Régi lemezek újrahallgatva

Publikálás dátuma
2018.08.20. 15:16

Fotó: Marcello Mencarini / AFP
Franciscus Jozef Brüggen (1934. október 30. - 2014. augusztus 13.) szinte populáris ikonná vált a nálunk szerencsésebb nyugat-európai országokban.
Biztos sokan kívánták már a pokolba a szomszéd gyermekét, vagy akár a sajátjukat is, amikor az elszánt furulyázásba kezdett. Nem állítható, hogy a hangszer népszerűsége Frans Brüggennek köszönhető úgy általában, de az igen, hogy a hangszer nagykorúvá tételéhez nagyban hozzájárult a régizene-mozgalom felfutásának idején, a 1960-70-es években. Brüggen szinte populáris ikonná vált a nálunk abban is szerencsésebb nyugat-európai országokban, hogy ott a barokk és más elmúlt zenetörténeti korok műveinek előadása eredeti hangszereken gyorsan a perifériáról a zenei élet főáramba került. Amiben természetesen piaci okok is szerepet játszottak, a hanglemezgyárak, hangversenyrendezők újabb és újabb előadókat küldhettek csatasorba, ami egyáltalán nem volt baj, hamar kiderült, sok valódi nagyság és egy-két igazi óriás is van közöttük.
Négy évvel ezelőtt hunyt el Frans Brüggen. Haláláról a nagy világlapok internetes kiadásai is megemlékeztek. Legtöbbjük illusztrációként egy 1967-ben készült tévéfelvételt választott a karmester, furulyajátékos és barokkfuvolista Brüggentől, amelyen Telemann d-moll szólófurulya fantáziáját játssza. És milyen jól tették. A négyperces mű előadása során Brüggen mindent felvonultat, amit csodálni, mi több, szeretni lehet művészetében. Könnyen megfoghatóan tárja fel az egyetlen szólamba rejtett játékos többszólamúságot hangsúlyozási és ritmikai játékokkal. Néhány ütemben bemutatja azt, amit szinte utánozhatatlanul tudott. Az a tempó, amit ő választ, azzal a tartalommal, amit hozzáad a megszólaltatott hangokhoz a hangképzéstől kezdve a frazeáláson át, a dallamvezetésen, ritmizáláson át, akkor és ott tökéletesen eltaláltnak hat.
De ki is volt az a művész, aki élete vége felé eljutott oda, hogy a világ legnevesebb zenei szaklapja, az angol kiadású Gramophone, 2013-as Beethoven-szimfónia felvételeit jelölje az év lemeze zenekari kategóriájában? (Ez akkor is nagy szó, ha végül is nem ő lett a győztes.) Amszterdamban született August Brüggen textilgyáros és Johanna Verkley amatőr énekesnő kilencedik gyermekeként. Édesanyja egyik bátyjával furulyázni taníttatta. Az amszterdami Muzieklyceumban a második volt, aki a hangszeren, amit mi - nem túl pontosan - furulyának nevezünk, diplomát szerzett és mellette fuvolán is végzett, de tanult muzikológiát is az amszterdami egyetemen. 1955-ben 21 évesen nevezték ki a Royal Conservatory of The Hague professzorává. Később vendégprofesszorként a Harvardon is adott elő. A 60-as, 70-es évek furulyás Brüggenje szinte rocksztár népszerűséget ért el, a régizene Lennonjának nevezték. Megemlékezéseikben többen szólnak arról a négy borító méretű poszterről, amelyet a Telefunken mellékelt egyik háromlemezes albumához Brüggen portréjával. Ez az egyik legemlékezetesebb kiadványa: valódi 17-18. századi mesterhangszereket szólaltat meg, nem csak egy eltűnt kor múzeumban őrzött eszközeinek fizikai valóját megjelenítve, de sok, addig nem vagy alig ismert, kisebb jelentőségű művet emelve be a hangzó kánonba, valódi szellemüket, szellemiségüket feltámasztva.
