Rejtély, miért pont Latorcai Jánost hagyták magára párttársai múlt pénteken, a parlament rendkívüli ülésszakán. A jegyzőn kívül ő volt az egyetlen kormánypárti az ülésteremben. Persze levezető elnök ilyenkor is kell, Kövérnek rangon aluli volt a feladat, a szocialista Hiller és a jobbikos Sneider nyilván szóba se jöhetett, a három fideszes közül kellett választani. Életének 75. évében még megtiszteltetésnek is vehette, hogy ő maradt, s így Navracsics nyomdokaiba léphetett. 2006 emlékezetes őszén, amikor a Fidesz folyton kivonult az ülésekről, a frakcióvezetőt hagyták magnak, neki kellett a sárba taposnia Gyurcsányt, meg az akkori kormánypártokat. Latorcainak ehhez képest egyszerű volt a dolga: megadta a szót a napirend előtti felszólalóknak, aztán megállapította, hogy jé, nem is határozatképes az ülés, mindenki menjen haza.
Lehet ironizálni a történteken, pedig nagyon súlyos ügyről van szó. Egyébként függetlenül attól, hogy az ellenzéki pártok miért kezdeményezték a nyári ülést, és hogy előtte meg utána ki milyen propaganda-célra használta a történteket. Itt ugyanis a már csak nevében létező Magyar Köztársaság már csak nyomokban fellelhető demokráciájáról van szó. Arról állítottak ki bizonyítványt - ismét - a tavasszal újabb négy évre megválasztott hölgyek és urak. Játszanak vele mind a 199-en, bár az a 38, aki legalább elment az ülésre, némileg enyhébb elbírálás alá esik.
Orbán Viktortól tudhatjuk, hogy a Ház ellenzék nélkül is működik. Még első miniszterelnöksége idején közölte ezt, válaszul arra, hogy a szocialisták - tiltakozásul - kivonultak egy ülésről. Azt sem 2010-ben, sem az azóta megszerzett kétharmados többség birtokában egyszer sem mondta, hogy a parlament csak akkor működik, ha a kormánypártok úgy akarják. De minthogy az is tőle ismert, hogy a tettekre kell figyelni, ez nyilvánvaló. Akárcsak az, hogy a törvényhozó testület munkáját a gombokat egységesen nyomogató többség terepévé silányították. Miközben Orbán Viktor - bár időről-időre fellép a pulpitusra - fontos mondandóit nem az Országgyűlésnek tartogatja. Kötcsére kell figyelni, meg Tusványosra, s még az egyre laposabb évértékelők is tartalmasabbak, mint parlamenti beszédei.
Minthogy a legfőbb vezető lényeges gondolatait hívei körében osztja meg - természetesen - a nagy nyilvánossággal is, az ellenzéki pártok tehetetlenül szemlélik az események alakulását. Sem ötletük, sem elképzelésük nincs arra, miképpen lehetne megtörni, netán ellensúlyozni a kormánypárti dominanciát. A sodródás és a beletörődés ugyan kényelmes, de egyre fogyatkozó táborukat ezzel aligha képesek meggyőzni arról, hogy bármikor is számolhatnak velük mint valódi alternatívával.
A 2006-os választás előtti emlékezetes vitában - amelyben kétségkívül Gyurcsány győzött - Orbán fejtette ki: a nemzetnek nemcsak az az érdeke, hogy jó kormánya, hanem az is, hogy jó ellenzéke legyen. Függetlenül attól - tette hozzá -, hogy ki melyik oldalon van. Napjainkban mintha ez már nem is lenne érvényes. Minden elromlott.
Vagy ennyit érdemlünk?