A disznóimról

A két kecskével könnyű, őket lehet felhőtlenül szeretni.
Van nekem egy bölcs nagybátyám, aki egyszer azt mondta, jók, jók ezek az írások, de biztos, hogy ennyire ki kell tárulkozni? Leírni, hogy csókolt meg először egy fiú az Angi Verán, milyen volt látni Igor Szilkin sebhelyes hátát Ogyesszában, s hogyan cipelte Svédországban élő barátném magával az örmény szobrász, Vargesz Badaljan által megformázott gyurmafejemet. Pláne meg, hogy apámmal beszélgetek, és a felhőkön túlról koccintok vele, ha egy őszi erkélyen úgy adódik, meg úgy általában, leírni mindent, ami elsőre kiszakad. S nem vakmerő dolog-e olyan dolgokat világgá kürtölni, amiket csak szűk baráti körben vagy még ott se mesél az ember, mert szemérmes, vagy maga a történet túl bonyolult, netán fájdalmas szavakba önteni, az ember már csak ilyen, védi magát, lustaságból, kényelemből, egyéb okból. 
S most itt állok kételyek között, mert épp a gumicsizmámról készülök írni, ami megint csak elég személyes, s adódik a kérdés, hogy muszáj-e nekem megint kinyitnom egy ablakot, s engedni rajta a bepillantást. 
Gumicsizmám azóta van, amióta malacaim. A személyes birtokos névmás persze fals, nem malacaim vannak, hanem malacaink, közösek, attól a naptól fogva, hogy jutazsákban megérkeztek. A vergődő, visító csomagot ollóval kellett kibontani, majd nézni a két földre roskadt állatot, akik percekig csak pihegve vettek levegőt, s mindjárt szégyenkezni, amiért így kellett idekerülniük, meg egyáltalán, szégyenkezni az itteni létük célja és értelme miatt. A két kecskével könnyű, őket lehet felhőtlenül szeretni, nevet adni nekik, szarvukat simogatni, meg büszkélkedni, hogy lám, az egyiknek már megjelentek a tőgyei, pedig még ifjonc, de a tapasztalt kecskeszakértő szerint ez adja majd a több tejet. Miattuk nem gond fél órával hamarabb felkelni, rájuk szánni az időt, amíg a hátsó kertben kiválogatják a lehullott szilvák közül azokat, amik frissen estek le, nem erjedtek, de nem is éretlenek, hogy aztán boldog cuppogással essenek neki a gyümölcsnek, s köpjék vissza úgy a magot földre, mintha ember tenné azt.
De a malacok folyamatos lelkifurdalást okoznak. Akkor is, ha az ő szemszögükből nézve földi paradicsomba kerültek, szabadon vannak, kitúrhatják a csicsókát, megehetik a lehullott almát, befekhetnek a kecskeólba, ha hűvösre vágynak, külön dagonyahelyük van, ahová szárazság esetén emberi kéz hordja a vizet, s lám, milyen mókásak, ahogy az iszapos gödörből csak a két fülük látszik ki, de persze ezt a képet is ridegen, távolsággal kellene fogadni, mert minden aranyosság és a cukiság újabb csizmanyom a lelkifurdalás mezején.
S hát igen, gumicsizmát is azért kellett venni, mert ezek a cudarok az ember vádlijához nyomják az orrukat, amikor érkezik a moslékos veder, és közben elégedett izgatottsággal morognak, én nem tudom, miért mondják, hogy röfög a disznó, miközben inkább berreg, börrög és dürrög, időnként pedig mély basszuson énekel. De a csizmán legalább nem érződik át a puha orr, persze ez is leginkább csak illúzió, önámítás, gyávaság.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:11

Terv, utasítás!

Elvonna a kormány 28 milliárd forintot a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) költségvetésből, mert mint azt Palkovics innovációs miniszter mondotta volt, össze kell hangolni és ezzel hatékonyabbá tenni a kutatásokat, garantálni kell az Akadémia gazdálkodásának átláthatóságát. (Persze lehet, hogy a kormánynak ez ügyben előbb a saját portája előtt kellene sepregetnie.)
Több akadémikus a valódi oknak azonban az intézmény autonómiáját tartja. Orbán Viktor semmilyen szinten nem tűri el bármely önálló civil szerveződés vagy autonóm közintézmény létét, az Akadémia pedig ma még olyan szervezet, amelynek a tevékenységébe közvetlenül nem szólhat bele a kormányfő. Ezen kell most változtatni. Az atv.hu-hoz eljutott hírek szerint az MTA visszakaphatja a 28 milliárdot, ha az Akadémia új "menedzsmentjébe" - paritásos alapon - kormánydelegáltak is beülhetnek. Ez a testület döntene az Akadémia elnökéről és a kutatásfinanszírozási milliárdokról. De a tudós testületnek az "aktuálpolitizálástól" is vissza kellene térnie a „bölcs semlegességhez”.  
Lovász László, az MTA elnöke erre azzal válaszolt, hogy elfogadható számukra a kormány javaslata, ha a kutatóhálózat működéséhez közvetlenül szükséges összeg a kutatói bérekkel az MTA kezelésében marad, ami évi 17,1 milliárdot tesz ki a szóban forgó 28 milliárdból. Emellett garanciákat kér arra is, hogy az innovációs tárcához benyújtott pályázati források szakmai felügyeletét továbbra is ők gyakorolhassák. 
Lássuk be, kevés az esélye annak, hogy Orbán elfogadja ezt a javaslatot, hiszen ez valójában visszaverné az MTA megszállására tett kísérletét. A miniszterelnök forgatókönyve szerint a testület semmit sem nyerne, de nagyon sokat veszíthetne. Például az autonómiáját, a kutatás szabadságát és sok tehetséges fiatal kutatót. Azaz a jövőt.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:09

