Gondoljuk újra a politikai aktivizmust!

Tanulságos interjút adott a Jobbik volt elnöke legutóbb a hvg.hu-nak. A politikai szereplőből influenszerré avanzsálni akaró Vona Gábornak sikerült az a bravúr, hogy egyazon beszélgetés keretében ugyanolyan magától értetődően említse meg a Fidesz mindent letaroló médiaerejét, mint pártjának Simicska Lajossal kötött szövetségét. Érdemes a volt pártelnököt szó szerint idéznünk: „(…) ha egy kormányváltásra készülő párt előtt egy napilappal és televízióval rendelkező médiavállalkozó kinyitja az ajtókat, akkor azt rá is lehet vágni, vagy használni lehet a felkínált felületeket. Mi az utóbbit választottuk.” Vagyis Vonának teljesen természetes az, hogy pártja annak az oligarchának az anyagi támogatásával készült Orbán megdöntésére, akinek nem csupán aktív szerepe volt a Nemzeti Együttműködés Rendszeréneknek nevezett, a Fidesz-közeli tőkésosztályt helyzetbe hozó és annak gazdasági uralmára épülő politikai konglomerátum kiépítésében, de arra a miniszterelnökkel való szakításáig mint legfőbb (profitorientált) befektetésére gondolt.

Vona tehát pártjával tulajdonképpen azt a fajta ellenzékiséget képviselte, amire a kormánynak – saját működésének legitimálása érdekében – szüksége volt. És nem csak ő: azzal, hogy a hazai baloldali közösség olyan, eszmeiségétől távol álló ügyekért volt csak képes lelkesedni a választási kampány hajrájában, amelyek aktoraitól mi sem áll távolabb a baloldal világképénél és valóságértelmezésénél, maga is elfoglalta azt a helyet, amit a NER-ben szántak neki annak kitalálói és működtetői. Ennek a fajta ellenzékiségnek a három legfőbb szegmense az ellenállás mítosza mögött a rendszer elfogadása, ezzel szoros összefüggésben a konfliktuskerülő attitűd, valamint a mediális jelenlét prioritásába vetett hit.

Amikor a rendszer elfogadásáról beszélek, azokra a kormányzati politika mentén artikulálódó és a hatalom által generált szimbolikus ügyekre gondolok, mint a CEU működésének felülvizsgálata, a netadó, a gender szak betiltása, a nemzeti nevelés bevezetése az óvodákban, az újkeletű kulturkampf, és még hosszan sorolhatnánk. A hatalom ezeket az ügyeket mind nyelvileg, mind politikailag igyekszik úgy keretezni, mintha itt egyik oldalon a kulturális liberalizmus területfoglalásáról és hegemóniájáról, míg másik oldalon az ezzel szembeni (természetes) nemzeti ellenállásról lenne szó. Az ellenzék ezekben az ügyekben csak ezek közt a keretek közt tud megszólalni, vagyis olyan, eleve defenzív pozícióból, amit a kormányzat jelöl ki számára. Ami még ennél is rosszabb, hogy gyakran saját témák híján kénytelen belenyugodni abba, hogy a kormányzat gerjesztette ügyek uralják a politikai közbeszédet. Márpedig a kormányzati propaganda teremtette politikai valóság elfogadása nem hogy veszéllyel nem jár, de eleve kudarcossá tesz mindenfajta ellenállást.

A magyar tudományosságban (lásd például - angolul is - Bozóki András-Hegedűs Dániel, Gyulai Attila-Stein-Zalai Juliane, Csizmadia Ervin, Böcskei Balázs, a Political Capital elemzéseit, stb.) legutóbb Filippov Gábor is a „hibrid rezsim” irodalma alapján írja le a NER-t, amelyhez hasonló rezsimekben és „társadalmakban nem alakul ki »betegségtudat«, hiszen formálisan minden demokratikus és jogszerű.” Ami nemcsak az ellenzéki korrupciós narratíva besülésére lehet magyarázat, de minden bizonnyal ez okozza az ellenzék sajátos konfliktuskerülő attitűdjét is.

