Kórházi ABC

Kezdjük az A-val. Rémesek ezek a kórházigazgatók! Lopnak, csalnak, hazudnak és az egészet rákenik a kormányra. Pedig meghúzhatnák magukat, hisz Varga Mihály már 2015-ben megmondta nekik, ha sokat elégedetlenkednek, mindegyiküket feljelenti költségvetési csalás gyanújával. 
Mert hogy jönnek ahhoz, hogy kötszert meg varrócérnát, ráadásul infúziót rendelnek akkor is, ha üres a kasszájuk?! Ez egy normális pénzügyesnek fedezet nélküli kötelezettségvállalás, és ültek már nálunk ennél kevesebbért is bukott vezetők néhány évet. Jó lesz vigyázni, és nem azzal hőbörögni, hogy kevés a pénz. Megkapta ezt az üzenetet már Szócska Miklós meg Zombor Gábor, aztán Ónodi-Szűcs Zoltán államtitkár is.
Aztán a B. Rémes ez a kormány! Lop, csal, hazudik és az egészet rákeni a kórházigazgatókra. Pedig minden nemzetközi összehasonlításból világosan kiderül: sokkal kevesebb pénzt ad az egészségügy működtetésére, mint egy normális európai ország. Kivont a rendszerből 600 milliárdot, s most azzal henceg, hogy visszaad százat, közben meg azt sem tudja eldönteni, kit kezeljen egy állami kórház, és kit egy magán. Egyébként is államosította a kórházakat, föléjük rakott egy országos központot, ahol kézben tartanak minden közbeszerzést meg uniós pénzforrást. Lám, még a WC papírt sem engedi tisztes haszonnal megvenni egy kórháznak, mégis rájuk uszította a számvevőket!  
Végül a C. Rémes, hogy beteg vagyok és nem tudom, hova menjek. Rémes, hogy nem bízhatok az orvosokban, mert mi van, ha tényleg saját zsebre trükköznek, és olyan kezeléseket is kiírnak nekem, amire semmi szükségem, de pénzt hoz a kórházuk konyhájára. Rémes, hogy nem értem, miért rúg bele a kormány pénzügyi része az egészségügyi csapatba, mintha nem is egy pályán fociznának. De a legrémesebb, hogy nem tudom a főerdész telefonszámát, aki mindenkit kizavarhatna ebből a pagonyból.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:12

Családok éve

A kormány rövid úton kivégezte a lakástakarékpénztári konstrukciót. Bár a meglévő állományt  nem érinti az állami támogatás teljes megvonása, nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy lássuk, ezek a pénzintézetek a jövőben már csak vagyonkezelőként működnek majd, és az összes szerződésük kifutása után lehúzhatják a rolót, esetleg a pénzügyi szektoron belül új tevékenység után nézhetnek.
A lakástakarékok ellehetetlenítésének módszere nem ismeretlen a Fidesz történetében. De a magánnyugdíjpénztárak háromezer milliárd forintos vagyonának - hazug érvekkel történő - einstandolását az érintettek rezignált beletörődéssel vették tudomásul, és néhány ellenzéki képviselő hangos rosszallásánál több most sem nagyon fenyeget. A döntés váratlansága a meglepő: a bennfentesek október elején még egy kicsiny változtatásra tippeltek. Úgy vélték, hogy a mostani állami támogatás mértéke ugyan 30-ról 20 százalékra mérséklődhet, ám annak felső határát évi 72 ezer forintról 100 ezer forintra emelnék. 
Igaz, a lakástakarékok tulajdonosainak már akkor alaposan feladták a leckét, amikor a letelepedési kötvény spiritus rectora, Rogán Antal megálmodta a jogsértést jogsértésre halmozó fogyasztási csoportok nyomdokaiba lépő lakáslottót, hivatalos nevén a Nemzeti Otthonteremtési Közösséget. Két dudás egy csárdában aligha él meg, ráadásul - kormányzati hátszél ide vagy oda - mindössze egyetlen lakáslottó csoportot sikerült gründolni. Amivel a kabinetminiszter aligha lehetett elégedett, így nem csoda, hogy egyszer csak arra ébredt: nyírjuk ki a 20 éves múltra visszatekintő lakástakarékokat. Már csak azért is, mert a költségvetésből felelőtlenül megelőlegezett pénzek brüsszeli elszámolása csúszik, így veszélybe került az államháztartás idei finanszírozása, bár az uniós elvek szerinti mérleget ez a hiány nem rontja.
Szinte bizonyos, hogy a lakástakarékokból most kivont állami pénz ebből a szempontból nem oszt és nem szoroz. Az ingatlan vételen, az építkezésen, felújításon gondolkodó magyar családoknak azonban nagy érvágás ez a döntés.
2018.10.17 09:00
Frissítve: 2018.10.17 09:16

