Előfizetés

Kiütéses győzelem

Csákvári Géza
Publikálás dátuma
2018.08.08. 18:33

Fotó: Vertigo Média
Bevallom férfiasan: kinevettem volna, ha azt mondja nekem valaki előre, hogy A kíméletlen című thai bokszos börtönmozi akkorát fog ütni, hogy abba szinte beleszédülök. Pedig, most ez a helyzet: a belga rendező, Jean-Stéphane Sauvaire rendező piszkosul betalált. 
A történet középpontjában Billy Moore áll, aki bunyós, kábítószeres és dealer egyben, méghozzá Thaiföldön. Ám egyik nap lebukik és „tárgyalás nélkül” tíz éves beutalót kap a legkeményebb börtönbe, Klong Prembe, azaz a hírhedt „Bangkok Hiltonba”, ahol angolként nem a legelőnyösebb helyzetben van. Most persze, hozzá kell tenni, hogy igaz történetről van szó, mely Moore saját önéletrajzi könyvén, a Prayer Before Dawn-on – Ima a napfelkelte előtt – alapszik. Még ezen a ponton is lehetne azt gondolni, hogy egy jó kis B-kategóriás, a szabadságba bunyózom magam -féle tanmeséről van szó Sauvaire filmjében, de a rendezőt sokkal inkább a szerzőiség, illetve a hiperrealista művészi megközelítés izgatta. A bunyós egyre jobb és nagyobb tiszteletet vív ki, és ezzel megvan a mindennapos karakterfejlődés. Ám ennél sokkal erősebb és jelentősebb az az emberi folyamat, amely az állatiasságtól a humánumig vezet. Mert Moore, amikor bekerül a börtönbe, kőkemény drogos, aki bármit megtenne egyetlen adagért. Ne cifrázzuk: egy véglény. Ha kell, agyonver bárkit, miközben néha ő a szenvedő alany. És ebben a filmben – ahogy a valóságban sem – nem mennek a szomszédba az abúzusért. A hitelesség kedvéért egyébként a főszereplő színészeken túl Sauvaire volt fegyenceket alkalmazott. Egyszóval a sok börtöntetkó, amit látunk, nem a művészeti vezető fantáziájának műve. És, mivel itt nem tanmeséről, hanem szó szerint a túlélés stációiról van szó, nem a kedves jelzők a dominánsak. Sőt, szóba sem jöhetnek: bitang erős és egyedi vizuális élmény, amit látunk. És igen, így is lehet megtisztulni: Moore-nak a saját és a fikciós életében, illetve, nekünk, nézőknek, akiknek a katarzis jut. A kíméletlen önmagában, egységesen erős film, és érdemes megemlíteni John Cole alakítását Moore-ként. Ezt a fiút még sokszor viszont fogjuk látni. Nem csak véresen. 
A kíméletlen Forgalmazza a Vertigo Média