A Fidesz az elmúlt nyolc évben figyelt rá, hogy az általa gerjesztett konfliktusok elsősorban a kultúra és az oktatás, és ne a gazdaság terén eszkalálódjanak – ez utóbbi lehetőségét a „nemzeti tőkésosztály” eszméjével és a korrupciós narratíva kisajátításával eleve sikeresen blokkolta. A „Fidesz-valóság” elfogadásával a politikai cselekvés terei is beszűkültek, noha a netadó és a vasárnapi boltzár esetében a kormányzat – a társadalmi ellenállást látva – utólag látszólag visszakozni kényszerült. Kérdés ugyanakkor, hogy mindez mennyiben kezdte ki a rendszer fundamentumait, úgy is mint a gazdasági hegemóniát és a médiapiac imperalizációját.

A válasz egyszerű: semennyire. Sőt, a törvényi háttér megváltoztatásával a Fidesz rákényszerítette saját rendszere szabályainak elfogadását az ellenzékre. Az ellenzéki cselekvés hagyományos terei bár megmaradtak, de azok kormányzati kisajátításával hatékonyságuk a nullára csökkent. Eltűntek a széleskörű társadalmi viták, a tömegmédia logikája szerint koreografált politikai adok-kapok pedig a NER-nek a propaganda szintjén megjelenő integrációs törekvéseivel szembeni dezintegrációs aktusként artikulálódik. Sem a hivatalos ellenzéki politikában, sem a civil társadalomban nem jelent meg olyan destabilizáló kázus, ami kikezdhette volna Orbán rendszerének alapjait. Az ellenzék (és az ellenzéki pártokhoz köthető aktivista holdudvar) egy tetemes része csupán olyan ügyekben hallatta (tudta/akarta hallatni) egyértelműen a hangját, amelyekben a kormányzati intézkedési tervek a mobilis, urbánus középosztály status quoját fenyegették. Mintha maga is elfogadta volna azt a sokszor hangoztatott vádat, hogy nem érti „a vidéki Magyarország hangját”. És noha ez messze nincs így, a baloldali-liberális oldal elsősorban a hagyományos szavazóinak gondolt városi tábor mobilizálására koncentrált.

Mikecz Dániel ebben a helyzetben a fogyasztás demokratizálását javasolja az elveszett „kádári kisember” visszahódítására a baloldalnak, vagyis a társadalmi különbségek csökkentését a fenntartható, környezetkímélő fogyasztás révén, ami az életszínvonal növelése mellett elutasítja a luxusjavak fetisizációját. Részemről ehhez a problémák demokratizálását tenném még hozzá. Nem lehet az, hogy egy televíziós vitában komolyan elhangozzék javaslatként az időközi választásokból való ellenzéki kimaradás, ráadásul azzal az érvvel alátámasztva, hogy minden ilyen vereség a legyőzhetetlen Fidesz képét erősíti meg a bizonytalan szavazókban.

A fentiekből következően nyilván minden érintett tudja, hogy nem elégséges elképzelés az, hogy az ellenzéki cselekvés és a baloldal megmutatásának maximuma az online és offline mediális jelenlét. Az elmúlt nyolc év bizonyította: a Fidesz által megszállt offline médiában minden ilyen igyekezet nemcsak szükséges, de lehet kontraproduktív és kudarcos is. Sőt a kormányzat az azonnali és átgondolatlan, a mediális jelenlétet prioritásként elfogadó ellenzéki megszólalások révén sokszor nem is közvetlen módon szól választóihoz, hanem az általa gerjesztett botrányra adott reakciók révén szerez magának, és vesz el ellenfelétől médiafelületet („szerzett média” stratégia).

Még ha kialakul is egyfajta önmenedzselő baloldali ellenzéki fórum az interneten, problémaérzékenységével és célcsoportja targetálásával evidens módon mond le a nem a politikai és egzisztenciális előnyök, csupán a jól szervezett propaganda révén a kormány szavazótáborához csatolt tömegekről. Arról nem is beszélve, hogy az egyébként magas internetpenetráció ellenére a hagyományos, offline sajtó még mindig milyen erős tematizációs potenciállal bír számos, jól körülhatárolható választási csoportban.

Az ellenzék nem spórolhatja meg egy saját médiahálózat kiépítését. Erre 2002 után az akkori ellenzéki oldalon volt akarat, és Simicska révén persze pénz is. A mai baloldali nyilvánosság nehezebb terepen mozog, finoman szólva is kevesebből. De csak ezáltal léphet ki a Fidesz teremtette mediális és politikai keretek közül, és találhatja ki magát mint majd egy távoli és leendő kormányváltó erőt.