Amikor először nálunk járt a nyolcvanas évek közepén, furulyakoncertet adott XVII-XVIII. századi olasz szerzők műveiből. Decens, nyugodt holland úrnak tűnt, akiről nehéz volt elképzelni, hogy valaha avantgarde művek ihletője volt: Berio Gestije, Shinohara Fragmente-je íródott például az ő és furulyája számára. Olvashatunk egy koncertről, amelyet a Sour Cream (Tejföl) nevű trió - Brüggen és két tanítványa – adott, amelynek utolsó száma burleszkfilmbe illő kergetőzésbe torkollott a színpad körül. Vagy egy másikról, amikor Brüggen napszemüvegben tüntetően újságot olvasott, miközben két társa duettet játszott.
Karmesteri működésének az avantgarde, vagy egyáltalán, a kortárs zenével való foglalkozás nem volt része. De a leghíresebb kijelentése 1969-ben még az volt, a De Notenkrakers (Diótörők), rajta kívül zeneszerzőket tömörítő holland társaság tagjaként: "Minden hang, amit a Concertgebouw Orchestra Mozarttól, Beethoventől játszik, hazugság… Ától zéig." Később aztán vezényelte a nagynevű együttest, de az már egy másik világban történt, amelynek megteremtésében komoly szerepe volt.
A korszakalkotó hangszeres művész Brüggen nem volt karmesteróriás. Zenekarvezetői működését saját együttese, az Orchestra of the 18th Century igazolta leginkább, ahol formálisan ő maga is egyszerű tag volt, egyenlő a többiekkel, annyi fizetéssel, mint a második klarinétosé. A jól összeválogatott zenészek mindent megtettek, hogy intenciói szerint a lehető legjobban játsszanak, ami sokszor egyéni látásmódú megoldásokat és kiváló együttesjátékot eredményezett. Az a folyamatos, minden mozzanaton nyomot hagyó karmesteri jelenlét, ami a legnagyobbakat jellemzi, azonban nem mindig érezhető zenekara játékán.
1989 márciusában az Erkel Színházba látogatott Brüggen a h-moll misét vezényelte. Az "Orchestra" lemezeire kizárólag hangversenyeken felvett anyagok kerültek, a mű néhány nappal később Utrechtben készült felvétele a karmester legegyenletesebb színvonalú, ezzel együtt legjobb produkciójáról ad számot. Tempók, szólamvezetés, hangszínek, az énekes szólisták, a hangszeresek; minden a helyén van. Az olyan kis ötletek, mint például a Domine Deus fuvolaszólójának enyhén egyenetlenül, ugyanakkor kissé szaggatottan megszólaló tizenhatod-párjai sok pillanatot feledhetetlenné tesznek. Biztos, hogy ez a mű egyik legjobb felvétele.
És Bach mellett sok Haydn, Mozart. De mint Brüggen e sorok írójának Fertődön elmondta: a nagy kihívás Beethoven volt. A szimfóniák két teljes lemezre vett sorozata tanúskodik erről. Sok-sok olyan mozzanat, egy-két ütemnyi szólam, amely hirtelen addig nem hallott jelentőségre emelkedik, egy-egy hangszeres együttállás, amelynek erős, érzelmi mozgósító ereje addig modern hangszereken fel sem tűnhetett: ezekből bőven hallhatunk. A tempók nem öncélúan olyanok amilyenek, a lényeg, hogy a hatást szolgálják. Sok-sok meglepő részletet hallhatunk, Brüggen próbáira olyanok ültek be újdonságért, mint Maris Jansonss, előadását olyanok csodálták, mint Sir Simon Rattle. Nagyon kifejező mozzanat a Kilencedikből a kórus belépése: "Freude", énekli a basszus szólam kissé rendetlenül, mintha nem előadóművészek, hanem csak az utca összeverődött népe szólalna meg, ráirányítva a figyelmet a mű forradalmi vonására.
Frans Brüggen nagy tette tehát az volt, hogy visszahozta egy rég elfelejtett hangszer és - más karmesterekkel együtt - a régen elfeledett hangszereken játszó zenekarok világát, érzékenyebbé téve minket a zeneszerzők üzeneteinek befogadására.
Szerző

