Orbán Viktor Tusványoson, majd egy német lapnak adott interjúban felvázolta a jövőre esedékes európai parlamenti választásra szánt stratégiáját. Marad, ami eddig bevált: az Európai Unió alapelveinek és gyakorlatának ócsárlása, következmények nélkül, s amikor csak lehet, az EU pénzén. A támadások intenzitása, hangneme erősödik. Amikor "Brüsszelt" és láthatatlan "bürokratáit" ostorozza, gyengébbek számára is egyértelművé teszi, hogy nem a Belga Királyság fővárosának polgármesteri hivatalával van baja.
Új elem, hogy az útszéli stílussal ("vidéki kóceráj vezetését sem bízná rájuk") látszólag felhagyva, nevén nevezi a kijelölt ellenfelet. A "bürokraták" eredendő bűne liberalizmusuk, amely Orbán fejében 1968-al keveredik. A frontális, (Fidesz futball-nyelven) egész pályás letámadás immár nem az illiberalizmus, hanem a kereszténydemokrácia nevében folyik.
Mindig is távolságot tartottam azoktól, akik az Orbán-jelenséget valamilyen ideológia szemszögéből próbálták meghatározni – még inkább attól, ha ezt Orbán maga tette. Bár mindenkinek vitathatatlan joga, hogy 25 év alatt akár többször is elvet és útirányt váltson, Orbán a kvantumfizika részecskéihez hasonlít: vagy a helyét, vagy pályáját (impulzusát) lehet meghatározni – a kettőt egyszerre nem! Nézzük csak: kezdetben a Szocialista Internacionálé iránt érdeklődő, majd alternatív (erős 68-as beütéssel), később a Liberális Internacionálé alelnöke, polgári, de egyszersmind plebejus, illiberális majd kereszténydemokrata. Nemzeti érzésű, bár fél-ázsiai, külföldön zéró toleranciát hirdet az antiszemitizmus ellen, de a fél országot goebbelsi ihletésű plakátokkal ragasztja tele...
Orbán, finoman szólva, nem az elvek embere. Nem is hatalom-mániás, ahogy néhány túlpszichologizáló elemző állítja. Célja a vagyonszerzés – mértéktelenül és bármilyen eszközzel. Ehhez szükséges az egyre inkább személyére szűkített hatalom és az ideológiai porhintés. Soha nem volt Európa híve, de már korán – a csatlakozási tárgyalások alatt – kiszámította, hogy viszonylag kevés és főleg verbális, azaz bármikor visszaszívható politikai engedményekért cserébe hatalmas pénzekhez juthat.
Tükörképéből természetesen nem ilyenek elemek köszönnek vissza, bár külön-külön le sem tagadja ezeket. A nemzet megmentőjének, a végvári csaták győztes vezérének eddig is kijárt a vagyon és az ezt biztosító teljhatalom, de ez ma már kevés. A visegrádi négyek orbanizációját befejezett folyamatnak véli, a következő "megmentésre" váró terület Európa lehet. Bár lelkének ázsiai fele Astanába vágyik, ha a kontinens üdve Nyugaton dől el, kész a Brüsszelt ostromló hadak élére állni. Számításába, azonban két hiba csúszott. A visegrádi lázadók egysége inkább vágyálom, mint tény. A migrációs krízis 2015-2016-ban tetőzött, ez év nyarára a helyzet megváltozott és az EU, ha lassan, nehézkesen is, kimozdult passzivitásából. Lengyelországról még nem derült ki, milyen ügyekben és mértékben hajlandó konfrontálódni, a szlovákok és csehek a lehető legkevésbé. Ami az új olasz kormányt illeti: Róma egyrészt messze esik Visegrádtól, másrészt ha szövetségest keres, saját súlycsoportjában néz körül. Röviden: amikor Orbán a magyarok kárpát-medencei vezetőszerepének vágyálmát veszi elő a molyirtós szekrényből, magát látja valamiféle változó alakú koalíció vezetőjének. Vezér és haditerv már van, a hadak egyelőre hiányzanak.
Ismerve a hatásos kommunikáció fogásait, tudja, hogy a falra rajzolt ördögöt emberi alakban, személyes vonásokkal és tulajdonságokkal kell megjeleníteni. Eddigi igényeinek, a magyar választók manipulációjának Soros György személye megfelelt, de az új szakaszban egyre kevésbé, vagy egyáltalán nem használható. Berlini látogatása óta több jel utal arra, hogy a következő vágyott ellenfél nem más, mint Emmanuel Macron. Bár erőfitogtató gesztusai közé tartozik a diplomáciai normák tudatos áthágása, óvatos fél-lépésekkel próbál haladni. Az elnök helyett az országot támadta: "A szándék a francia vezetés kikényszerítése, német finanszírozással… Nem akarunk francia vezetésű Európát." (Bild, 2018. július 27.)
A francia kormány eddig nem reagált a nyílt támadásra – valószínűleg nem is fog. (A francia nagykövet gyors visszahívása két héttel korábban történt). A tiltakozás, visszautasítás bármely formája ugyanis azt sugallná, hogy a többes számot használó Orbánt reprezentatív vitapartnernek tekinti. Nyári szabadsága előtt Macron elkezdte személyes konzultációit az Unió jövőjéről, és ősszel Európa valamennyi fővárosát végigjárja – kivéve Budapestet. Úgy is mondhatjuk, a francia elnök mindenütt szívesen és higgadtan érvel a pénzügyi unió, a közös kül- és védelmi politika és – ami mindezt összefoglalja – az európai szuverenitás mellett. De a saját súlyát, bel- és külpolitikai mozgásterét pontosan bemérő és kihasználó Macron nem készül kötekedésre, se nagy, se kis országok képviselőivel.
Huszonöt-egynéhány évig, François Mitterand és Jacques Chirac elnöki mandátumának idején módom volt – igaz, csak a harmadik sorból – mindkét oldalról követni a francia- magyar kapcsolatok alakulását. Tanúsíthatom, a francia külpolitika irányítói Magyarországot gazdasági súlyánál jóval többre értékelték. A közép-kelet-európai országok csatlakozási folyamatában többször fölmerült a kétsebességes Európa. Volt néhány kivételes pillanat, amikor Magyarország természetes helyét a mag-Európában jelölték ki.
Ami volt elmúlt, de minden nem veszett el. Orbán rémálomként jellemezte az Európai Egyesült Államok gondolatát, magát pedig elég dörzsöltnek véli, hogy a francia-német együttműködést gyengítse, netán mással helyettesítse. Ebben a játszmában csak egyszer lehet tévedni. Az igazi rémálom ezután következik.
