Médiamucsaizmus

A nemzetközi rádiózás nagyon régi, már 1923-tól működtek külföldi adók: London, Berlin, Moszkva már azokban az időkben márka volt. A világháborús megszállásokat mindig kísérték vevőkészülék elkobzások, beszolgáltatások. A hírmonopólium már akkor része volt a hadviselésnek. De a hidegháború kezdetétől vált mindez világpolitikává. A szovjet ellenőrzésű térségben igazán csak a rádióval lehetett külföldről alternatív hírforrásokat életben tartani. Az amerikaiak Münchenből működtetett Szabad Európája/Szabadság Rádiója valóban tevőleges részese volt a nyugati győzelemnek 1989-ben és utána. Az, ami belőle megmaradt, 1995 óta Prágából sugároz, és ad munkát poszt-szovjet, balkáni, sőt újabban különböző közel-keleti disszidenseknek. A legendás archívumot Soros megvásárolta és Budapestre hozta.

Értem a legújabb szóbeszédet a magyar Szabad Európa felélesztéséről, még ha gyorsan cáfolták is a hírt. Minden eszköz jól jönne, hogy bizonyítsuk, Magyarország biztosan nem demokrácia. Hogy átléptünk valamilyen piros vonalat. Ha az amerikaiak ismét megnyitnák Prágában a magyar szerkesztőséget, ezt végre ők is tanúsítanák. De a dologgal két probléma is van: az első médiapolitikai. A másik rádiótechnikai.

Lényegében a 90-es évek óta folynak az utóvédharcok a Szabad Európa rádió körül. Modernizálták, ahol lehetett, de a pénz folyamatosan fogy, a müncheni aranykorhoz képest harminc év óta folyamatosan adnak fel pozíciókat. Először túl drága volt Németország, azután feladták a közép-európai adásokat, végül már a 24 órás adásokat sem tartják fenn a legtöbb poszt-szovjet nyelven. Egy ideig még béreltek ugyanitt középhullámú sávokat, azután ezt megnehezítették a helyi rendszerek, így már majdnem mindenütt meg is szűntek. Tudtommal most teljes frekvenciákat sehol sem bérelnek. Nyitottak viszont szerkesztőséget perzsául és az afgán közönségnek. Igaz, azt senki sem tudja, ezeket ott ki hallgatja.

Akkor most itt akarnák valakik erősíteni a Szabad Európát? S amikor a NATO arra akarja rávenni a tagállamokat, hogy költsenek többet a közös védelemre, akkor párhuzamosan, hogy a kormányoknak megjöjjön ehhez az étvágya, még működtetnének nekik egy alternatív fellázító rádióállomást is? Ugye, ezt nem vehetjük komolyan. De a költségvetés és a politikai korlátok egyébként is keverednek. Mindez így együtt eredményezi, hogy legalább másfél évtizede nincs sehol sem Szabad Európa közép-európai nyelveken. Drága és sérti a helyi eliteket. Akkor meg minek?

A nemzetközi híranyag költségei egyébként nem túl magasak. Az alapcsomag nemzetközi, azt fordítják és szűrik valamennyire – többnyire angolból. De hát a magyaroknak vagy a lengyeleknek ilyen nemzetközi hírből úgyis van elég. Én most is figyelek néhány szabad-európás regionális programot. Ami érdekes bennük, azok a helyi hírek, ráadásul a nemzeti értelmiség ízlését követő kiszerelésben. Ezeket viszont babra munka összeszedni, és ez a legdrágább része az előmunkának is. Ezért az amerikai bejelentés román és bolgár programok felélesztéséről aligha komoly. Ellentmond a SZE jelenlegi logikájának, általában a technikai trendeknek, ráadásul a bolgár és román szabad sajtóról nemzetközi viták sem voltak.

Egy magyar Szabad Európa ilyen körülmények között tartalmában nem sokban térne el - mondjuk - a Klubrádiótól. Amelynek jól bejáratott, stabil pesti közönsége van. Ezt nem nagyon lehet bővíteni, mert a napi politikai rádió iránti érdeklődés - nem választási szezonban - korlátozott. Vidéken még lehetne terjeszkedni, de az esetleges Szabad Európa ott éppúgy nem kapna frekvenciákat, mint a mai magyar progresszívek. Persze létezik internetes rádió, vannak letölthető műsorok, ezer más. Új tömegeket ezeknek a nemzetközi rádióknak ilyesmi azonban nem hoz.

A negyven évvel ezelőtti külföldi adások emlékének újrafényesítéséhez rendszerint ma a vevőkészülékek is hiányoznak. Vagyis a hagyományos rövidhullámot a háztartások elsöprő többségében ma nincs min hallgatni. Sokat szenved ettől a Szabad Európa még ott is, ahová még ad(na). Egész napos külföldi hírtévéből ismerek több arabot, perzsát, kínait, oroszt. Kisebb nyelveken egyet sem. De ha nincs válság, háború, hírvákuum, a közönség órákon át ilyen műsorokat biztosan nem néz.

Ifjúkorunk rádiós izgalmi emlékeit nyilvánvalóan ma nem tarthatjuk életben. Egyébként is, nincs annál lehangolóbb, mint találkozni néhány évtizedes szünet után valamely régi táncpartnerünkkel az egykori Duna-parti Ifjúsági Parkból. Beleélni magunkat az ilyen emlékekbe többnyire szánalmas. De hasonló töredékekből politikai álmokat mángorolni kifejezetten mucsaiság.