Márton László: Macronra várva?

Publikálás dátuma
2018.08.12. 10:30

Fotó: BENOIT DOPPAGNE
Orbán nem akar francia vezetésű EU-t, kész a Brüsszelt ostromló hadak élére állni.
Orbán Viktor Tusványoson, majd egy német lapnak adott interjúban felvázolta a jövőre esedékes európai parlamenti választásra szánt stratégiáját. Marad, ami eddig bevált: az Európai Unió alapelveinek és gyakorlatának ócsárlása, következmények nélkül, s amikor csak lehet, az EU pénzén. A támadások intenzitása, hangneme erősödik. Amikor "Brüsszelt" és láthatatlan "bürokratáit" ostorozza, gyengébbek számára is egyértelművé teszi, hogy nem a Belga Királyság fővárosának polgármesteri hivatalával van baja.
Új elem, hogy az útszéli stílussal ("vidéki kóceráj vezetését sem bízná rájuk") látszólag felhagyva, nevén nevezi a kijelölt ellenfelet. A "bürokraták" eredendő bűne liberalizmusuk, amely Orbán fejében 1968-al keveredik. A frontális, (Fidesz futball-nyelven) egész pályás letámadás immár nem az illiberalizmus, hanem a kereszténydemokrácia nevében folyik.
Mindig is távolságot tartottam azoktól, akik az Orbán-jelenséget valamilyen ideológia szemszögéből próbálták meghatározni – még inkább attól, ha ezt Orbán maga tette. Bár mindenkinek vitathatatlan joga, hogy 25 év alatt akár többször is elvet és útirányt váltson, Orbán a kvantumfizika részecskéihez hasonlít: vagy a helyét, vagy pályáját (impulzusát) lehet meghatározni – a kettőt egyszerre nem! Nézzük csak: kezdetben a Szocialista Internacionálé iránt érdeklődő, majd alternatív (erős 68-as beütéssel), később a Liberális Internacionálé alelnöke, polgári, de egyszersmind plebejus, illiberális majd kereszténydemokrata. Nemzeti érzésű, bár fél-ázsiai, külföldön zéró toleranciát hirdet az antiszemitizmus ellen, de a fél országot goebbelsi ihletésű plakátokkal ragasztja tele...
Orbán, finoman szólva, nem az elvek embere. Nem is hatalom-mániás, ahogy néhány túlpszichologizáló elemző állítja. Célja a vagyonszerzés – mértéktelenül és bármilyen eszközzel. Ehhez szükséges az egyre inkább személyére szűkített hatalom és az ideológiai porhintés. Soha nem volt Európa híve, de már korán – a csatlakozási tárgyalások alatt – kiszámította, hogy viszonylag kevés és főleg verbális, azaz bármikor visszaszívható politikai engedményekért cserébe hatalmas pénzekhez juthat.
Tükörképéből természetesen nem ilyenek elemek köszönnek vissza, bár külön-külön le sem tagadja ezeket. A nemzet megmentőjének, a végvári csaták győztes vezérének eddig is kijárt a vagyon és az ezt biztosító teljhatalom, de ez ma már kevés. A visegrádi négyek orbanizációját befejezett folyamatnak véli, a következő "megmentésre" váró terület Európa lehet. Bár lelkének ázsiai fele Astanába vágyik, ha a kontinens üdve Nyugaton dől el, kész a Brüsszelt ostromló hadak élére állni. Számításába, azonban két hiba csúszott. A visegrádi lázadók egysége inkább vágyálom, mint tény. A migrációs krízis 2015-2016-ban tetőzött, ez