Kiütéses győzelem

Publikálás dátuma
2018.08.08 18:33

Fotó: Vertigo Média/
Bevallom férfiasan: kinevettem volna, ha azt mondja nekem valaki előre, hogy A kíméletlen című thai bokszos börtönmozi akkorát fog ütni, hogy abba szinte beleszédülök. Pedig, most ez a helyzet: a belga rendező, Jean-Stéphane Sauvaire rendező piszkosul betalált. 
A történet középpontjában Billy Moore áll, aki bunyós, kábítószeres és dealer egyben, méghozzá Thaiföldön. Ám egyik nap lebukik és „tárgyalás nélkül” tíz éves beutalót kap a legkeményebb börtönbe, Klong Prembe, azaz a hírhedt „Bangkok Hiltonba”, ahol angolként nem a legelőnyösebb helyzetben van. Most persze, hozzá kell tenni, hogy igaz történetről van szó, mely Moore saját önéletrajzi könyvén, a Prayer Before Dawn-on – Ima a napfelkelte előtt – alapszik. Még ezen a ponton is lehetne azt gondolni, hogy egy jó kis B-kategóriás, a szabadságba bunyózom magam -féle tanmeséről van szó Sauvaire filmjében, de a rendezőt sokkal inkább a szerzőiség, illetve a hiperrealista művészi megközelítés izgatta. A bunyós egyre jobb és nagyobb tiszteletet vív ki, és ezzel megvan a mindennapos karakterfejlődés. Ám ennél sokkal erősebb és jelentősebb az az emberi folyamat, amely az állatiasságtól a humánumig vezet. Mert Moore, amikor bekerül a börtönbe, kőkemény drogos, aki bármit megtenne egyetlen adagért. Ne cifrázzuk: egy véglény. Ha kell, agyonver bárkit, miközben néha ő a szenvedő alany. És ebben a filmben – ahogy a valóságban sem – nem mennek a szomszédba az abúzusért. A hitelesség kedvéért egyébként a főszereplő színészeken túl Sauvaire volt fegyenceket alkalmazott. Egyszóval a sok börtöntetkó, amit látunk, nem a művészeti vezető fantáziájának műve. És, mivel itt nem tanmeséről, hanem szó szerint a túlélés stációiról van szó, nem a kedves jelzők a dominánsak. Sőt, szóba sem jöhetnek: bitang erős és egyedi vizuális élmény, amit látunk. És igen, így is lehet megtisztulni: Moore-nak a saját és a fikciós életében, illetve, nekünk, nézőknek, akiknek a katarzis jut. A kíméletlen önmagában, egységesen erős film, és érdemes megemlíteni John Cole alakítását Moore-ként. Ezt a fiút még sokszor viszont fogjuk látni. Nem csak véresen. 
A kíméletlen Forgalmazza a Vertigo Média
2018.08.08 18:33