Fiaim, hol vagytok? - egy embertelen kor lenyomata

Publikálás dátuma
2018.08.20. 13:26

Farkas Erzsébet naplója egyedülálló kordokumentum: egy pedagógiai kísérleté és a vészkorszakot megelőző vidéki Magyarország viszonyaié. A békési gyermekotthon története magában hordozza a magyarországi zsidóság és az egész magyar társadalom, mindannyiunk tragédiáját.
Több, mint hatszáz oldalnyi gépelt szöveg közel ötven évig feküdt egy ruhásszekrény polcán, majd további húsz évig egy üveges könyvszekrényben. Ez a hetven év volt a teljes elhallgatás időszaka. A jelentéktelennek tűnő, véletlenszerűen kiszivárgó részletekből mégis lassan, de megállíthatatlanul körvonalazódott egy család és egy gyermekotthon krónikája. A szemtanúk elszánt hallgatása, majd többük halála miatt szinte csak a véletlenszerűen felbukkanó emlékmozaikokból lehetett kikövetkeztetni a valódi történetet, összegyűjteni a szétszóródott eseménymorzsákat. A feladat nem csak abból állt, hogy a napló szövegét kellett kiadható állapotba hozni, föl kellett kutatni az események "környezetét" is.
A pontos dátumokkal, helyszínekkel és nevekkel ellátott napló felbecsülhetetlenül értékes forrás. Rendszeresen, az eseményekkel párhuzamosan történtek a naplóíró szemtanú bejegyzései. Hiteles, reális, ugyanakkor személyes képet ad egy zsidó kisközösség mindennapjairól, az 1938 és 1942 közötti évek Magyarországáról. A napló oldalain megelevenedik a hétköznapi magyar zsidó kisember személyes története, végeláthatatlan küzdelmei, reménytelen kiszolgáltatottsága, ugyanakkor az elszántság, a tenni akarás és a szeretet ereje is.
A napló írója művelt, kitűnő íráskészségű, németül és angolul beszélő nő, anya, pedagógus. Farkas Erzsébet egyedi látásmódját, világfelfogását, nagyon komolyan vett elveit szeretné érvényesíteni, ebbe azonban lépten-nyomon beleszól szűkebb és tágabb környezete. Női szemszögből világítja meg, írja le véget nem érő küzdelmét az általa vezetett otthon fennmaradásáért.
Holczerné Farkas Erzsébet (1907-1991) 1938 őszén ötéves kisfiával leköltözött Békésre. Elvállalta a Goldberger Lajos, békési gyógyszerész által alapított zsidó fiú gyermekotthon vezetését. A gyógyszerész azt tervezte, hogy tíz első-második osztályos zsidó fiúgyermekkel indít családi gyermekotthont. Kitaníttatja, tisztességesen fölneveli őket, biztonságos, kiszámítható, szeretetteljes életet biztosít számukra. Farkas Erzsébet lelkesen azonosult ezekkel a célkitűzésekkel. Boldog volt, hogy végre pedagógusként dolgozhat. Úgy érezte, hosszútávon megtalálta élethivatását.
Farkas Erzsébet 1936-38 között Budapesten rendszeresen látogatta a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület szemináriumait, ahol az egyesület egyik alapító tagja, Dr. Lévy Lajos orvosprofesszor felesége, Lévy Lajosné Freund Katalin analitikus tanítványa lett. Ott sajátította el a modern pedagógia elméleteit, eszmerendszerét, ott tanulta meg a gyakorlati munkamódszereket, valamint azok alkalmazásának technikáit. A napló írásának, rendszeres vezetésének legfőbb indítéka a folyamatos konzultáció lehetősége volt. Lévy Kata levelekben reagált, tanácsot adott a Békésről érkező részletes beszámolókra.
