A disznóimról

A két kecskével könnyű, őket lehet felhőtlenül szeretni.
Van nekem egy bölcs nagybátyám, aki egyszer azt mondta, jók, jók ezek az írások, de biztos, hogy ennyire ki kell tárulkozni? Leírni, hogy csókolt meg először egy fiú az Angi Verán, milyen volt látni Igor Szilkin sebhelyes hátát Ogyesszában, s hogyan cipelte Svédországban élő barátném magával az örmény szobrász, Vargesz Badaljan által megformázott gyurmafejemet. Pláne meg, hogy apámmal beszélgetek, és a felhőkön túlról koccintok vele, ha egy őszi erkélyen úgy adódik, meg úgy általában, leírni mindent, ami elsőre kiszakad. S nem vakmerő dolog-e olyan dolgokat világgá kürtölni, amiket csak szűk baráti körben vagy még ott se mesél az ember, mert szemérmes, vagy maga a történet túl bonyolult, netán fájdalmas szavakba önteni, az ember már csak ilyen, védi magát, lustaságból, kényelemből, egyéb okból. 
S most itt állok kételyek között, mert épp a gumicsizmámról készülök írni, ami megint csak elég személyes, s adódik a kérdés, hogy muszáj-e nekem megint kinyitnom egy ablakot, s engedni rajta a bepillantást. 
Gumicsizmám azóta van, amióta malacaim. A személyes birtokos névmás persze fals, nem malacaim vannak, hanem malacaink, közösek, attól a naptól fogva, hogy jutazsákban megérkeztek. A vergődő, visító csomagot ollóval kellett kibontani, majd nézni a két földre roskadt állatot, akik percekig csak pihegve vettek levegőt, s mindjárt szégyenkezni, amiért így kellett idekerülniük, meg egyáltalán, szégyenkezni az itteni létük célja és értelme miatt. A két kecskével könnyű, őket lehet felhőtlenül szeretni, nevet adni nekik, szarvukat simogatni, meg büszkélkedni, hogy lám, az egyiknek már megjelentek a tőgyei, pedig még ifjonc, de a tapasztalt kecskeszakértő szerint ez adja majd a több tejet. Miattuk nem gond fél órával hamarabb felkelni, rájuk szánni az időt, amíg a hátsó kertben kiválogatják a lehullott szilvák közül azokat, amik frissen estek le, nem erjedtek, de nem is éretlenek, hogy aztán boldog cuppogással essenek neki a gyümölcsnek, s köpjék vissza úgy a magot földre, mintha ember tenné azt.
De a malacok folyamatos lelkifurdalást okoznak. Akkor is, ha az ő szemszögükből nézve földi paradicsomba kerültek, szabadon vannak, kitúrhatják a csicsókát, megehetik a lehullott almát, befekhetnek a kecskeólba, ha hűvösre vágynak, külön dagonyahelyük van, ahová szárazság esetén emberi kéz hordja a vizet, s lám, milyen mókásak, ahogy az iszapos gödörből csak a két fülük látszik ki, de persze ezt a képet is ridegen, távolsággal kellene fogadni, mert minden aranyosság és a cukiság újabb csizmanyom a lelkifurdalás mezején.
S hát igen, gumicsizmát is azért kellett venni, mert ezek a cudarok az ember vádlijához nyomják az orrukat, amikor érkezik a moslékos veder, és közben elégedett izgatottsággal morognak, én nem tudom, miért mondják, hogy röfög a disznó, miközben inkább berreg, börrög és dürrög, időnként pedig mély basszuson énekel. De a csizmán legalább nem érződik át a puha orr, persze ez is leginkább csak illúzió, önámítás, gyávaság.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:11

