az ártatlan vérpadra jut, a bűnös pedig kiszabadul. Eléggé aktuális közhely… A két női főszerepet Roxie Hartot és Velma Kellyt Kiss Diána Magdolna és Varga Gabriella játssza. Mindketten megoldják a feladatot, mint ahogy Sághy Tamás is a korrupt, minden hájjal megkent, a gátlásokat még hírből sem ismerő Billy Flynn szerepében. Mindhárman hozzák a kötelezőt, talán Kiss Diána Magdolna visz bele a legtöbbet önmagából és abból, hogy a túlélés ösztöne minden erkölcsi szabályt és normát felülír. És valahogy a túlélés árát is képes érzékeltetni. Krisztik Csaba férjként leginkább a mozgásból oldja meg a szerepet, ami szintén egyéni ízeket eredményez. Vásáry André feltűnése, mint Mary Sunshine elsőre meglepő, de abszolút nem lóg ki a sorból és énektudását, nem akármilyen hangfekvését sem rejti véka alá. Váradi Eszter Sára is megjegyezhető Morton mamaként. Rendkívül izgalmasak Benedek Mari jelmezei, melyek egy része illeszkedik a díszlet fekete-fehéréhez, de aztán a piros és annak több árnyalata is sok mindent kifejez. Az előadás zárószáma pedig a két „ártatlan” hölgy előadásában szintén sokat mondó (Fordította Hamvai Kornél ás Varró Dániel): És ez jó, nem debár? Csúcs, nemdebár? / Klassz, nemdebár?/Kúl, nemdebár? / Szép, nem debár? Ám jön ránk dér – Nem kell, csak hetven év,/és mindez véget ér. / de most még minden / szép és jó! Infó: John Kender – Fred Ebb – Bob Fosse Chicago Székesfehérvári Vörösmarty Színház Rendező-koreográfus Horváth Csaba     

Tovább írják a Tragédiát

Négyen rendezik Az ember tragédiáját Székesfehérváron, a premier december elsején lesz. A négy részre bontott művet más-más Ádámmal, Évával és Luciferrel Szikora János, Horváth Csaba, Bagó Bertalan és Hargitai Iván viszi színre. Jövőre folytatás is lesz, mégpedig négy felkért író – Závada Pál, Márton László, Tasnádi István és Térey János - gondolja tovább Madách történetét. Az írók még most döntenek arról, ki milyen korba helyezi a cselekményt. Az ember tragédiája 2-t a következő évadban mutatják be.      