Egy szív nélküli kormányzás

Ha az emberi sorsok, döntések bonyolultságáról és kiszámíthatatlanságáról, esetleg a rendszerváltás következményeiről vagy az újkapitalizmus „társadalmi költségeiről” akarunk valami olyasmit megtudni, amit évtizedeken át el kívánt takarni előlünk a politikai osztály, akkor beszélgessünk egy hajléktalan honfitársunkkal. Már amennyiben lesz még benne annyi bizalom, hogy szóba áll velünk, hogy nem azt gondolja a „jól öltözöttről”, hogy az a regulázás szándékával közeledik felé. Ez a privilégium azonban a munkájukat megalázóan kevés bérért végző szociális munkásokon kívül egyre kevesebbeknek jár, és ezért minden felelősséget a politikai döntéshozók és mi viselünk. 
Gurály Zoltán, a Menhely Alapítvány módszertani munkatársa az Abcúgon hétfőn megjelent interjújában a következőképpen fogalmaz: „Van egy furcsaság, két éve készítettünk egy reprezentatív adatfelvételt a lakosság körében, amiből az derült ki, hogy a megkérdezettek döntő többsége inkább segítené a hajléktalanokat, mint büntetné. Miközben a többség azt is gondolja, hogy a hajléktalanokkal szemben a kényszerítés is megengedhető, hogy eltűnjenek az utcáról.” 
Ez kétségkívül ellentmondás, amelynek feloldásában most az Orbán-kormány segédkezik. És van is bennem egy félelem, hogy a hétfőn életbe lépett, az utcai hajléktalanságot betiltó jogszabállyal egy idő után a magyar társadalom jelentős része azonosulni fog: „persze, ez így nem megoldás, de az sem volt az, ami eddig az utcán volt”. Ha ez a(z ismert) közvélekedés egyre erősebbnek bizonyul, úgy a kormány elérte célját: a választók egy része honorálja a kezdeményezést, közvetve pedig csökken egy újabb társadalmi csoport problémáival való azonosulás mértéke, sértve ezzel a társadalom szolidaritási hálóját. 
A hajléktalanságra vonatkozó dehumanizáló diskurzus kialakulása és érvényesülése nem magyarországi sajátosság, és az államról való gondolkodásban évtizedekkel ezelőtt bekövetkezett általános paradigmaváltás eredménye is. A jóléti állam társadalompolitikájának felfüggesztésével a társadalmi egyenlőtlenség és a kirekesztés problémáit is egy egészen eltérő szempontrendszer mentén ítéljük meg: míg korábban a büntetőpolitikát szociálpolitikai megfontolások határozták meg, addig napjaink magyarországi gyakorlatában – már ami a hajléktalanságra vonatkozik – a büntetőpolitika a szociálpolitika keretei között értelmezendő. 
Az új „szociálpolitika” büntetőcentrikus előretörése a következő racionalizálható alapra épült: „Az egyenlőtlenség növekedése egyébként mindenkiben növeli a félelmet, mert a »láthatóvá« vált szegénység felkelti a »veszélyes osztály« képzetét, amellyel szemben állami, hatósági védelemre számítanak. Másrészt a növekvő egyenlőtlenség egy egyre individualizálódóbb társadalomban új típusú integrációra ösztönöz. A politikusok mindebből tőkét kovácsolnak. A társadalmi konszenzust az egyre szélesedő állami kontrollban és a szigorúbb büntetésekben vélik megtalálni” (Gönczöl Katalin). 
A szociális állam korábbi szerepéhez képest jelentéktelenné válásával, a gazdasági állam fokozatos háttérbe szorulásával tehát a büntető állam került előtérbe. Ennek következtében a „biztonság” tartalma is alapvetően változik meg: immáron nem egzisztenciális (szociális, jövedelembeli, oktatási, egészségügyi, stb.), hanem kizárólag fizikai értelemben került meghatározásra, mely egyben a közérdekű cselekvés prioritásává is vált. Míg a neokonzervatív fordulat előtt a börtön a társadalom védelmi mechanizmusinak részét képezte, addig az új „szociálpolitika" a „társadalom perifériájára kiterjesztett kontrollrendszer szerves részének” tekintette (Gönczöl Katalin).
Az 1970-es években mindinkább a neoliberális konszenzus létrejöttének irányába mutató folyamatok a tartós „államtalanítás” állapota következtében csak felerősödtek. A bérmunkaviszony bizonytalanná válása, a munkaszervezeti modellek átalakulása, a deregulált kapitalizmus és a modernitás szerkezetváltása még inkább felerősítették a szorongás tendenciáit. Az új individualizációs hullám egyszerre esély az egyén kiteljesedésére, másrészt szorongást kelt. A fenti korszakváltás és a késő modernitás teremtette bizonytalanságok – mint a gazdasági, szociális és kulturális elbizonytalanodás – összekeverednek a bűnözéstől való félelemmel, s így az állami büntetőpolitika erősítése napjaink egyik válasza is, afféle szorongásmenedzsment.
Az Orbán-kormány is ilyen módon „kezeli” az állampolgárok elvesztett mindennapi biztonságérzetét, illetve a szociálpolitikai védőháló hiányát. Ahogyan Gurály fogalmazott: „Az embereknek alapvetően a sikertelenség jut eszükbe egy hajléktalan láttán: valami nem sikerült az életében, ő is jobbat, mást akart. Tudják, ha valaki kifekszik az utcára, akkor ő már mindent feladott. Automatikusan magukra vetítik ezt a helyzetet, ez okozza igazából a stresszt bennük.”
Az Orbán-kormány ebben az értelemben ismeri az emberi lelket, de nem a lelkek megmentése, hanem szembeállítása a „szociálpolitikájának” ismérve. És innentől minden világos.
2018.10.17 09:00
Frissítve: 2018.10.17 09:18