Lépni kell

Koszovó függetlenségéért Slobodan Milosevic tette a legtöbbet. Azzal ugyanis, hogy a köztársaságból tömegesen szorította ki az albánokat, 1999-ben kiprovokálta a NATO beavatkozását. Washington ezután nagyon szívén viselte a köztársaság sorsát, az Egyesült Államoknak oroszlánrésze volt abban, hogy nem egészen kilenc évvel a háború után az egykori szerb tartomány kikiálthatta önállóságát. Az Európai Unió akkor ugyanolyan határozottságot mutatott, mint manapság szokott külpolitikai kérdésekben: sodródott az árral. Miután az amerikaiak azt akarták, hogy Koszovó önálló állam legyen, Brüsszel sem gördített akadályt ez elé. 
Az önállóság tíz éve sikersztorinak semmiképp sem nevezhető. Az ország képtelen megállni a saját lábán, jelentős nemzetközi segítségre van utalva, klánok uralják. Egyedisége legfeljebb abban érhető tetten, hogy a világ más államaiban nem dobálnak könnygázgránátot a parlamentben. A koszovói probléma megoldása tehát az Európai Unióra maradt, ám Brüsszel képtelen megbirkózni a feladattal. Tirana pedig megorrontotta az EU külpolitikai kérdésekben tapasztalható bénultságát, és fű alatt már készíti elő Nagy-Albániát. Legyinthetünk erre, mondván, a szerbek hangulatkeltéséről van szó, ám valóban nehéz másként értékelni, hogy lebontják a két ország közötti határokat, és a gazdaság és a kultúra terén is előkészítik a teljes integrációt. Edi Rama albán kormányfő és Hashim Thaci koszovói elnök láthatóan kész tények elé akarja állítani az EU-t, Brüsszel pedig eddig nem tiltakozott. 
Miközben Nagy-Szerbia a nyugati sajtóban a lehető legrosszabb forgatókönyvként jelent meg, Nagy-Albániával kapcsolatban nem tapasztaljuk ezt az aggodalmat. Annak ellenére, hogy nemcsak Szerbia retteg a szkipetárok térnyerésétől, hanem Macedónia, Montenegró és az uniós tag Görögország is. Ha az Unió Szerbia számára a csatlakozás feltételeként határozza meg Koszovó elismerését, akkor ki kell mondania: Albánia is csak akkor kerülhet be a közös Európába, ha egyszer s mindenkorra lemond területi igényeiről.
Szerző
Rónay Tamás

Eddig csak a füst

A buszgyártással már korábban is kacérkodó magyar vállalkozások 2010-ben bejelentették, hogy újjáélesztik a magyar buszgyártást, és klaszterbe tömörültek. A közvélemény, sőt némelyik közlekedési szakszervezet is lelkesülten üdvözölte a hazai buszgyártás „ébredését”, mondván, munkahelyek teremtődnek, és a Volánok buszparkja is megújulhat. Voltak persze kétkedők is, nagyobb a füstje, mint a lángja, hangoztatták. Egyik Volán-vezérigazgató pedig pikírt megjegyzéssel konstatálta az eseményt: lufi az egész, gyorsan kipukkan. 
Sajnos, így is lett. A kezdeti tűz ellobbant. De 2015-ben ismét erőt gyűjtöttek a vállalkozók, és most már kormányzati támogatással fogtak munkához. Közben a nemzetgazdasági miniszter elnökletével megalakult a Nemzeti Autóbusz-beszerzési Bizottság, az operatív munkára pedig a Volán Buszpark Kft. Kormányzati döntés született, hogy Volán-portfólió (7 közlekedési központ alkotja) három év alatt 1849 autóbusszal gyarapodhat. A beszerzés konstrukciója is módosult: a közlekedési központok bérlik a Volán Buszpark Kft. által központilag biztosított buszokat, az eszközök nem kerülnek a tulajdonukba.
Két év eltelt a kormányhatározat után, és a beígért buszmennyiség töredéke érkezett meg a Volánokhoz. Hasonló cipőben jár a BKV is. Úgy tűnik, hogy a buszgyártó társaságok munkájában ismét működési zavarok keletkeztek. Pedig mind a BKV, mind a Volán szakma buszparkjára ráférne a frissítés. Egyes megyei Volán-társaságok autóbusz-állományának átlagéletkora 2011-ben 10-11 év volt, most az egész portfólióé meghaladja a 15 évet. Különösképpen kritikus a helyzet a városi közösségi közlekedésben. Vannak megyeszékhelyek, ahol nem csekély számban közlekednek 25-30 éves, „szépkorú” autóbuszok. A finanszírozási kérdések mellett az autóbuszpark állaga okozza a leggyakoribb súrlódást a megrendelő önkormányzatok és a szolgáltató közlekedési központok között. 
Csapdahelyzetben vannak a cégek, hiszen az „ellátó” központ nem tud buszt biztosítani, saját maguk pedig nem szerezhetnek be járműveket. A kör bezárult. A képletből nem maradhat ki az utazóközönség sem, hiszen ők a korábbi években nem ilyen szolgáltatáshoz szoktak. Ezért ők elsősorban a Volánokat szidják. 
Küszöbön a piacnyitás, amikor is 2019-ben megpályáztatják a közlekedési vonalak meghatározott szeletét. Ennek értelmében 2020-tól már egy liberalizált, magánvállalkozókat is magában foglaló közlekedési alrendszer szolgáltat. Várhatóan a „finomabb falatoknak” számító távolsági járatokért állnak majd a startvonalhoz a legtöbben. A közlekedési központok a jelenlegi járműparkjukkal még csak a pályára sem léphetnek. Különösképp, ha figyelembe vesszük, hogy addig tovább amortizálódik a flotta. Ha a kormány versenyben akarja hagyni a Volánokat, akkor fel kell oldania az önálló járműbeszerzés stopját.
Szerző
Horváth László

