A disznóimról

A két kecskével könnyű, őket lehet felhőtlenül szeretni.

Van nekem egy bölcs nagybátyám, aki egyszer azt mondta, jók, jók ezek az írások, de biztos, hogy ennyire ki kell tárulkozni? Leírni, hogy csókolt meg először egy fiú az Angi Verán, milyen volt látni Igor Szilkin sebhelyes hátát Ogyesszában, s hogyan cipelte Svédországban élő barátném magával az örmény szobrász, Vargesz Badaljan által megformázott gyurmafejemet. Pláne meg, hogy apámmal beszélgetek, és a felhőkön túlról koccintok vele, ha egy őszi erkélyen úgy adódik, meg úgy általában, leírni mindent, ami elsőre kiszakad. S nem vakmerő dolog-e olyan dolgokat világgá kürtölni, amiket csak szűk baráti körben vagy még ott se mesél az ember, mert szemérmes, vagy maga a történet túl bonyolult, netán fájdalmas szavakba önteni, az ember már csak ilyen, védi magát, lustaságból, kényelemből, egyéb okból.

S most itt állok kételyek között, mert épp a gumicsizmámról készülök írni, ami megint csak elég személyes, s adódik a kérdés, hogy muszáj-e nekem megint kinyitnom egy ablakot, s engedni rajta a bepillantást.

Gumicsizmám azóta van, amióta malacaim. A személyes birtokos névmás persze fals, nem malacaim vannak, hanem malacaink, közösek, attól a naptól fogva, hogy jutazsákban megérkeztek. A vergődő, visító csomagot ollóval kellett kibontani, majd nézni a két földre roskadt állatot, akik percekig csak pihegve vettek levegőt, s mindjárt szégyenkezni, amiért így kellett idekerülniük, meg egyáltalán, szégyenkezni az itteni létük célja és értelme miatt. A két kecskével könnyű, őket lehet felhőtlenül szeretni, nevet adni nekik, szarvukat simogatni, meg büszkélkedni, hogy lám, az egyiknek már megjelentek a tőgyei, pedig még ifjonc, de a tapasztalt kecskeszakértő szerint ez adja majd a több tejet. Miattuk nem gond fél órával hamarabb felkelni, rájuk szánni az időt, amíg a hátsó kertben kiválogatják a lehullott szilvák közül azokat, amik frissen estek le, nem erjedtek, de nem is éretlenek, hogy aztán boldog cuppogással essenek neki a gyümölcsnek, s köpjék vissza úgy a magot földre, mintha ember tenné azt.

De a malacok folyamatos lelkifurdalást okoznak. Akkor is, ha az ő szemszögükből nézve földi paradicsomba kerültek, szabadon vannak, kitúrhatják a csicsókát, megehetik a lehullott almát, befekhetnek a kecskeólba, ha hűvösre vágynak, külön dagonyahelyük van, ahová szárazság esetén emberi kéz hordja a vizet, s lám, milyen mókásak, ahogy az iszapos gödörből csak a két fülük látszik ki, de persze ezt a képet is ridegen, távolsággal kellene fogadni, mert minden aranyosság és a cukiság újabb csizmanyom a lelkifurdalás mezején.

S hát igen, gumicsizmát is azért kellett venni, mert ezek a cudarok az ember vádlijához nyomják az orrukat, amikor érkezik a moslékos veder, és közben elégedett izgatottsággal morognak, én nem tudom, miért mondják, hogy röfög a disznó, miközben inkább berreg, börrög és dürrög, időnként pedig mély basszuson énekel. De a csizmán legalább nem érződik át a puha orr, persze ez is leginkább csak illúzió, önámítás, gyávaság.