Kivételt tesz Budapesttel José Carreras

Publikálás dátuma
2018.12.16 16:11

Fotó: AFP/ LLUIS GENE
A világ egyik leghíresebb tenorja tavaly bejelentette, hogy nem turnézik többet. Azonban decemberben 19-én, szerdán mégis fellép a Papp László Budapest Sportarénában, egy gálakoncerten.   Nemrég pályafutása legfontosabb helyszínein – a londoni Albert Halltól Montevideóig – adott búcsúkoncerteket José Carreras, és ezután szögre is akasztotta a turnéruháját. Bár a 71 éves világhírű tenorista a turnézástól elbúcsúzott, a színpadtól szerencsére nem. Egyéni koncerteket még vállal, így látogat el Budapestre is.  A barcelonai születésű, katalán nevén Joseph Maria Carreras a leghíresebb karmesterekkel dolgozott együtt. Tehetségét korán felismerték, 5 évesen egy katalán rádióállomás adásában szerepelt, 11 évesen pedig fellépett a barcelonai Teatro Liceu színpadán. Fiatal korában eredetileg vegyésznek készült, de hamar rájött, hogy inkább a konzervatóriumba szeretne beiratkozni. 1971-ben az olaszországi Parmában megnyerte a nemzetközi Verdi énekversenyt. Első helyezése után Carlos Caballé (Montserrat Caballé testvére) lett a menedzsere, és hamarosan megnyíltak előtte a világ operaházai. Énekelt többek között a londoni Covent Gardenben, a New York-i Metropolitan színházban, a bécsi Operaházban, a milánói Scalában is, több operafilmet is forgatott. Azonban 1987-ben Párizsban tartózkodva a Bohémélet filmforgatása alatt megtudta, hogy akut leukémiában szenved.  Felgyógyulása után 1988-ban lépett fel újra, a barcelonai Diadalív előtti téren. Ezt követően két kollégájával, az olasz Luciano Pavarottival és a spanyol Plácido Domingóval együtt több koncertet adott a világ különböző városaiban, Három Tenor néven. José Carreras többször járt Magyarországon, kedvenc partnere volt Házy Erzsébet, Andor Éva, Tokody Ilona, Marton Éva és Rost Andrea is.    A repertoárja több mint 60 operát tartalmaz, melyek közül a legkiemelkedőbbek: a Bohémélet, a Don Carlos és a Carmen.
Szerző
2018.12.16 16:11