Szemben önmagunkkal

A civilizációban élő ember boldogulása a természetben és a felébredt túlélési ösztönök is megjelennek Marlen Hausfer, Osztrák Állami Nagydíjjal kitüntetett regényében.
„Mivel eltökéltem, hogy kitartok, ezért kitartottam, de hogy mi végre tartok ki, azt már nem tudtam megmondani. Éltem, egyik napról a másikra.” – mi mást is tehetne az ember, ha arra ébred az Alpok havas csúcsai és lankás mezői által körbevéve, hogy egy láthatatlan fal szigeteli el a szeretteitől, a civilizációtól, mindentől, ami korábban ismerős és megszokott volt számára. Egy harmincas éveiben járó nő életét, és keserves, vagy olykor enyhébb mindennapjait követhetjük végig Marlen Haushofer A fal című – 1963-as, magyarul most megjelent – regényében. Mivel a fal által határolt területről nincs kiút, és a nő feltételezései szerint azon túl mindenki meghalt, az őt körülvevő állatokkal szövetségre lépve próbál meg túlélni. Az Osztrák Állami Nagydíjjal is kitüntetett írónő regényét többek közt Doris Lessing is méltatta: „arról a heroikus szeretetről szól, amivel a mindennapok csekélységei felé fordulunk, amikor minden megsemmisülni készül körülöttünk." A mű civilizáció- és társadalomkritikát egyaránt megfogalmaz, s a szabadság keresése helyett a túlélési lehetőségekre helyezi a hangsúlyt. A fal láthatatlanul mindig ott lebeg a szemhatáron, de az idő múlásával egyre kevésbé számít, ami azon túl van. Sokkal inkább fontossá válnak a hétköznapok fizikai fáradalmai, a feltört tenyér, a sajgó végtagok vagy épp a tüskébe lépett macska, az ellés előtt álló tehén. A regény lapjain a nő beszámolóit követhetjük végig ezen eseményekről – többek közt a veteményezésről, az időjárás változásairól és a helyváltoztatásokról is –, gyakran előrevetítve a soron következő szerencsétlenséget. A fal az olvasók saját félelmeit is képes előhozni, és rámutatni arra, mennyire elárvult a civilizáció embere, ha egyszerre a természet adta körülmények közt, teljesen magára utalva találja magát. Ugyanakkor a főszereplő példáján keresztül láthatjuk, hogyan ébrednek fel azok a régen elfeledett ösztönök, amelyek az életben maradásért folytatott harcban nélkülözhetetlenek. Miként képes ölni valaki a szükségben, és milyen mérhetetlen szeretettel tud fordulni azok iránt az állatok iránt, amelyeket korábban természetesnek gondolt maga körül. A történet azonban nem csupán természetrajz ember, állat és környezet viszonyáról, hanem életszerű leírása annak, mire képes az ember, ha saját magának, kétkezi munkával kell előállítania a másnapra való élelmet. Bár ez talán nem tűnhet újdonságnak a történelmet végiggondolva, mégis úgy látszik, mindezt mára elfelejtettük. Olvasás közben akaratlanul is felvetődnek bennünk a kételyek, amelyek a főszereplőben is megfogalmazódnak: valóban más emberektől, gépektől, a pénztől, vagy bármely emberi találmánytól függünk? Vagy az emlékeink, a szeretet, a kötődés, és a minket körülvevő jó tartja fogságban az elménket? A kérdésekre azonban nem kapunk választ, a nő beszámolói az egyedül eltöltött két és fél évről véget érnek, amikor az utolsó darab papírt is teleírta. Van azonban abban valami fanyar, hogy mindezt egy kényelmes fotelben, vagy a lakásunk teraszán ücsörögve olvassuk, fenntartva a lehetőségét annak, hogy a könyvet bármikor a polcra tehetjük. 

Kik jönnek a szigetre? Fókuszáljunk a csemegékre!