Csak egy mondat

Anyának rossz lett a vérképe. 
Furcsa helyen kaptam el ezt a mondatot, épp a bevásárlókocsit vettem el, mellettem a másik sorban ugyanezt tette egy asszony, csak ő már befelé tolta a kocsit, a gyerekülésben egy ötévesforma kislánnyal. A nő fekete hajába őszes szálak keveredtek, az arca épp csak enyhén ráncosodott, átlagos szandált, átlagos szoknyát, tarka blúzt viselt. A mondat ott lebegett a levegőben, átfonva a bevásárlókocsi rácsait, elsuhanva a szemetesbe kidobott, félig összenyomott ivóleves dobozokról lecseppenő cukros őszilé-foltok felett, alig érintve az odább kéregető hajléktalan markában lapuló húszforintosokat.
A kislány babát tartott a kezében, nincs ebben semmi különös, ha fiú lett volna, akkor autó lapul nála, s abban sem lenne semmi megbotránkoztató, ha épp fordítva: ő fogna most műanyag lánctalpas harckocsit, és a fiúnál lenne játékvasaló. Genderelméleti ügybuzgók persze enyhe dührohamot kapnának egy ilyen kép láttán, de hát egy bevásárlóközpontban pont az a jó, hogy nem tudjuk meg másról, ki is ő valójában, s más se látja rajtunk, mik vagyunk. 
Jelenetek persze vannak. Olykor másodpercnyi nézésből vagy hallgatásból egy egész családtörténetet le lehet írni, s magam néha több időt töltök el egy boltban az emberek figyelésével, mint a vásárlással. Kedvenceim azok az asszonyok, akik egyetlen pillantással jéggé tudják dermeszteni a férjük karját, amikor az épp csak megindul az akciós csavarkészlet irányába. Jól működő elnyomásnál elég egy gúnyosan lefittyedő jobb szájfél, vagy egy halk nyelvcsettintés, nehezen tanuló férjek esetében azonban kell egy rövid mondat is. 
- Nem kell!
- Tedd vissza!
- Ezer ilyen van már otthon!
Hosszas magyarázkodásra nincs szükség, az engedelmes férj azon nyomban lemond az akciós csavarkészletről, pár perccel később pedig leszegett fejjel áll a kozmetikumok világában elmerülő oldalbordája mellett, rosszabb esetben túlkompenzálásképp még le is veszi helyette a tusfürdőt, ne kelljen nyújtózkodni szegénynek. 
S van aztán a távmegalázás, amikor a férfi, kezében egy cetlivel izzadtan bolyong a sorok között, fülén egyfolytában telefon, másik kezében az áru, mondjuk egy zacskós tejszínhab, és olvassa be a zsírtartalmat, a gyártót meg az eltarthatósági időt, s háromszor is megkérdezi, hogy jó lesz-e akkor, teheti-e be a kosárba.
De ez a mondat most új volt, szokatlan, és nagyon kilógott a sorból. A kislány szemén is látszott, nem tud vele mit kezdeni, a vért még érti, de a vérképet már nem, noha annak értelmét felfogta, hogy valami, ami anyával kapcsolatos, az nem jó. S vajon érez-e bűntudatot, amikor mindennek ellenére mégiscsak szeretne betenni egy kinderbuenót a kosárba, és eszébe jut-e majd ez a jelenet húsz évvel később, mint egy rossz, megmagyarázhatatlan érzés, ami ezentúl minden csokoládévásárlásnál ott bujkál majd benne. S megérti-e valaha, hogy ott, a zsúfolt bevásárlóközpont közepén az anyja volt a legmagányosabb asszony kerek e világon.
Szerző
Doros Judit