A napló 1938 őszétől 1942 tavaszáig írott rendszeres bejegyzései megörökítik az ország különböző településeiről egy tető alá hozott fiúk mindennapjait - a legnagyobb szegénység közepette. Szeretetre kiéhezett vadócok küzdöttek a múltjukkal és egymással az új közösségben betöltendő szerepükért, zsidóságuk megértéséért, elfogadásáért, és Farkas Erzsébet kizárólagos figyelméért, szeretetéért. Gyermekek, akiket szüleik elhagytak, vagy szegénységük miatt egyszerűen nem tudtak eltartani, akiket az Izraelita Patronázs Egyesület zsidóságuk megőrzése érdekében kiemelt a keresztény nevelőszülői rendszerből, menhelyi környezetükből. A napló hűen tükrözi a gyerekek és Farkas Erzsébet lelki és fizikai állapotát, annak változásait, közösségük kialakulását, a szűkebb és tágabb környezetükben élőkhöz való viszonyukat, helyüket a kisebb (zsidó) és a tágabb (békési) helyi közösségben. Sok volt az ellenség: az állami-, községi hivatalnokok és alattvalóik, a napról napra egyre agresszívabb antiszemita propaganda szószólói, lelkes követői. Sajnos a békési zsidó hitközség és közössége közömbös hozzáállásával szintén sok gondot okozott.
A napról napra, hónapról hónapra követhető gyermekotthoni mindennapokban a nehézségek mellett sok volt a siker is, az apró örömök és a szeretet állandó jelenléte. Amikor a fiúk végre átérezték, hogy biztonságos, őket szerető helyen vannak, egyre gyakrabban nyíltak meg és mélyült el kapcsolatuk az otthon vezetőjével. A nevelőnő a gyerekekkel nem éreztethette a ránehezedő megoldhatatlan külső problémák súlyát, de konzulensének, egykori analitikusának, Lévy Katának írott leveleiben meg kellett osztania a helyzet kilátástalanságának érzését.
A napló utolsó bejegyzése 1942. február 16-áról származik. Utána a társaság felköltözött Budapestre, a zuglói Róna utcába, ahol az Izraelita Patronázs Egyesület egy kisebb otthona adott – sajnos, csak néhány hónapos – haladékot a már összeszokott gyerekeknek. Mint később kiderült, ez egy életmentő utazás volt, hiszen a Békésen maradottakat deportálták Auschwitzba.
A pontos dátumokkal, nevekkel megőrzött korrajz mellett fennmaradt egy fényképalbum és kétszáz oldalnyi – a békési gyermekotthonhoz szervesen kapcsolódó – levelezés is.
A napló egy egyedülálló pedagógiai "kísérlet" dokumentuma. Különlegessége egyebek mellett abban rejlik, hogy a fentebb említett budapesti szemináriumokon elsajátított új pedagógiai szemléletet, elveket, metódusokat Farkas Erzsébet megpróbálta instabil közegben átültetni a gyakorlatba – jelentős sikerekkel.
A gyermekotthon története magában hordozza a magyarországi zsidóság és az egész magyar társadalom, mindannyiunk tragédiáját. Holczerné Farkas Erzsébet és Békésen nevelt fiai közül néhányan túlélték a holokausztot, az otthon több gyermekét azonban 1944/45-ben meggyilkolták.
A napló szövege, a levelezés a vészkorszak és az azt előkészítő évek különleges dokumentációja, s mint ilyen a magyar holokauszt történetének szerves része.
A békési közösség mindennapjainak leírásából kapunk reális képet arról, hogy a "fönt" meghozott rendeletek és az állami propaganda gépezete hogyan válik a mindennapi élet részévé. Nem a történész szakszerű eszmefuttatása ez a szöveg, hanem egy egyszerű zsidó nő jegyzete arról, hogyan küzdött a gyerekeiért. Olyan szöveg, amely történelmi jelentősége mellett a pszichológia- és a pedagógiatörténet egy különlegesen érdekes, és mai napig meghatározó korszakába enged betekintést.
(A dokumentumkötet a TINTA Könyvkiadónál jelenik meg, várhatóan 2018 őszén. A kötet szerkesztője, Hódos Mária a megjelenés finanszírozásához szponzorokat keres.)