év nyarára a helyzet megváltozott és az EU, ha lassan, nehézkesen is, kimozdult passzivitásából. Lengyelországról még nem derült ki, milyen ügyekben és mértékben hajlandó konfrontálódni, a szlovákok és csehek a lehető legkevésbé. Ami az új olasz kormányt illeti: Róma egyrészt messze esik Visegrádtól, másrészt ha szövetségest keres, saját súlycsoportjában néz körül. Röviden: amikor Orbán a magyarok kárpát-medencei vezetőszerepének vágyálmát veszi elő a molyirtós szekrényből, magát látja valamiféle változó alakú koalíció vezetőjének. Vezér és haditerv már van, a hadak egyelőre hiányzanak.
Ismerve a hatásos kommunikáció fogásait, tudja, hogy a falra rajzolt ördögöt emberi alakban, személyes vonásokkal és tulajdonságokkal kell megjeleníteni. Eddigi igényeinek, a magyar választók manipulációjának Soros György személye megfelelt, de az új szakaszban egyre kevésbé, vagy egyáltalán nem használható. Berlini látogatása óta több jel utal arra, hogy a következő vágyott ellenfél nem más, mint Emmanuel Macron. Bár erőfitogtató gesztusai közé tartozik a diplomáciai normák tudatos áthágása, óvatos fél-lépésekkel próbál haladni. Az elnök helyett az országot támadta: "A szándék a francia vezetés kikényszerítése, német finanszírozással… Nem akarunk francia vezetésű Európát." (Bild, 2018. július 27.)
A francia kormány eddig nem reagált a nyílt támadásra – valószínűleg nem is fog. (A francia nagykövet gyors visszahívása két héttel korábban történt). A tiltakozás, visszautasítás bármely formája ugyanis azt sugallná, hogy a többes számot használó Orbánt reprezentatív vitapartnernek tekinti. Nyári szabadsága előtt Macron elkezdte személyes konzultációit az Unió jövőjéről, és ősszel Európa valamennyi fővárosát végigjárja – kivéve Budapestet. Úgy is mondhatjuk, a francia elnök mindenütt szívesen és higgadtan érvel a pénzügyi unió, a közös kül- és védelmi politika és – ami mindezt összefoglalja – az európai szuverenitás mellett. De a saját súlyát, bel- és külpolitikai mozgásterét pontosan bemérő és kihasználó Macron nem készül kötekedésre, se nagy, se kis országok képviselőivel.
Huszonöt-egynéhány évig, François Mitterand és Jacques Chirac elnöki mandátumának idején módom volt – igaz, csak a harmadik sorból – mindkét oldalról követni a francia- magyar kapcsolatok alakulását. Tanúsíthatom, a francia külpolitika irányítói Magyarországot gazdasági súlyánál jóval többre értékelték. A közép-kelet-európai országok csatlakozási folyamatában többször fölmerült a kétsebességes Európa. Volt néhány kivételes pillanat, amikor Magyarország természetes helyét a mag-Európában jelölték ki.
Ami volt elmúlt, de minden nem veszett el. Orbán rémálomként jellemezte az Európai Egyesült Államok gondolatát, magát pedig elég dörzsöltnek véli, hogy a francia-német együttműködést gyengítse, netán mással helyettesítse. Ebben a játszmában csak egyszer lehet tévedni. Az igazi rémálom ezután következik.
Frissítve: 2018.08.12. 10:39

