Az alulról építkezés mítosza

Mindenekelőtt azt kéne tisztázni, s megértetni a választókkal, miért kell az Orbán-kormányt leváltani. Nem bevándorlásellenessége, nem a bírák függetlenségét veszélyeztető tervei, nem a CEU miatt, nem azért, mert nem akar csatlakozni az Európai Ügyészséghez, még csak nem is maffiaszerű működése okán, hanem elsősorban tehetségtelensége miatt. Azért, mert konzerválja Magyarország elmaradottságát, kilátástalanná teszi a felzárkózást a fejlett országokhoz. 
Ebből következik, hogy annak a pártnak, amelyik le akarja győzni a Fideszt, elsőrendű feladata egy az ország megfelelő ütemű fenntartható fejlődését biztosító stratégia megalkotása (ilyennel jelenleg egyetlen párt sem rendelkezik). Ez akkor is így van, ha jövőre európai parlamenti és önkormányzati választások lesznek, és a következő országgyűlési választás időpontja meglehetősen távolinak tűnik. Az a párt, amelyik nem bizonyítja kormányképességét, sehol sem számíthat sikerre. Az emberek nem fognak a beláthatatlan ideig hatalmon maradó Fidesszel szemben ellenséges önkormányzati testületeket megválasztani, mert tudják, hogy azzal saját életüket nehezítik meg. 
A csúfos vidéki szereplés után minden párt az alulról építkezésben, a helyi ügyek felvállalásában, országjárásban, terepmunkában látja a kitörés lehetőségét. Nem állítom, hogy ez nem fontos, azt viszont igen, hogy önmagában semmit nem ér. Nemrég a tévében egy MSZP-s képviselőnő arról beszélt, hogy évek óta járnak valahova Kelet-Magyarországra, adományokat visznek, segítenek, amiben tudnak, tanácsot adnak, stb. A műsorvezető megkérdezte, más pártok csinálnak-e hasonlót a környéken, mire jött a válasz, nem, csak az MSZP. Egyet felejtett el megkérdezni a műsorvezető: ki nyerte ott a választásokat? A terepmunkától várni az előrelépést ostobaság: Magyarország minden baja fejletlenségéből ered, ameddig erre nem születik megfelelő válasz, addig reménytelen a helyi problémák megoldása, és ezt az emberek is látják. 
A másik fontos dolog, hogy konzervatív alapállásból nem győzhető le a Fidesz. Az ellenzéki pártok - a konzervatív vagy félkonzervatív tömörüléseket nem sorolom ide, mert nem ellenfelei, hanem potenciális szövetségesei a hatalmon lévőknek - nézetei sok kérdésben azonosak a konzervatív állásponttal. Többek közt a kultúrával, művészetekkel kapcsolatos elképzeléseik, amelyek túlhaladottak és antidemokratikusak. 
Vagy ami még furcsább: a magukat demokratának tartó ellenzéki pártok demokráciafelfogása is elavult, hibás. A demokrácia szó tökéletes kifejezés arra a társadalomra, amelynek megteremtése egy progresszív párt célja kell hogy legyen. Bármely előtag - liberális, illiberális, szociális, keresztény - hozzábiggyesztése szűkíti a kifejezés eredeti jelentését, csorbítja a társadalom egészének vagy egy részének jogait, lehetőségeit. E pártok társadalomképe, a társadalom általuk kívánatosnak tartott szerkezete - elit, középosztály, támogatásra szoruló alsóbb néprétegek - idejétmúlt, nem különbözik a polgári, konzervatív pártokétól. Valamennyi nyugatos polgárságról, széles középosztály megteremtésének szükségességéről beszél, ami antidemokratikus, és a XXI. században túlhaladott törekvés. 
Ma egy baloldali párt célkitűzése csak a valódi demokrácia, a mindenki számára egyenlő jogok, lehetőségek, kötelességek elérése lehet. Ez nem pusztán igazságossági kérdés, ez biztosítja az ország emberi erőforrásainak leghatékonyabb kihasználását, hazánk leggyorsabb fejlődését.
Meggyőző, megalapozott, vonzó fejlődési stratégiával, helyes demokráciafelfogással, korszerű elképzelésekkel az oktatás átalakítására, XXI. századi kultúr- és művészetpolitikával a baloldal maga mellé állíthatja a választók nagyobb részét - köztük a most még passzív fiatalokat -, és örök időkre a süllyesztőbe zárhatná a múlt visszahúzó erőit.
Ma egy baloldali párt célkitűzése csak a valódi demokrácia, a mindenki számára egyenlő jogok, lehetőségek, kötelességek elérése lehet