Csepelyi Adrienn
Publikálás dátuma
2018.08.07. 20:18
Lana Del Rey különös atmoszférájával David Lynch világát idézi
Fotó: Mateusz Wlodarczyk / NurPhoto
Szerdán kezdődik az ország legnagyobb, egyben a régió egyik legfontosabb fesztiválja, a Sziget. Kire érdemes odafigyelnünk a hatalmas felhozatalból?
Az idei év két legnagyobb fogása egyértelműen Kendrick Lamar (augusztus 8. szerda) és Lana Del Rey (augusztus 10., péntek). Előbbi friss Pulitzer-díjas amerikai rapper – nem, ez nem elírás: Lamar első hiphop-előadóként kapta meg a rangos elismerést társadalomkritikus szövegeiért. A 31 esztendős kaliforniai rapper az afro-amerikai közösség mindennapjairól fest gyakran nyers, gyakran kegyetlen, ám kétségtelenül szemléletes képet. Szövegei sokak szerint irodalmi értékkel bírnak, gyakran nehezen megfejthető képekkel dolgozik, amelyek sok vitát generálnak: akad például dalszövege (HUMBLE), amit egyszerre tekintenek feminista himnusznak és a hímsovinizmus manifesztumának. Lana Del Rey (született Elisabeth Woolridge Grant) szintén amerikai, művészneve Lana Turner hollywoodi színésznő nevéből és a Ford Del Rey modelljének elnevezéséből ered, ezzel nagyjából be is lőve, mit várhatunk tőle: drámai hangsúlyok, nagyívű popdalok, amelyek valamilyen módon mégiscsak kilógnak a kánonból. Del Rey szereti öntörvényű művész látszatát kelteni, ha nincs például, aki megvalósítaná valamely őrült ötletét, akkor maga rendezi meg a videoklipjét – kérdés persze, ebből mennyi az imázs és mennyi a valóság. Annyi viszont bizonyos, hogy Del Rey kurrens világsztár, aki a maga David Lynch világát idéző, kicsit félelmetes, kissé szomorkás, mégis roppant vonzó atmoszférájával könnyedén szippant be akár több korosztályt is.
Kendrick Lamar gyakran kegyetlen szövegei sokak szerint irodalmiak
Fotó: Daniel LEAL-OLIVAS / AFP
Apropó, korosztályok: itt lesz a kanadai tinibálvány Shawn Mendes, a svéd dreampop-üdvöske Lykke Li, az albán származású brit popcsillag, Dua Lipa is (augusztus 12. vasárnap). Mellettük viszont jön a Világzenei Nagyszínpad régi motorosainak örök kedvence, a Transglobal Underground és a mindig lenyűgöző Natacha Atlas. Mindig nyerő választás a sok év után szemtelenül furcsa albummal visszatérő Arctic Monkeys, a nemigen skatulyázható Cigarettes After Sex és az Everything Everything, illetve Aurora (nem a „mi” győri Auroránk, hanem egy norvég énekesnő, akivel kapcsolatban gyakran emlegetik Kate Bush-t). Vannak visszatérő nevek is bőven. Ma már nem a Prodigyvel illik poénkodni, hanem Parov Stelar és/vagy Bonobo fellépésével, de tekintsünk el a rosszízű viccektől, hiszen egyrészt a közönséget ki kell szolgálni, másrészt pedig, amíg a többség a maintstream szórakozás oltárán áldoz, mi elmerülhetünk a The War On Drugs szuggesztív rockjában, vagy elveszhetünk a kétségkívül legizgalmasabb bulinak ígérkező ausztrál King Gizzard & The Lizard Wizard elborult, pszichedelikus zenéjében. Noha a felhozatalt egyértelműen uralja az elektronika és a hiphop-alapú popzene, azért kár volna a gitárzene halálát kiáltanunk: ott van például az angol folk-rock csillaga, a Mumford & Sons (augusztus 11. szombat) vagy az egykori Oasis egyik Gallagher-tesója, Liam vagy a brit punkrock-duú, a Slaves. A grime, a trap és a hiphop kedvelőinek pedig Lamar mellett ott van a brit nagyúr Stormzy, a pszichedelikus Scarlxrd vagy az amerikai Desiigner, szóval mindenki kimazsolázhatja magának a számára legtesthezállóbb koncerteket. Meg hát a fesztiválokban épp az a legjobb, hogy az ember a végén valahol egészen máshová lyukad ki, mint ahová délután elindult.

Átalakuló szokások

Az online streaming-szolgáltatók alapjaiban változtatták meg a fiatalok zenefogyasztási szokásait – és ennek lenyomatát már érezhetjük a fesztiválok zenei felhozatalában. Míg korábban – különösen tizenéves korban – a zenei ízlés alapvető fontosságú volt az identitás szempontjából, megszabta például az öltözködési szokásainkat és a baráti körünk is az általunk preferált zenei szubkultúra mentén állt össze, manapság egyre kevésbé tölt be ilyen funkciót az, hogy mit hallgatunk. Másfél-két évtizede szinte ránézésre meg lehetett mondani, ki milyen zenét hallgat, manapság a Spotify és a hasonló szolgáltatók a különféle lejátszási listákkal tálcán kínálják a fiatalok számára a zene tartalmat, akik így nem kényszerülnek arra, hogy előadók és stílusok után nyomozzanak. A végtelen mennyiségű zenei kínálat pedig ahelyett, hogy szélesítené a látókörünket, gyakran kontraproduktív: a szolgáltatók algoritmusai a legnépszerűbb, legtöbbet hallgatott előadóknak és számoknak kedveznek, így őket érdemes meghívni a fesztiválokra is, amelyeknek közönsége kifejezetten heterogén. Míg korábban számos zenei stílus képes volt viszonylag nagy színpadot fenntartani, a világzenei nagyszínpad pedig egyenesen a legfontosabb helyszín volt a Sziget Nagyszínpada után, mára a nagy, specifikus helyszínek összezsugorodtak vagy el is tűntek. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne izgalmas a Sziget vagy bármely más, nagyobb fesztivál zenei felhozatala, legfeljebb kicsit többet kell keresgélnünk a programfüzetben, hogy rábukkanjunk a csemegékre. És van persze előnye is az átalakuló zenefogyasztásnak: ha belebotlunk valami érdekesbe a fesztiválon, az okostelefonunkon fél perc alatt megtaláljuk az adott előadó honlapját, Spotify- vagy Deezer-profilját, illetve láthatjuk bejegyzéseit a közösségi médiában.