Sebes György: Csúcsszintű etetés

Publikálás dátuma
2018.08.12. 09:48

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Új vezérigazgatót és -helyettest meg hírigazgatót lehet találni egy perc alatt is, ha nagyon kell (nem kellett), de a műsorokat nem lehet leváltani ilyen rövid idő alatt.
A múlt héten bebizonyosodott, hogy akik a különböző csatornáknál a nézők etetésével foglalkoznak, bizony nyeretlen kétéveseknek számítanak. Lehet persze hülyíteni a kedves közönséget, úgy tenni, mintha műsort kapnának, miközben csak a hirdetéseket akarják minél jobb időpontokban és sávokban elhelyezni, avagy külföldön bevált licencek alapján igazán magyaros programokat gyártani. Jó, rendben van, ez is becsapás, mégpedig profi módon megszervezve, de mi ez egy teljes tévé hipp-hopp lenyúlásához képest. Természetesen minden törvényes és jogszerű és üzleti alapon álló, de azért az is tény, hogy a Hír TV szerdán 10 órakor még olyan volt, mint az utóbbi években mindig, fél 11-kor pedig már átfordult az ellenkezőjébe.
Magunk is átéltünk már a médiában éles váltásokat. 1993 októberében például, amikor a Magyar Televízióban ellehetetlenítették az Egyenleg című hírműsort. Mondvacsinált - mondjuk ki: hazug - állításokkal előbb lefejezték, vezetőit félreállították, majd amikor bejött a számítás és a munkatársak nem voltak hajlandók az új feltételek között műsort készíteni, a konkurens Híradónál tort ültek. Alig várták, hogy megkapják a műsoridőt, készültek is rá, így gyorsan beálltak az Egyenleg helyére. Aztán 1994 kora nyarán, már a választás után, amikor kinevezték Betlen Jánost a Híradó élére, valami hasonló történt. Az akkor már Stefka István vezette stáb meghatározó tagjait pontosan olyan hirtelen cserélték ki egy másik csapatra, mint amilyen gyorsan rombolták le az Egyenleget.
Ezekben az esetekben műsorokat és stábokat váltottak le (vagy fel). Egy egész televízió elfoglalására eddig még nem nagyon volt példa. A múlt szerdán ez is megtörtént. Néhány pillanat alatt. De senki ne próbálja elhitetni, hogy az egész nem volt hosszan és pontosan előkészítve. Mert persze új vezérigazgatót és -helyettest, meg hírigazgatót lehet találni egy perc alatt is, ha nagyon kell (nem kellett), de műsorokat nem lehet leváltani ilyen rövid idő alatt. Láthattuk, a Kálmán Olga és az Egyenesen helyébe lépő Magyarország élőben és Földi-Kovács Andrea úgy jelentkezett be este 7 órakor, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Volt kész háttér, kész díszlet (még véletlenül se hasonlítson az elődre) és voltak vendégek. Akiket nyilván jó előre felkértek a szereplésre, ahogy a műsorvezetőt is időben átigazolták eddigi munkahelyéről, az Echo TV-ből. Minden olajozottan, simán zajlott.