Éljen a munka társadalma!

Nagy lépést tettünk előre a teljes foglalkoztatás irányába. 
Na jó, azért akkorát nem, mint az átkosban, amikor a rendőrök árgus szemekkel vizslatták az utcán járó-kelő embereket, és ha napközben valaki olyat láttak, aki gyanúsan ráérősen jött-ment, azt azonnal igazoltatták. Megnézték, van-e bejelentett munkahelye, ha nem volt, közveszélyes munkakerülőként áristomba dugták. Az persze senkit nem érdekelt, hogy akinek volt munkahelye, ott mivel töltötte az idejét, de a statisztika szép volt, ismeretlen volt a munkanélküliség.
Innen nézve azok tényleg szép idők voltak. Tökéletesen megértem, hogy manapság is valami ilyesmi lebeg a NER urainak szeme előtt. Az év elején közzétett adatok szerint egyre kevesebb munkanélküli van Magyarországon, óriás léptekkel haladunk a munka társadalma felé. Az év eleji 3,8 százalékos munkanélküliségi rátára reagálva Varga Mihály miniszter akkor azt mondta: egyre közelebb a teljes foglalkoztatottság. 
Mindannyian tudjuk, aki dolgozni akar, az ne legyen finnyás. Jó lesz, ha ezt minden állami alkalmazott megjegyzi magának, mert ha beindulnak a beígért nagy leépítések a közszférában, akkor lehet majd választani: akit elbocsátanak, az beállhat a mintegy 250 ezer emberből álló munkakereső sor végére, vagy valamelyik nagyáruházban elszegődik árufeltöltőnek. Ha szerencsés, és korábban egy minisztérium pénzügyi osztályán dolgozott, akár még pénztáros is lehet az üzletláncnál. Akinek ez sem sikerül, ne csüggedjen: igaz, a munkanélküliek 37,9 százaléka legalább egy éve keres állást, de Varga miniszter szerint aki ma Magyarországon dolgozni akar, az előbb vagy utóbb egészen biztosan talál magának munkát.
Nem megvetendő az sem, ha közmunkát. Az ember büszkén elmondhatja magáról, nem heverészik odahaza naphosszat, ha kell, lapátot, seprőt ragadva munkálkodik a köz javán. Ahogyan annak idején a gyárkapukon belül sem kérdezte meg senki a ténfergőket, mi az, amit éppen nem csinálnak, a közmunkásokat sem szégyeníti meg senki ilyen kérdésekkel.
Falun különösen nem tesznek ilyet. Mindenki tudja, hogy közel s távol ez az egyetlen olyan munka, amiért többet fizetnek, mint ha valaki segélyért kuncsorog. Átkozzák is a gazdák a közmunkát, mert nem találnak embert, aki elmenne a termést betakarítani, nincs a faluban senki, akit jó pénzért rá lehetne bírni, hogy szabadidejében az idősek háza körül segítsen takarítani, levágja a füvet, netán helyére tegye a tetőn elmozdult cserepet. A közmunkások, ha letették a seprőt, békésen hazamennek. Ők már megkeresték azt a pénzt, amire a napi betevőhöz szükségük van. Majd holnap megkeresik a következőre valót is. És a gyerek se lát más példát maga előtt: tizenhat évesen „közmunkába” lehet állni, felesleges iskolába járni, szakmát tanulni.
Fogalmam sincs, kikből lesz ilyen körülmények között Debrecenben autószerelő az új gyárban, de megnyugtat, hogy amikor Parragh úr egyenesen azt szerette volna, tizenöt évesen szűnjön meg a tankötelezettség, biztosan tudta, mit csinál. 
Jó úton járunk. Közel már a munka társadalma.
2018.08.16 09:00
Frissítve: 2018.08.16 09:10