2018.10.18 13:30
Frissítve: 2018.10.18 13:30

A hétköznapi New York krónikása - Interjú Suzanne Vegával

Publikálás dátuma
2018.10.18 12:30
Azt kutatja, hogyan tanulnak, dolgoznak, játszanak, szeretnek az emberek a városában
Fotó: AFP/ ANOEK DE GROOT
Suzanne Vega novemberben rövid európai turnéra indul, amelynek során Budapesten is színpadra lép. A Népszava még imádott városában, New York-ban érte utol minden idők egyik legsikeresebb énekes-dalszerzőjét.
Harmincegy év telt el a pályája kiemelkedő sikerét hozó Solitude Standing című lemez megjelenése óta. A közönség – és nemcsak az egykori poprajongók, hanem az újabb generáció is – elvárja, hogy a Tom’s Diner és a Luka című dal minden egyes koncertjén megszólaljon. Hogyan lehet ezt unalom, kiégés nélkül több százszor teljesíteni? Az ezredfordulón elhatároztam, hogy soha többé nem éneklem ezeket, de aztán meggondoltam magam, mert nem akarok direkt kiszúrni a Solitude Standing rajongóival – sokat köszönhetek nekik. Arról azért szó sincs, hogy minden koncerten megszólalnának az említett dalok. Az elmúlt tizenöt évben tematikus – legalább annyira színházi és irodalmi, mint zenei – projektjeim voltak, amelyekbe egyszerűen nem férnek bele, s ezt a közönség elfogadja. A mostani európai turnén Budapest lesz az egyetlen állomás, ahol a szó hagyományos értelmében vett koncertet adok – igaz, ezt is teljesen akusztikus, kamarazenei környezetben, csupán gitár és nagybőgő kíséretével. Hollandiában, Belgiumban és Németországban workshopokat tartok vagy helyi művészeti csoportokkal dolgozom együtt – ott aligha lesz Tom’s Diner és Luka. Többször elmondta, mennyire vonzónak találja a közép-európai régió kulturális hagyományait. Budapest is több önnek, mint egy koncerthelyszín a sok közül? Talán ki kell ábrándítanom, de a régióból Prága a legkedvesebb városom – részben azért, mert Václav Havellel (nem mint politikussal, hanem mint íróval) személyes barátság alakult ki közöttünk, és meghívására többször koncerteztem ott. Az Osztrák-Magyar Monarchia polgári étosza is egyszeri és megismételhetetlen jelenség; ebben az értelemben Ausztriához és Magyarországhoz is kötődöm. De hogy ne legyen olyan egyszerű a képlet: Franz Kafka a kedvenc íróm, pedig ő aztán nagy előszeretettel rántotta le a leplet a látszólagos polgári miliő hazugságairól. Legutóbbi lemezén már nagyon eltávolodott a popkultúrától: a Carson McCullers regényíróról szóló monodrámájának dalait gyűjtötte csokorba, és a Lover Beloved című lemezről nekem leginkább Brecht és Weill jutott eszembe.  Brecht és Weill? Pedig szerintem tipikusan amerikai lett – nem tudtam, nem is akartam megtagadni azokat a kulturális hatásokat, amelyek kislány korom óta értek. A tragikus sorsú írónő számomra személyes példakép: mindössze ötven évet élt, gyerekkora óta szörnyű betegségek kísérték, s mégis folyamatosan alkotott, maradandó értékű életművet hozott létre. Nem kell ahhoz irodalomtörténésznek lenni, hogy belássuk: a Magányos vadász a szív a 20. századi amerikai irodalom egyik kulcsregénye. Már befutott énekesnő voltam, s mindig elmondtam, hogy nem szabad elfelejtenünk McCullerst, de süket fülekre találtam. Végül fiatalabb kollégám, Duncan Sheik állt mellém: ő javasolta, hogy hozzunk létre egy színházi előadást az írónő emlékére. 2011 óta kisebb megszakításokkal játszom ezt a darabot – persze nem sportcsarnokban, hanem kis színháztermekben, mert a problémákkal szembenéző, „nehéz” darabot kevesebben szeretik, mint egy három és fél perces slágert. Közismert a társművészetekben való jártassága. Versei, novellái, esszéi kötetekben jelennek meg, elismert szakértője a film noir stílusnak. Megvalósíthatónak tartja napjainkban az összművészet 19. századi eszméjét? Egyáltalán nem, mert a kultúrában olyan túlkínálat van és olyan mértékű a specializálódás, hogy még a legműveltebb emberhez is csak apró szilánkok jutnak el a művészetből. Nem azért írok és nem azért foglalkozom a film noirral, hogy összművészetet hozzak létre. Nekem már nincs szükségem arra, hogy évente gyártsam a lemezeket – új dalt csak akkor írok, ha egy téma nagyon megérint, felkavar. Felszabadult tehát egy csomó energiám és időm, amit szeretnék értelmesen eltölteni. Ha az irodalmi és filmes tevékenységből valami kölcsönhatásba kerül a zenémmel, az csak bónusz – tudatosan nem törekszem erre. Jövő tavasszal több mint tíz koncertet ad a Cafe Carlyle nevű manhattani kulthelyen, ahol évtizedeken át hétfőnként Woody Allen klarinétozott. Mennyire tartja magát tipikus New York-i művésznek? Természetesen az vagyok; életem legfontosabb színtere ez, amit imádok és ezer szállal kötődöm hozzá. De amíg Woody Allent a két világháború közötti swingkorszak pezsgése, Leonard Cohent – ihlető példaképemet – pedig a külsőséges csillogást ellenpontozó sötét udvarok, lakásbelsők ragadták meg, én a hétköznapi New York krónikása szeretnék lenni. Kevéssé érdekelnek a felhőkarcolók, de az underground sem vonz: azt kutatom, hogyan tanulnak, dolgoznak, játszanak, szeretnek az emberek az én városomban.

Névjegy

Suzanne Vega 1959-ben született Kaliforniában. Hároméves volt, amikor édesanyjával és nevelőapjával, Edgardo Vega Yunqué Puerto Rico-i íróval New York-ba költöztek. Meghatározó élmény volt számára a spanyol Harlem multikulturális környezetében töltött gyermekkor. Az énekes-dalszerző hagyományból Bob Dylan, Leonard Cohen, Woody Guthrie és Joan Baez volt rá a legnagyobb hatással. Első lemezszerződését 1985-ben kapta, majd két évvel később, a Solitude Standing című albumnak köszönhetően világsztár lett. Tíz év intenzív koncertezés és turnézás után csendesebb, szemlélődő életmódra váltott.

2018.10.18 12:30
Frissítve: 2018.10.18 12:30