És ez még csak a forma, a külsőség. Amihez már aznap este és azóta imamalomszerűen ismételgetve csatlakozott a tartalom. A kulcsszavak: felszabadítás, elégtétel, médiaháború. Részletesebben: először is a Hír Tv-t megszabadították a korábbi tulajdonos, Simicska Lajos szellemi maradványaitól, az egykori G-nap káros következményeitől. (Ezt a legkifejezőbben a Vasárnapi Hírek foglalta össze: "Tájékoztatjuk nézőinket, hogy Orbán Viktor már nem geci.") Elégtételt szolgáltattak ezzel minden olyan egykori és most visszatérő munkatársnak, aki három éve a hatalmat választotta, továbbá pártunknak és kormányunknak, egyúttal visszaállították a G-nap előtti műsorokat és állapotokat. Az meg ne zavarjon senkit, hogy előzőleg is Simicska volt a tulaj, csak még nem veszett össze Orbánnal, vagyis amit akkor csinált, az így utólag is rendben van. Kicsit bonyolult, de az etetéshez hozzátartozik.
A lényeg lényege pedig, hogy folytatódik a médiaháború. Amint azt Kocsis Máté - mint a régi-új műsor első interjúalanya - volt szíves megjósolni. Természetesen összhangban azzal, hogy a kedves vezetőt az állandó harc élteti, mindig keres - és talál - magának ellenségeket, akikkel aztán sikerrel küzdhet meg. Ami pedig a Fidesz frakcióvezetőjét illeti: nyilvánvalóan jelképesnek tekinthető, hogy őt kérdezték először. Hiszen a fideszesek három éve - nemcsak jelképesen - kivonultak a Hír TV-ből, gyakorlatilag szóba sem álltak munkatársaikkal, de most, hogy helyreállt a világ rendje, újra készek szerepelni benne. Hiszen a hívek megérdemlik, hogy első kézből, a legilletékesebbektől tudják meg, mi a pálya.----
Egy televíziót - legyen az bármilyen - természetesen műsorai alapján lehet megítélni. Ezen az alapon az új Hír TV lehetne akár jó is. Igaz, az Egyenesen mellett még vagy tíz műsort megszüntettek és helyettük pillanatnyilag leginkább ismétlések mennek. De a Híradó működik, csak az a riasztó, amit Szikszai Péter vezérigazgató-helyettes kifejtett. Szerinte ugyanis az utóbbi években "a hírműsorokat szabad szájú, mértéktelen gyűlölet, a tények torzítása jellemezte, ami minden volt, csak nem objektív újságírás". A cél tehát, hogy megváltoztassák "a tematikát, a nyelvezetet és az irányultságot", mert "a kekeckedő, aljas hírszerkesztésnek nincs helye". A vélemény nyilvánvalóan szabad és lehet a Hír TV híreit így is minősíteni. Csakhogy az utóbbi időben éppen azért volt érdemes nézni ezt az adást, mert - ellentétben például a hatalom uralta köztévétől - itt nem a rendszer dicséretét zengték, mi több, azt is meg lehetett tudni, hogy mi történt itthon és külföldön. A jelek szerint ennek vége. Ami azt is jelenti, hogy szembefordulnak a hírszerkesztés alapelveivel (például azzal az alaptétellel, hogy hallgattassék meg a másik fél is), ez pedig nagyon is szubjektív objektivitást eredményez.
A Hír TV visszafoglalásának diadala így vált a profi etetés csúcsteljesítményévé. Ez a tévé csak egy ideig gyarapította a nézhető és hiteles csatornák táborát. Most visszatért oda, ahol - ne felejtsük, Simicskával - elkezdte.
Béke poraira.