Ízelítő a különleges napló szövegéből

Békés, 1938. október 10. Szerencsésen megérkeztünk Matyival Békésre. Itt várt a gyógyszerész úr. Besétáltunk a városon keresztül a "házunkba". Ez egy bérelt lakás, egy nagy udvarban, ahol azonban nem szabad a gyerekeknek nagy rumlit csinálni. Pedig a gyerekek irtó vadak. Nagyon el vannak kanászodva. Menhelyi gyerekek, akik legnagyobbrészt eddig is a menhelyből voltak kiadva. Ma zsidó ünnep van és a gyerekek nem mentek iskolába. Így együtt találtam az egész bandát. Egyelőre csak hat gyerek van, Matyi a hetedik, de nemsokára jönnek a többiek is. A lakás két szobából és konyhából áll. Az egyik szoba az ebédlő, itt alszom én, a másik szobában alszanak a gyerekek. Kicsi faágyaik vannak. A ruháik szegen lógnak. A berendezés hiányos, csak a legszükségesebb holmik vannak meg. A szobák nincsenek padozva, földesek, de világosak és szellősek. Ebéd után elmentünk sétálni a ligetbe. Itt a srácok nagyot hancúroztak. Hagytam őket verekedni, de nagyon kell rájuk vigyázni, mert nagyon vadak és durvák, nem nézik hova ütnek. A liget felé menet a kis Tibi fogta az egyik kezemet. A másikra váltott kuncsaftok voltak, ezen is összeverekedtek, hogy ki menjen a kezemnél. Egy percre Feri is megfogta a kezemet, de aztán észrevette magát és elengedte. Matyi egészen beleolvad a társaságba. Sokszor elfelejtem, hogy ő a saját gyerekem, de ő is. Együtt alszik, eszik, játszik, verekszik, gorombáskodik velük, ő is egy gyerek a sok közül. Bár sokszor akarja éreztetni a többekkel, hogy különb. Nekem pedig fokozottabban kell vigyáznom, hogy Matyival ne tegyek kivételt, mert a többiek nagyon érzékenyen vigyáznak erre.

1938. október 14. A kis Jónást a napokban az ölembe vettem, ő boldogan mosolygott és azt mondta nekem véletlenül, "anyuka", aztán elszégyellte magát. Biztattam, hogy csak mondja úgy, ha jól esik neki. Kicsi, buta jószág ez a kis Jónás, de nagyon édes. Nagyon kell neki, hogy szeressék. Egyébként egy kis vadparaszt. Úgy verekszik, mint három másik. Még Ferivel is kikezd. Ha kell, szalad a kútra vízért, szalad mindenért, de a leckét nem akarja megírni. Ma is egész délelőtt ült a palatábla mellett, de csak addig írt egy-két macskakaparást, amíg az ölemben volt. Gondolom, rosszul esik neki, hogy őt a vezetéknevén szólítják, mondom neki, ha szépen megírja a leckét, akkor ő lesz az én Janikám. Nagyon tetszett neki a név, de a kis irigy Tibi máris beleszólt: "De ha nem lesz jó a Jónás, akkor nekem tessék mondani, hogy Janika." Lecke közben akármiről van szó, hogy fa kellene, vagy víz kellene a nagy kútról (a piactéren van egy artézi kút), vagy a boltba menni, Janika már ugrik és hozza. Semmi munka nem nehéz neki, csak a lecke.

Békés, 1938. október 16. Kedves Kata néni! (…) Küldöm a heti jelentést. Valószínűleg érdekli Kata nénit az én életem is. Egészen egyszerű és történet nélküli. Remélhetőleg az is marad. Reggel ½ 6-kor kelek és este 9-½10-ig nincs megállás. Még rövid is a nap, de nem vagyok fáradt, jól bírom. A gazdálkodás jól megy. Sokkal többet értek a főzéshez, mint amennyit gondolni mertem volna. Nagyon jólesik az a gondtalanság, hogy nem kell megkeresnem a holnapi kajapénzt. Aztán az is furcsa, hogy az a dolgom, hogy a srácokkal foglalkozzak. Eddig leginkább amatőr alapon és lopott időben csináltam. Meg vagyok győződve, hogy a srácok rövid időn belül a kezemben lesznek, legfeljebb 1-2 nem arra valót el kell majd tanácsolni. Van itt olyan eset, amelyet, mint pedagógusnak gyönyörűség volna rendbe hozni, de nincs arra idő, mert ennyi gyerek között a többinek kellene megsínyleni.