Tarolt a Hidegháború a 31. Európai Filmdíjon

Publikálás dátuma
2018.12.16 14:29

Fotó: AFP/Opus Film/Apocalypso Pictures/
Pawel Pawlikowski jött, látott és csaknem mindent vitt – röviden így foglalható össze a 31. Európai Filmdíj gála eseményei, melyet szombat este rendeztek meg Sevillában. A magyar filmek közül csak egy koprodukciónak jutott elismerés.
Az Európai Filmakadémia szokásainak és ízlésének ismeretében nem meglepő a döntés. Egyrészt, mert általában itt is azok a kedvencek, amiket a májusi Cannes-i filmfesztiválon bemutattak és elismertek, másrészt meg maga Pawlikowski személye is fontos, nincs nála jelenleg fontosabb európai filmes. Így tényleg a szeme sem rebbent, amikor a Hidegháború című szerelmi-történelmi drámája lett a legjobb európai film 2018-ban. Persze, ehhez akkor még hozzájött a legjobb rendező, illetve a legjobb forgatókönyvírónak járó elismerések is – illetve közvetve a legjobb színésznőnek járó díj, mivel ezt pedig a „terhesen Hollywoodban ragadt” Joanna Kulig kapta. A híresen hangulatember hírében álló Pawlikowski egyébként elemében volt, igen humorosan reagált arra, hogy borítékolt helye volt a színpadon. A legjobb forgatókönyvíró díjnál megjegyezte, hogy ő igazi antiíró, mert amit papírra vet, az általában nem forgatja le. Ahogy mondta, a Hidegháború forgatókönyvének is volt vagy 193 változata. Ahogy pedig Joanna Kulig üzenetét olvasta fel a telefonjáról, az elment volna egy stand up produkciónak is. Szükség is volt ezekre a villanásokra az amúgy igen hosszú és unalmas gálán, mely a német humor és a spanyol szervezés bombasztikus elegyeként jellemezhető. De visszatérve a nagy győzteshez: az amúgy végig szerénységet sugárzó rendező megjegyezte, hogy úgy nyert ilyen sokat, hogy semmiféle lobbitevékenységet nem végzett a háttérben – nagy kérdés, hogy vajon az Oscar is ilyen könnyen fog-e neki menni. Mondjuk, szép lenne az Ida után az amerikai filmakadémiánál is duplázni. 
A legjobb európai színész kategóriája több szempontból is érdekes volt. A Hidegháború főszereplője, Tomasz Kot nem tudott nyerni, a józan ész és ítélőképesség azt diktálta volna, hogy a svéd származású dán színész, Jakob Cedergren kapja meg a díjat A bűnösért, hosszú idők óta a legjobb filmszínészi alakítást nyújtotta ebben feszült, ám egyetlen helyszínen játszódó thrillerben. A befutó viszont az olasz autodidakta színész, Marcello Fonte (Matteo Garrone: Dogman) lett. Ez két dolgot erősít meg: még mindig nagyon sok az olasz tag és az Európai Filmdíjak esetében nagyon számít, hol indul a film: nos, A bűnös a Sundance-en, a Dogman Cannes-ban. Előbbit minden bizonnyal nem látta a szavazók zöme, utóbbit igen. Mindazonáltal nekünk azért is volt fontos ez a kategória, mert 2017 legjobb európai színésznője, Borbély Alexandra prezentálta az elismerést. Egészen bájos volt a pillanat, amikor Borbély lekísérte Fontét, mivel a színésznő minimum két fejjel magasabb az olasz aktornál. Kifejezetten az Európai Filmdíjra jellemző papírforma érvényesült az elsőfilmes mezőnynél is, a Prix Fiprescinél, melyet nem mellékesen nem az alkotók, hanem a nemzetközi kritikusok ítélnek oda: a Cannes-ban többszörösen elismert Lány kapta, a belga Lukas Dhont drámája, mely egy transznemű kamaszról szól. Ez csak azért nem jó hír nekünk, mert erre a díjra a jelöltek között volt Szilágyi Zsófia kitűnő debütje, az Egy nap, de végül így nem jutott elismerés az év legjobb magyar játékfilmjének Sevillában. Mint ahogy sajnos a legjobb dokumentumfilm kategóriában sem a Tuza-Ritter Bernadett által jegyzett, huszonegyedik századi csicskatartásról szóló Egy nő fogságban aranyozódott be, hanem az Európai Filmakadémia egyik alapítójáról szóló Bergman 100. Amely, amúgy fantasztikusan jó film. De a jó hír, hogy végül nem távoztunk üres kézzel: az animációs film kategóriában a Még egy nap élet című lengyel-magyar-spanyol-német-belga koprodukció kapta az Európai Filmdíjat. A budapesti Puppetworks animációs filmstúdió közreműködésében készült animációs film világpremierje – micsoda meglepő fordulat – a cannes-i filmfesztivál hivatalos programjában volt, a budapesti Anilogue-on pedig fődíjat kapott. Rendezője, Raul de la Fuente kiemelte az ötszáz fős nemzetközi stáb összetartását és művészeti erejét. Amúgy egész este az egységes Európa mellett érveltek a művészek a különböző köszönő és felvezető beszédekben. 
Nincs gála nagy és bizonyított művészek elismerése nélkül, Sevillában sem volt ez másképp. Az életműdíjat Carmen Maura színésznő kapta, aki nagyon hosszasan kevert spanyol és angol nyelven köszönte meg, de, hogy mi volt a sztori nem sikerült desifrírozni. Az Európai Filmakadémia elnökségének tiszteletbeli díját (ezt ritkán szokták kiadni, eddig csak Michel Piccoli, Manoel de Oliviera, Michael Caine és Andrzej Wajda kapott ilyet) Costa-Gavras vehette át, aki viszont példásan rövid volt: „Ma olyanok vagyunk, mint amilyennek Európának lennie kéne. Együtt vagyunk más-más országokból, tudjuk kedvelni és elfogadni egymást.” – húzta alá. Az est nagy sztárvendége Ralph Fiennes volt, aki egyszerre angolként és európaiként aposztrofálta magát. De, ami ennél sokkal erősebb üzenet volt, azt pont a Szabó Istvánnal forgatott A napfény íze című filmjével jellemezte. Ahogy fogalmazott, ez egy zsidó család asszimilációjának története volt a magyar társadalomba. A család első cselekedete ennek érdekében az volt, hogy önként feladták a zsidó nevüket egy magyarért. A film végén, amikor az immár unoka főszereplő kijött a börtönből, jelképes tettként újra felvette a zsidó nevét, és azt mondta: így tud igazán szabadon lélegezni. „Ez a szabad lélegzés van most veszélyben. Populista politikusok, politikai korrektség és a közösségi média manipulációi miatt.” – jelentette ki Ralph Fiennes. Tegyük hozzá: aki nélkül ez a gála hamar feledésbe merülne.
Témák
film
2018.12.16 14:29