Sírrablás diszkréten - A műkincs kereskedelem sötét oldala

Publikálás dátuma
2018.08.12. 07:00

A műkincsek csempészei mindig megtalálják az utat, ha kerülővel is, amelynek végén a legalitás közelségébe kerülnek az eltulajdonított régiségek. A szakma egyre szorosabban kapcsolódik a pénzmosáshoz és az adóelkerüléshez.
Luxus, nyugalom, és bizalom - ez jellemzi a közeget, ahol diszkrét eleganciával folyik az antik tárgyak kereskedelme, nem mindig legálisan. London, Berlin, vagy éppen Genf kiváló infrastruktúrát kínál ezekhez az ügyletekhez. Nagy összegek forognak, és talán nem véletlenül, ebben az üzletágban a készpénz az úr. Az illegális műkereskedelem értékét elemzők évi 6 milliárd dollárra teszik.

Megtalálják a külön utakat

Július elején összesen negyvenmillió euró értékű archeológiai leletet foglaltak le egy Europol (Európai Rendőrségi Hivatal) által irányított rendőrségi akció. Az Olaszországra, Nagy Britanniára, Spanyolországra és Németországra koncentráló "Operation Demetra" (Demetra-művelet) keretében 25 000 illegális, olasz és görög eredetű műtárgyra bukkantak, mintegy 40 lakásban. A 250 fős nemzetközi csapat négyesztendős munkája egy olyan bűnbanda tevékenységére derített fényt, amelynek tagjai a fehérgalléros bűnözők legfelsőbb köreihez tartoznak. Fosztogatásból származó antik tárgyak kerültek közreműködésükkel neves európai gyűjtők, valamint tekintélyes múzeumok birtokába.
A hatóságok feltételezése szerint több évtizede módszeresen fosztogatták két szicíliai település, Caltanissetta és Agrigento ókori kincseit. A csempészhálózat kulcsemberei Barcelonától Londonig koordinálták a hálózatot. A letartóztatottak között van egy londoni díler, a 64 esztendős, magyar származású, Svájcban élő Thomas William Veres, aki a hálózat egyik fő irányítója volt. Tavaly Verest már átmenetileg őrizetbe vette a spanyol rendőrség, feltételezve, hogy tucatnyi lopott antik tárgy van a birtokában. De múltja sem makulátlan, 1995-ben 10 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, miután kiderült, hogy egy i.e. 4. századi, 1,2 millió dollár értékű, illegálisan Amerikába került arany dísztárgy útját egyengette. A banda egyébként nem elégedett meg a csempészáru egyszerű értékesítésével, egyes tárgyakról másolatot készítettek, majd a hamisítványokat eredetiként dobták piacra. Az eddigi ismeretek szerint a tárgyak javát első lépésben Münchenbe szállították, itt hamis eredetpapírokkal tisztára mosták, és helyi aukciókon értékesítve legalizálták a leleteket. Két eddig meg nem nevezett árverőház ellen is vizsgálatot indítottak.
Ahogy már több évszázada, ma is Olaszország és Görögország a kincsrablók kedvenc terepe. Utóbbi országban a gazdasági válság külön lendületet adott a "szakmának", amely egyre szorosabban kapcsolódik a pénzmosáshoz és az adóelkerüléshez. Az archeológiai lelőhelyekre többnyire pénzügyi kényszerből ellátogató kékgalléros bűnözők gyorsan találnak vevőt az elcsent régiségekre. Az antik tárgyak ugyanis biztos befektetést kínálnak, értékük nem függ az alkotó ázsiójának változásától, a műtárgypiacon is működő spekulációs mozgásoktól. A szereplők megőrizhetik anonimitásukat, kidolgozott technikák, különböző alapok, pénzügyi intézmények állnak rendelkezésükre, annak érdekében, hogy az illegális forgalomba került tárgyak, és a finanszírozás nyomai eltűnjenek. Az UNESCO hiába mutatkozik jó tanulónak a jogi szabályozás terén, a gyakorlatban nem sok eszköze van az illegális ügyletek megakadályozására. A csempészek mindig megtalálják az utat, ha kerülővel is, amelynek végén a legalitás közelségébe kerülnek az eltulajdonított régiségek. Képzett régiségkereskedők, muzeológusok sietnek a segítségükre, akiknek neve, a látszólag kifogástalan renomé ellenére is, ismételten fel-fel bukkan az illegális ügyletek krónikáiban.

Berlin ikonja: Nefertiti (Nofretete)

Berlin kulturális látnivalói között az útikalauzok elsőként említik Nefertiti mellszobrát, amelyet a Neues Museum őriz - megszakításokkal - immár közel 100 esztendeje. Egyiptom gyakorlatilag ugyanennyi ideje próbálja visszaszerezni a műalkotást, sikertelenül. Jogi csűrés-csavarásban, kibúvók keresésében a németek sem maradnak le más országoktól. Igaztalan érvektől sem riadnak vissza, így például Hermann Parzinger, a német kulturális alapítvány, a Stiftung Preußischer Kulturbesitz elnöke tavaly azt állította, hogy Egyiptom soha nem kérte a Nefertiti (Nofretete) visszaszolgáltatását. A mellszoborra 1912-ben Tell el-Amarna-ban talált rá a német archeológus, Ludwig Borchardt vezette csoport, vélhetően a szobrász, Thotmesz műhelyében, több hasonló darab mellett. 1913-ban a francia főhatóságtól engedélyt kapott, hogy Berlinbe vigye a szobrot tanulmányozás céljából. A Nefertiti 1920-ban lett Neues Museum tulajdona. A háború alatt előbb a porosz állami bank pincéjébe menekítették, majd 1945 tavaszán egy türingiai sóbányában rejtették el, ahol az amerikaiak találtak rá. 1956-ban visszakerült a keleti fennhatóság alatt álló Neues Museum-ba. Egyiptom már 1925-ben kérte az i.e.14 századi, Ehnaton fáraó csodaszép feleségét megörökítő alkotást a németektől. Az utóbbi tíz évben Kairó többször újra próbálkozott, különösen aktív volt Záhi Havássz (Hawass), aki előbb az egyiptomi kulturális örökséget felügyelő intézmény vezetőjeként lépett fel, ám kérelme a németek szerint, csak "formális" volt, nem volt rajta minisztériumi aláírás. Később Havássz, immár miniszteri rangban is megismételte a kérést, akkor a németek az egyiptomi elnök aláírását hiányolták. Kairónak még kölcsönbe sem adták oda 2012-ben a Nefretitit, azzal érvelve, hogy a törékeny alkotás nem bírná ki a szállítást. Így változatlanul a berlini kulturális élet ikonja.----

