Gyönyörűség és borzalom

„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”

Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.

A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.

Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.

Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.

Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.