1940. május 21. A második osztály mondta, hogy most vasárnap náluk lesz anyák napja, de mondták, hogy inkább menjünk a tanyára. Ők is kértek verset, de a tanítónő nem adott nekik. Ők jegyezték meg: "azért, mert zsidók vagyunk". A helyzet úgy néz ki, hogy nagyon kétséges az otthon fennmaradása. Nagyon ellenünk van a közigazgatás. Félnek attól, hogy "elzsidósítjuk Békést, ezt a színtiszta magyar községet". Szegény kis kölykök gondtalanul játszanak és nem is sejtik, hogy milyen nagy gondot okoznak ők a járás és a megye vezető urainak! Mondja a tanítónő, hogy Gyurka nagyon konok az iskolában, most már felel, de múltkorában akármit kérdezett tőle, egy hangot sem mondott. Cigus néha nem tud olvasni, Józsi tud mindent, de sokszor olyan rossz, hogy nem bírnak vele. A gyerekek otthon minden nap olvasnak 60 percig. Bár sokszor megkérdezik, hogy mikor telik le a 60 perc, de csak olvasnak és egész jól. Amíg vártam a tanítónőre, talán 10 percig a folyosón, az osztályukból cca. 50 pálcaütés hangzott ki, és utána sírás. Valószínűleg ezért nem tud Cigus az iskolában olvasni. Feri valamelyik nap a szobában volt nyitott ablaknál: "arra jött két taknyos lány és bekiabálnak, hogy zsidó zsinegre való, erre én kiugrottam az ablakon, utána a lánynak, elkaptam a szoknyáját és jól pofon vágtam. Ezt azért kaptad, hogy máskor ne járjon a pofád!”. Feri a legdühösebb, ha zsidóznak, pedig valamikor ő is zsidózott.

1942. január 14. Múlt hét csütörtökön megkaptuk a Menhelytől az értesítést, hogy az otthont belügyminiszteri rendelet értelmében megszüntetik és megkeresték az izraelita patronázst a gyerekek elhelyezése végett. Én még aznap délután bementem Csabára, a csabai hitközség titkáránál és elnökénél hivatkoztam a másfél év előtti ígéretükre, hogy átveszik az otthont, ha a minisztérium a kérvényünket elutasítja. Az elnök és a titkár azt mondták, hogy hétfőn a közgyűlés elé kell vinni az ügyet. Nagyon bíztunk ebben, mint utolsó menedékben, de mint csütörtökön vett értesítésükből kiderült, hiába. A hitközség nem veszi át, még pedig nem csak a pénzügyek miatt, hanem kényelemből. Sajnos a Patronázs sem segít, sőt túlzó követelményeket állít fel a berendezést illetőleg (higiénia). Továbbá nem tartják valószínűnek, hogy Dobszay, a gyulai Menhely igazgatója belemenjen, mert neki felsőbb utasítása van és fél. Gyógyszerész urat egészen lesújtotta a dolog, szinte munkaképtelen. Igaz, hogy az állampolgársági ügye és az evvel kapcsolatos súlyos anyagi helyzete is gyötri. Első véleménye neki is az volt, hogy nekünk tűnni kell Békésről. De most, hogy a csabai elutasítás megjött (neki az volt mindig a naiv véleménye, hogy ha majd ő nem bírja, akad egy másik zsidó, aki folytatja), azon töri a fejét, hogy hogyan lehetne együtt tartani a gyerekeket. Dacára a rossz anyagi helyzetének és a közigazgatási bajoknak. Ma este utazik gyógyszerész úr Pestre az állampolgársági ügyben, megpróbál az otthon érdekében is lépéseket tenni. Nem hiszem, hogy lesz valami sikere, még ha sikerülne is neki a lehetetlen, és az uralkodó ellenséges nézeteket sikerülne is meggyőznie, nem sikerül áttörnie a zsidó bürokrácia kétségbeejtő hanyagságát és rosszindulatát. Náluk a gyerek csak egy akta, amit el kell intézni, hogy tiszta legyen tőle az íróasztal. Ilyen emberektől nem lehet várni, hogy a gyereket emberszemmel nézzék. A gyerekek nem tudnak még a dologról. Hit nélkül még mindig remélek valami csodát, hogy nem kell őket szétszórni, és addig nem akarom őket izgatni. Bár sejthetnek valamit, különösen Matyin és Ferin érezni. Feri izgága és verekedős. Tegnap este, mikor gyógyszerész úr is velünk vacsorázott, elkezdte szidni a főbírót.  