Családok éve

A kormány rövid úton kivégezte a lakástakarékpénztári konstrukciót. Bár a meglévő állományt  nem érinti az állami támogatás teljes megvonása, nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy lássuk, ezek a pénzintézetek a jövőben már csak vagyonkezelőként működnek majd, és az összes szerződésük kifutása után lehúzhatják a rolót, esetleg a pénzügyi szektoron belül új tevékenység után nézhetnek.
A lakástakarékok ellehetetlenítésének módszere nem ismeretlen a Fidesz történetében. De a magánnyugdíjpénztárak háromezer milliárd forintos vagyonának - hazug érvekkel történő - einstandolását az érintettek rezignált beletörődéssel vették tudomásul, és néhány ellenzéki képviselő hangos rosszallásánál több most sem nagyon fenyeget. A döntés váratlansága a meglepő: a bennfentesek október elején még egy kicsiny változtatásra tippeltek. Úgy vélték, hogy a mostani állami támogatás mértéke ugyan 30-ról 20 százalékra mérséklődhet, ám annak felső határát évi 72 ezer forintról 100 ezer forintra emelnék. 
Igaz, a lakástakarékok tulajdonosainak már akkor alaposan feladták a leckét, amikor a letelepedési kötvény spiritus rectora, Rogán Antal megálmodta a jogsértést jogsértésre halmozó fogyasztási csoportok nyomdokaiba lépő lakáslottót, hivatalos nevén a Nemzeti Otthonteremtési Közösséget. Két dudás egy csárdában aligha él meg, ráadásul - kormányzati hátszél ide vagy oda - mindössze egyetlen lakáslottó csoportot sikerült gründolni. Amivel a kabinetminiszter aligha lehetett elégedett, így nem csoda, hogy egyszer csak arra ébredt: nyírjuk ki a 20 éves múltra visszatekintő lakástakarékokat. Már csak azért is, mert a költségvetésből felelőtlenül megelőlegezett pénzek brüsszeli elszámolása csúszik, így veszélybe került az államháztartás idei finanszírozása, bár az uniós elvek szerinti mérleget ez a hiány nem rontja.
Szinte bizonyos, hogy a lakástakarékokból most kivont állami pénz ebből a szempontból nem oszt és nem szoroz. Az ingatlan vételen, az építkezésen, felújításon gondolkodó magyar családoknak azonban nagy érvágás ez a döntés.
2018.10.17 09:00
Frissítve: 2018.10.17 09:16

