A disznóimról

A két kecskével könnyű, őket lehet felhőtlenül szeretni.
Van nekem egy bölcs nagybátyám, aki egyszer azt mondta, jók, jók ezek az írások, de biztos, hogy ennyire ki kell tárulkozni? Leírni, hogy csókolt meg először egy fiú az Angi Verán, milyen volt látni Igor Szilkin sebhelyes hátát Ogyesszában, s hogyan cipelte Svédországban élő barátném magával az örmény szobrász, Vargesz Badaljan által megformázott gyurmafejemet. Pláne meg, hogy apámmal beszélgetek, és a felhőkön túlról koccintok vele, ha egy őszi erkélyen úgy adódik, meg úgy általában, leírni mindent, ami elsőre kiszakad. S nem vakmerő dolog-e olyan dolgokat világgá kürtölni, amiket csak szűk baráti körben vagy még ott se mesél az ember, mert szemérmes, vagy maga a történet túl bonyolult, netán fájdalmas szavakba önteni, az ember már csak ilyen, védi magát, lustaságból, kényelemből, egyéb okból. 
S most itt állok kételyek között, mert épp a gumicsizmámról készülök írni, ami megint csak elég személyes, s adódik a kérdés, hogy muszáj-e nekem megint kinyitnom egy ablakot, s engedni rajta a bepillantást. 
Gumicsizmám azóta van, amióta malacaim. A személyes birtokos névmás persze fals, nem malacaim vannak, hanem malacaink, közösek, attól a naptól fogva, hogy jutazsákban megérkeztek. A vergődő, visító csomagot ollóval kellett kibontani, majd nézni a két földre roskadt állatot, akik percekig csak pihegve vettek levegőt, s mindjárt szégyenkezni, amiért így kellett idekerülniük, meg egyáltalán, szégyenkezni az itteni létük célja és értelme miatt. A két kecskével könnyű, őket lehet felhőtlenül szeretni, nevet adni nekik, szarvukat simogatni, meg büszkélkedni, hogy lám, az egyiknek már megjelentek a tőgyei, pedig még ifjonc, de a tapasztalt kecskeszakértő szerint ez adja majd a több tejet. Miattuk nem gond fél órával hamarabb felkelni, rájuk szánni az időt, amíg a hátsó kertben kiválogatják a lehullott szilvák közül azokat, amik frissen estek le, nem erjedtek, de nem is éretlenek, hogy aztán boldog cuppogással essenek neki a gyümölcsnek, s köpjék vissza úgy a magot földre, mintha ember tenné azt.
De a malacok folyamatos lelkifurdalást okoznak. Akkor is, ha az ő szemszögükből nézve földi paradicsomba kerültek, szabadon vannak, kitúrhatják a csicsókát, megehetik a lehullott almát, befekhetnek a kecskeólba, ha hűvösre vágynak, külön dagonyahelyük van, ahová szárazság esetén emberi kéz hordja a vizet, s lám, milyen mókásak, ahogy az iszapos gödörből csak a két fülük látszik ki, de persze ezt a képet is ridegen, távolsággal kellene fogadni, mert minden aranyosság és a cukiság újabb csizmanyom a lelkifurdalás mezején.
S hát igen, gumicsizmát is azért kellett venni, mert ezek a cudarok az ember vádlijához nyomják az orrukat, amikor érkezik a moslékos veder, és közben elégedett izgatottsággal morognak, én nem tudom, miért mondják, hogy röfög a disznó, miközben inkább berreg, börrög és dürrög, időnként pedig mély basszuson énekel. De a csizmán legalább nem érződik át a puha orr, persze ez is leginkább csak illúzió, önámítás, gyávaság.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:11

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47