Szerző

Körmenet, kenyér, légi parádé - avagy Istvánnak nem tett jót Mária

Publikálás dátuma
2018.08.20. 09:03
Kenyérünnep 1950-ben, Rákospalotán
Fotó: Várkonyi Ádám / Fortepan
Mit is ünneplünk augusztus 20-án? A rövid válasz: mikor mit. A katolikus szent napjából már régóta megpróbáltak nemzeti ünnepet faragni, de mindig hozzá kellett adni valami mást is. Így aztán mára teljesen eklektikus lett az egész.
„Ennek az országnak a szerencsétlensége az t. i., hogy ezen ország lakosai nem képesek egy napot, egy olyan napot kiválasztani, a melyen szívük együtt doboghasson” – kesergett a legendás magyar széthúzás felett 1902-ben az Országgyűlésben Benedek János, függetlenségpárti képviselő. Bánatának oka az volt, hogy Magyarországon nem volt nemzeti ünnep. Egy bő évtizeddel korábban, 1891-ben már a Ház elé került gróf Andrássy Tivadar törvényjavaslata „az ipari munkának vasárnapi szüneteléséről”, amely előírta volna, hogy „Szent István király napján, mint nemzeti ünnepen” is munkaszünetet kell tartani, de ezt végül nem fogadták el, mert augusztus 20. túlságosan is egyházi, ráadásul katolikus ünnepnek tűnt. Hiába érveltek sokan, köztük a református Tisza Kálmán is a nemzeti ünnep szükségessége mellett, nem jártak sikerrel.
A hivatalos, állami ünnep iránti igény érthető volt, de egy nyelvi, vallási és politikai értelemben megosztott országban nem volt egyszerű mindenkinek tetsző napot találni. Az I. világháború és Trianon után némileg könnyebbé vált kijelölni a nemzeti ünnepet, de először, 1927-től a korábban elhanyagolt március 15. lett hivatalos ünnepnap. Persze új értelmet nyert Szent István király napja is, hiszen kiválóan egybecsengett „Szent István birodalmával”, vagyis a teljes revízióval. Jellemző, hogy 1928. augusztus 20-án avatták fel a Szabadság téren az úgynevezett ereklyés országzászlót, a revíziós rendezvények már-már szakrális helyszínét. De ekkor sem volt még egyértelmű, mit ünnepelne az állam, hiszen csak 1938-ban, az államalapító halálának 900. évfordulóján alkottak törvényt „Szent István király dicső emlékének megörökítéséről”, és nyilvánították nemzeti ünneppé augusztus 20-át. Ebben az évben terjesztették ki a Szent Jobb körmenetet, és hordozták körbe az országon az ereklyét.
Szent Jobb körmenet 1934-ben
Fotó: Friss Ildikó / Fortepan
Augusztus 20-át régóta jellemzi valami furcsa eklekticizmus, ami abból fakad, hogy a katolikus ünnep mellé igyekeztek bezsúfolni valami mást, valami nemzetit is. Így került a képbe az aratás és a kenyér. Eredetileg Szent Istvánnak semmi köze nem volt az új kenyérhez, az aratás végét Péter-Pál napján, június 29-én ünnepelték, esetleg július 15-én. Először 1927-ben kapcsolták össze a két ünnepet: Mayer János földművelésügyi miniszter a Szent Jobb körmenet után népviseletbe öltözött földműveseket vonultatott fel a Várban. Később, az 1930-as években a Paulini Béla újságíró által életre hívott Gyöngyösbokréta mozgalom rendezett operett-aratóünnepeket e napon, amelyeknek nem sok közük volt a valódi népi kultúrához.
E mesterségesen teremtett hagyomány túlélte a háborút: 1945. augusztus 20-án, Rákospalotán már új kenyér ünnepet rendezett a kommunista vezetés. A kisgazdákkal konkuráló kommunistáknak fontos volt újraértelmezni  a napot, így született meg az az ideológiai katyvasz, amelyben egyszerre ünnepelték az új kenyeret, vagyis a parasztság munkáját, és "Szent Istvánt, az országalapító forradalmárt". A Szent Jobb körmenetet ugyan 1948-ben betiltották, de az augusztus 20-i ünnep megmaradt: 1949-ben erre a napra időzítették a sztálinista alkotmány elfogadását, majd a Népköztársaság napjává nyilvánították. 1951-ben Nagy Imre már mint az alkotmány ünnepét és „a terménybeadási kötelezettség teljesítésének első határidejét” köszöntötte. A Népköztársaság napja egészen 1989-ig fennmaradt, díszletként megjelent a kenyér is, igaz, a Kádár-korban ez háttérbe szorult, hangsúlyosabb lett a budapesti vízi- és légi parádé, illetve a tűzijáték.
Vízi és légi parádé a Dunán, 1985-ben
Fotó: Fortepan/MHSZ
A rendszerváltás után hasonló problémával szembesült a politika, mint száz évvel korábban: kellene egy mindenkinek megfelelő és elég kifejező állami ünnep. 1991-ben az Antall-kormány három dátumot terjesztette a parlament elé: március 15-ét, augusztus 20-át és október 23-át, jelezve, hogy a háromból egyet ki kíván emelni, mint állami ünnepet. A kormánypártok augusztus 20. mellett érveltek, mondván: ez fejezi ki ezeréves történelmünket, a keresztény ország eszméjét. Az akkor még liberális Fidesz nevében felszólaló Németh Zsoltnak hasonló ellenvetései voltak, mint a száz évvel korábbi ellenzéknek: "az egyházi és állami ünnepek összemosása nem szerencsés". Azóta az ünnep külsőségei ismét egy sajátos keveréket alkotnak, valójában az elmúlt évszázad elemeiből állnak össze: van körmenet, vissza-visszatér valamilyen formában a légi parádé, és az új kenyér is előkerül, most épp a "magyarok kenyere" formájában.