Nem sokat kérdeznek

Az utóbbi évek nagy port felvert ügyeiben olyan személyek voltak érintettek, mint Marion True, a Los Angeles-i Getty Museum kurátora, a neves olasz gyűjtő, Giacomo Medici, vagy Christoph Leon és Robert Hecht, Svájcban működő régiségkereskedők, valamint a londoni Robin Symes. A világ tekintélyes múzeumai, így például a Getty, kétes haszonélvezői voltak tevékenységüknek. De a bostoni Museum of Fine Arts gyűjteményébe is több olyan illegálisan kiásott antik tárgy került, amely átmenetileg Giacomo Medici, vagy Robert Hecht raktárában volt. Robin Symes, épp a napokban, egy i.e. 8. századi görög bronz ló körül zajló vita kapcsán került reflektorfénybe. A Sotheby’s idén májusban Howard és Saretta Barnet kollekciójának árveréséről az utolsó pillanatban visszavonta a "Megtestesült szépség" című tételt, amelynek becsértékét 150-250 000 dollár közé tették. Az aukció előtt néhány nappal a görög kulturális minisztériumtól kapott levél ugyanis arról informálta az aukciósházat, hogy a bronzszobor illegális úton kerülhetett a tulajdonosokhoz, és hogy arra Görögország jogot formál. A Barnet házaspárnak 1973-ban 15 000 fontért Robin Symes adta el a tárgyat, amelyet a papírok szerint 1967-ben a svájci Münzen und Medaillen árverésén vásárolt. A dolog pikantériája, hogy három évtizeddel később a Getty-botrány kapcsán Marion True mellett Symest és partnerét, Christos Michaelidest is bíróság elé citálták, miután kiderült, lopott antik tárgyakkal kereskedő nemzetközi hálózat tagjai voltak.
A tranzitút gyakran Svájcon keresztül vezet, a helyi műkereskedők készségesek, és széles kapcsolatokkal rendelkeznek. A LES Nouvelles de L’archeologie című szakfolyóirat közelmúltbeli írása szerint az alpesi ország számos vámmentes "szabadkikötője", azaz raktára professzionálisan szolgálja ki a tilosban járókat, és mindehhez a hab a tortán, hogy a világ legfontosabb bankjainak hazájában változatlanul virágzik a készpénzfizetés, amelynek előnyei nem szorulnak magyarázatra az olyan üzletekben, ahol az érintettek nem kívánják a nyilvánosságot és a hatóságok figyelmét. Kálvin országában nincs felső határa a készpénzfizetésnek, bőröndnyi bankjeggyel el lehet indulni házat vásárolni, és persze műtárgyat is. Genf, Zürich, Bázel verseng a piacon, készségesen raktároznak, szállítanak, közvetítenek, eladnak, restaurálnak, ha kell rejtegetnek becses tárgyakat. A genfi piacvezető műtárgyszállítási és raktározási társaság, az 1859 óta működő Natural Le Coultre (NLC), illetve a vámszabad raktár, a Ports Francs de Genève, amelynek résztulajdonosa a Canton de Genève, azaz maga Genf kanton, tökéletes infrastruktúrával áll a műtárgyaik sorsát rájuk bízó gyűjtőkre, akiktől nem sokat kérdeznek. Egyelőre a virágzó üzletmenetnek az sem ártott sokat, hogy az NLC-tulajdonos Yves Bouvier tavaly eladni kényszerült a szállítóvállalatot, miután 2015 óta hatósági vizsgálatok folynak ellene, csalás és pénzmosás miatt. Egyébként az ő kezén is megfordult a közelmúltban árverési világrekordot hozó Da Vinci festmény is, de ez már egy külön történet.

