Nagy lépést tettünk előre a teljes foglalkoztatás irányába.
Na jó, azért akkorát nem, mint az átkosban, amikor a rendőrök árgus szemekkel vizslatták az utcán járó-kelő embereket, és ha napközben valaki olyat láttak, aki gyanúsan ráérősen jött-ment, azt azonnal igazoltatták. Megnézték, van-e bejelentett munkahelye, ha nem volt, közveszélyes munkakerülőként áristomba dugták. Az persze senkit nem érdekelt, hogy akinek volt munkahelye, ott mivel töltötte az idejét, de a statisztika szép volt, ismeretlen volt a munkanélküliség.
Innen nézve azok tényleg szép idők voltak. Tökéletesen megértem, hogy manapság is valami ilyesmi lebeg a NER urainak szeme előtt. Az év elején közzétett adatok szerint egyre kevesebb munkanélküli van Magyarországon, óriás léptekkel haladunk a munka társadalma felé. Az év eleji 3,8 százalékos munkanélküliségi rátára reagálva Varga Mihály miniszter akkor azt mondta: egyre közelebb a teljes foglalkoztatottság.
Mindannyian tudjuk, aki dolgozni akar, az ne legyen finnyás. Jó lesz, ha ezt minden állami alkalmazott megjegyzi magának, mert ha beindulnak a beígért nagy leépítések a közszférában, akkor lehet majd választani: akit elbocsátanak, az beállhat a mintegy 250 ezer emberből álló munkakereső sor végére, vagy valamelyik nagyáruházban elszegődik árufeltöltőnek. Ha szerencsés, és korábban egy minisztérium pénzügyi osztályán dolgozott, akár még pénztáros is lehet az üzletláncnál. Akinek ez sem sikerül, ne csüggedjen: igaz, a munkanélküliek 37,9 százaléka legalább egy éve keres állást, de Varga miniszter szerint aki ma Magyarországon dolgozni akar, az előbb vagy utóbb egészen biztosan talál magának munkát.
Nem megvetendő az sem, ha közmunkát. Az ember büszkén elmondhatja magáról, nem heverészik odahaza naphosszat, ha kell, lapátot, seprőt ragadva munkálkodik a köz javán. Ahogyan annak idején a gyárkapukon belül sem kérdezte meg senki a ténfergőket, mi az, amit éppen nem csinálnak, a közmunkásokat sem szégyeníti meg senki ilyen kérdésekkel.
Falun különösen nem tesznek ilyet. Mindenki tudja, hogy közel s távol ez az egyetlen olyan munka, amiért többet fizetnek, mint ha valaki segélyért kuncsorog. Átkozzák is a gazdák a közmunkát, mert nem találnak embert, aki elmenne a termést betakarítani, nincs a faluban senki, akit jó pénzért rá lehetne bírni, hogy szabadidejében az idősek háza körül segítsen takarítani, levágja a füvet, netán helyére tegye a tetőn elmozdult cserepet. A közmunkások, ha letették a seprőt, békésen hazamennek. Ők már megkeresték azt a pénzt, amire a napi betevőhöz szükségük van. Majd holnap megkeresik a következőre valót is. És a gyerek se lát más példát maga előtt: tizenhat évesen „közmunkába” lehet állni, felesleges iskolába járni, szakmát tanulni.
Fogalmam sincs, kikből lesz ilyen körülmények között Debrecenben autószerelő az új gyárban, de megnyugtat, hogy amikor Parragh úr egyenesen azt szerette volna, tizenöt évesen szűnjön meg a tankötelezettség, biztosan tudta, mit csinál.
Jó úton járunk. Közel már a munka társadalma.