Mikor van Szent István napja?

Ma természetesnek tűnik, hogy augusztus 20. Szent István és az államalapítás ünnepe, ez azonban nem mindig volt így és ma sincs így mindenhol. A katolikus naptárban – Magyarországon kívül – augusztus 16. Szent István napja, amit elhalványít a 15-én ünnepelt Nagyboldogasszony, azaz Mária mennybemenetelének napja. Valójában az egész ünnep innen származik, hiszen már István idején e napon tartották a törvénylátó napot Székesfehérváron, s a hagyomány szerint ezen a napon halt meg a király. Az ünnepnap 1083-ban, István szentté avatásakor került augusztus 20-ra, kissé eltávolítva a Nagyboldogasszonytól, és a középkorban végig meg is maradt a jelentősége (II. András az Aranybullában kötelezte magát, hogy mindig törvényt ül ezen a napon). 1686-ban, Buda visszafoglalása után XI. Ince pápa átírta a naptárat, és a győzelem napját, szeptember 2-át tette meg Szent István ünnepének. Ez 1771-ig maradt így, mikor XIV. Benedek pápa csökkentette az ünnepek számát, és kihúzta a naptárból Szent István napját. Mária Terézia azonban ismét ünneppé tette augusztus 20-át és ő hozatta a királyi ereklyét, a Szent Jobbot Raguzából (Dubrovnik) Budára. Az ereklye körbehordozása – még csak a Várban – 1818-tól vált szokássá.

Frissítve: 2018.08.20. 09:05