Családi ezüst

Épp ezen a héten függesztette fel a rendőrség a nyomozást a Seuso-kincseket felfedező Sümegh József meggyilkolásának ügyében. Sümeghet, az amatőr régészt 1980-ban gyilkolták meg Polgárdiban. Holttestét egy pincében fedezték fel, mellette egy kiásott gödröt találtak - vélhetően abban rejtette el a Seuso-kincseket. A korabeli vizsgálat szerint öngyilkos lett, ám a rendszerváltoztatást követően a Legfőbb Ügyészség új nyomozást rendelt el, amely kiderítette: a férfi gyilkosság áldozata lett, az általa megtalált nagy értékű ezüst lelet pedig eltűnt. Sümegh amatőr kincskeresőként kutatta a római emlékeket. Halála után a Seuso-kincseknek jó időre nyomuk veszett, a nyolcvanas években előbb Nyugat-Európában, majd az Egyesült Államokban tűntek fel.
Az időszámításunk szerint 3-400 évvel ezelőtt használt díszes lakomakészlet vélhetően még az 1970-es évek közepén kerültek elő Polgárdi környékén. Az egyik aranyozott ezüsttál feliratán olvasható a tulajdonos neve: Seuso, aki gazdag hadúr, tartományi főtisztviselő volt. Sümegh hivatalos bejelentést nem tett, miután rábukkant a leleltre, feltételezhetően a kincs darabjait az illegális műkincspiacon kívánta értékesíteni. Valószínűleg nyugat-európai és libanoni közvetítők vállaltak szerepet a tárgyak értékesítési láncában, pontosat ma sem tudni erről, ami azonban biztos, 1990-ben a Sotheby's árverési katalógusában felbukkant egy több darabos, rendkívül míves, késő római ezüstedényekből, tálakból, és kupákból álló páratlan értékű kollekció, amelyet egy brit főrend, Lord Spencer Douglas Compton, Northampton grófja kínált eladásra. Egyes források szerint a gróf Svájcban, 14 millió dollárért vette a kincseket egy libanoni ügynöktől. A Getty Alapítvány, amelynek elsőként felajánlotta a kincseket, elzárkózott a vételtől, de a Sotheby's vállalkozott az árverezésükre, a krónikák szerint 40 millió dollárról indulhatott volna a licit. Ám ahogy a New York-i árverési kiállítást megnyitották, előbb Libanon, majd Magyarország és az akkori Jugoszlávia is keresetet nyújtott be, azon az alapon, hogy a kincset a területükön találták meg, és így a gyűjtemény őket illeti. Libanon később visszavonta igényét, Magyarország és a Jugoszlávia utódjaként perlő Horvátország keresetét pedig elutasította a New York-i esküdtszék. A két ország 1993-ban a fellebbviteli bíróságon is pert vesztett, Magyarország nem tudta bizonyítani a tulajdonjogát, ezért a kincsek a birtokosnál maradtak. 2014-ben a magyar állam 15 millió eurót, majd 2017-ben 28 millió euró kompenzációs díjat fizetett a kincsek őrzési(!) jogáért Northampton gróf családi alapítványának, ezzel a Seuso-kincs összes ismert darabja Magyarországra került. A tulajdonjog azonban tisztázatlan maradt.

Provenance vagy provenience?