Egy szív nélküli kormányzás

Ha az emberi sorsok, döntések bonyolultságáról és kiszámíthatatlanságáról, esetleg a rendszerváltás következményeiről vagy az újkapitalizmus „társadalmi költségeiről” akarunk valami olyasmit megtudni, amit évtizedeken át el kívánt takarni előlünk a politikai osztály, akkor beszélgessünk egy hajléktalan honfitársunkkal. Már amennyiben lesz még benne annyi bizalom, hogy szóba áll velünk, hogy nem azt gondolja a „jól öltözöttről”, hogy az a regulázás szándékával közeledik felé. Ez a privilégium azonban a munkájukat megalázóan kevés bérért végző szociális munkásokon kívül egyre kevesebbeknek jár, és ezért minden felelősséget a politikai döntéshozók és mi viselünk. 
Gurály Zoltán, a Menhely Alapítvány módszertani munkatársa az Abcúgon hétfőn megjelent interjújában a következőképpen fogalmaz: „Van egy furcsaság, két éve készítettünk egy reprezentatív adatfelvételt a lakosság körében, amiből az derült ki, hogy a megkérdezettek döntő többsége inkább segítené a hajléktalanokat, mint büntetné. Miközben a többség azt is gondolja, hogy a hajléktalanokkal szemben a kényszerítés is megengedhető, hogy eltűnjenek az utcáról.” 
Ez kétségkívül ellentmondás, amelynek feloldásában most az Orbán-kormány segédkezik. És van is bennem egy félelem, hogy a hétfőn életbe lépett, az utcai hajléktalanságot betiltó jogszabállyal egy idő után a magyar társadalom jelentős része azonosulni fog: „persze, ez így nem megoldás, de az sem volt az, ami eddig az utcán volt”. Ha ez a(z ismert) közvélekedés egyre erősebbnek bizonyul, úgy a kormány elérte célját: a választók egy része honorálja a kezdeményezést, közvetve pedig csökken egy újabb társadalmi csoport problémáival való azonosulás mértéke, sértve ezzel a társadalom szolidaritási hálóját. 
A hajléktalanságra vonatkozó dehumanizáló diskurzus kialakulása és érvényesülése nem magyarországi sajátosság, és az államról való gondolkodásban évtizedekkel ezelőtt bekövetkezett általános paradigmaváltás eredménye is. A jóléti állam társadalompolitikájának felfüggesztésével a társadalmi egyenlőtlenség és a kirekesztés problémáit is egy egészen eltérő szempontrendszer mentén ítéljük meg: míg korábban a büntetőpolitikát szociálpolitikai megfontolások határozták meg, addig napjaink magyarországi gyakorlatában – már ami a hajléktalanságra vonatkozik – a büntetőpolitika a szociálpolitika keretei között értelmezendő. 
Az új „szociálpolitika” büntetőcentrikus előretörése a következő racionalizálható alapra épült: „Az egyenlőtlenség növekedése egyébként mindenkiben növeli a félelmet, mert a »láthatóvá« vált szegénység felkelti a »veszélyes osztály« képzetét, amellyel szemben állami, hatósági védelemre számítanak. Másrészt a növekvő egyenlőtlenség egy egyre individualizálódóbb társadalomban új típusú integrációra ösztönöz. A politikusok mindebből tőkét kovácsolnak. A társadalmi konszenzust az egyre szélesedő állami kontrollban és a szigorúbb büntetésekben vélik megtalálni” (Gönczöl Katalin). 
A szociális állam korábbi szerepéhez képest jelentéktelenné válásával, a gazdasági állam fokozatos háttérbe szorulásával tehát a büntető állam került előtérbe. Ennek következtében a „biztonság” tartalma is alapvetően változik meg: immáron nem egzisztenciális (szociális, jövedelembeli, oktatási, egészségügyi, stb.), hanem kizárólag fizikai értelemben került meghatározásra, mely egyben a közérdekű cselekvés prioritásává is vált. Míg a neokonzervatív fordulat előtt a börtön a társadalom védelmi mechanizmusinak részét képezte, addig az új „szociálpolitika" a „társadalom perifériájára kiterjesztett kontrollrendszer szerves részének” tekintette (Gönczöl Katalin).
Az 1970-es években mindinkább a neoliberális konszenzus létrejöttének irányába mutató folyamatok a tartós „államtalanítás” állapota következtében csak felerősödtek. A bérmunkaviszony bizonytalanná válása, a munkaszervezeti modellek átalakulása, a deregulált kapitalizmus és a modernitás szerkezetváltása még inkább felerősítették a szorongás tendenciáit. Az új individualizációs hullám egyszerre esély az egyén kiteljesedésére, másrészt szorongást kelt. A fenti korszakváltás és a késő modernitás teremtette bizonytalanságok – mint a gazdasági, szociális és kulturális elbizonytalanodás – összekeverednek a bűnözéstől való félelemmel, s így az állami büntetőpolitika erősítése napjaink egyik válasza is, afféle szorongásmenedzsment.
Az Orbán-kormány is ilyen módon „kezeli” az állampolgárok elvesztett mindennapi biztonságérzetét, illetve a szociálpolitikai védőháló hiányát. Ahogyan Gurály fogalmazott: „Az embereknek alapvetően a sikertelenség jut eszükbe egy hajléktalan láttán: valami nem sikerült az életében, ő is jobbat, mást akart. Tudják, ha valaki kifekszik az utcára, akkor ő már mindent feladott. Automatikusan magukra vetítik ezt a helyzetet, ez okozza igazából a stresszt bennük.”
Az Orbán-kormány ebben az értelemben ismeri az emberi lelket, de nem a lelkek megmentése, hanem szembeállítása a „szociálpolitikájának” ismérve. És innentől minden világos.
2018.10.17 09:00
Frissítve: 2018.10.17 09:18