Nehéz megmondani, hogy egy piacra került antik tárgy görög, olasz, bolgár, vagy éppen török földről származik-e – figyelmeztet Neil Brodie a Glasgow-i egyetem igazságügyi szakértője. Marc-André Haldimann, a svájci vámhatóság archeológiai szakértője ugyancsak az ilyen tárgyak identifikálási nehézségeiről számolt be. A Görögországban vagy Itáliában talált tárgyak hasonlóak, meg kell különböztetni a helyet, ahol az alkotás készült, attól a helytől, ahol végül is rátaláltak, és ez lehet görög, olasz, vagy akár libanoni lelőhely is. Az aukciósházak katalógusaikban sokszor nagyvonalúak, a "Görögországban alkotott", vagy a "görög eredetű" tárgyakat egy kalap alá véve. Martin Wilson, a Christie’s jogi igazgatója arról beszél, hogy miközben a társaság londoni forgalmának ötödét a görög antik tárgyak teszik ki, nincs tisztázva, hogy a szakértők mit is értenek pontosan a "görög archeológiai tárgy" alatt. A katalógusokban használt "terminus technicus" inkább a marketinget, a vevők érdeklődésének felkeltését, semmint a tudományos definíciót szolgálja. "Provenance" vagy "provenience", azaz az "eredet" vagy a "felbukkanás" közelíti meg hitelesebben a lelet identitását? Napjaink gyakorlatában az utóbbi, azaz a "provenience" meghatározás egyre divatosabb. Az ugyanis mostani megközelítésben arra is utal, hogy a nyilvános piacra kerülést megelőzően kinek a tulajdonában volt a tárgy. Azaz korántsem arra, hogy mely állam földjéből kotorták ki, hanem arra, hogy mely államban legalizálódott. Az utat pedig jótékony homály fedi.

Szép Heléna ékszerei

Priamosz-, avagy Trója-kincsének újkori hányattatása 1870 táján kezdődött, amikor egy tíz nyelvet beszélő, autodidakta archeológus, a német Heinrich Schliemann a törökországi Hissarlik-dombon végzett ásatásokat. Szemtanúja nem volt Schliemann kutatásainak, az általa feltárt kincs azonnal megkezdte illegális vándorútját. Schliemann és görög felesége előbb Athénba csempészte a becses darabokat - hogy szám szerint mennyit, arról megoszlott a kutatók véleménye: 150-től 12 ezerig sokféle szám hangzott el. Az viszont tény, hogy 1880-ban a felfedező Berlinnek ajándékozta a leletet, vagy annak egy részét. A II. világháború után a kincsek hollétét mintegy fél évszázadig homály fedte. A némaságot az Art Newsnak nyilatkozó két orosz muzeológus törte meg 1991 áprilisában. A részletek csak 1993-ban derültek ki, amikor az orosz hatóságok elismerték, Priamosz kincse 1945-ben repülőn érkezett Moszkvába Németországból. Moszkva álláspontja egyértelmű, e szerint a tárgyak az orosz nemzeti vagyon részei, amúgy pedig visszaszolgáltatásuk nem lehetséges, hiszen azokra nemcsak Németország, hanem Törökország, sőt Görögország is jogot formálhat.

Nok az eBay-ről

Kongóból, Nigériából is tömegével utaznak messzi földre az afrikai kultikus emlékek. A vámosok, katonák, hivatalnokok megkenése kézenfekvő gyakorlat, diplomata-bőröndöket is meg lehet velük tölteni, és a régiségekre éhes múzeumok képviselőivel sem bonyolult a megegyezés. A nyilvános aukciókon sorra döntik a rekordokat az afrikai tárgyak. Egy egy különlegesebb darabért milliókat adnak a gyűjtők, az internet pedig kiváló eszköz a potenciális fogyasztók felkutatására. A vállalkozó felteszi néhány "nok" szobrocska (a nok nevű nép által készített terrakotta szobor), ha van rá érdeklődő, egyszerűen elsétál a lelőhelyre, majd az online rendelésre begyűjtött darabot annak rendje és módja szerint utánvétellel eljuttatja a címre.

Szerző
Frissítve: 2018.08.12. 14:26