Szerző
Garamvölgyi Zsolt

A jó szakképzés tanulni tanít

Az utóbbi években rendkívül heves oktatáspolitikai viták zajlottak Magyarországon arról, hogy jó-e, ha minél többen mennek egyetemre, vagy inkább a szakképzést érdemes erősíteni A Mazsihisz új szakgimnáziuma egy olyan modell bevezetésére tesz kísérletet, amely feloldja és meghaladja ezt a problémát.
A felsőoktatásról szóló vita mindig fellángol nyaranta, amikor nyilvánosságra kerülnek az egyetemek felvételi pontszámai, lezajlanak a drámai jelenetek. Mintha voltaképpen mindenkinek az életéről döntenének, gyerekéről és szülőéről, egyszer és mindenkorra. A fiatalság elmúltával már elsősorban az éltet bennünket, hogy jobb jövőt biztosítsunk a gyerekeinknek annál, amilyen „jövő” nekünk jutott. ("Fiatalok, Tiétek a jövő. Eredetileg úgy volt, hogy a miénk lesz”- jegyezte meg erről igen pontosan Sándor György humoralista).
Kevésbé drámai, de pontosabb képet alkothatnánk a lehetőségeinkről, ha nem erre az egyetlen napra koncentrálnánk csak, hosszú éveken keresztül és a társadalmi vitáinkban sem. Mert ezeknek a vitáknak csak a „mellékhadszíntere” az a – valójában nagyon is lényegi – kérdés, hogy milyen szakképzésre volna szükség. Abban nincs vita, hogy a piaci igényekre gyorsan és érzékenyen reagáló szakoktatás kell, olyan, amely minél szorosabban együttműködik az adott szakterület piaci szereplőivel. Csak az a kérdés, melyek a piac valódi igényei. 
Sokan mondták már, de nem lehet elégszer, hogy – elsősorban a technikai fejlődés miatt - a „piacosítható tudás” szinte évről-évre átalakul. Ezekre az átalakulásokra, a folyamatos önképzésre, a folyamatos tanulás és a folytonos reflexió képességére kell megtanítani a szakiskolák hallgatóit, és épp ez az, amit egy jó egyetemi képzés biztosít. Egyáltalán nem baj, hogy nagyon sok diplomás nem a tanult szakmájában dolgozik, épp ez bizonyítja képességüket a gyors alkalmazkodásra, tanulásra. A szakképzésnek ebben egyre inkább az egyetemi képzéshez kell hasonlítania, a szakismeretek alapos oktatásának ezt a szakmai, de nem csak a szűken szakmai tájékozódás lehetőségét kell biztosítania. 
Ehhez szükség van a duális modell – a tantermi órák és a cégekhez kihelyezett gyakorlat együttesének – átgondolt működtetésére, kifinomult oktatásmódszertani eszközökre, a „frontális” oktatás helyett a bevonódást, a saját tapasztaláson alapuló tanulást, az interaktivitást, a csoportmunkát preferáló pedagógiai kultúrára és kivételesen magas szintű nyelvoktatásra a szakképzés területén is. 
Azért csak részben sikeres a gyerekek „átterelése” a szakoktatásba, azért van szakadék a szakképzés és az egyetemi képzés között, mert ezt a hidat nem tudjuk megépíteni, azt, amely összekötné és középtávon akár átjárhatóvá is tenné a két képzési formát. Azért látunk sírós, drámai jeleneteket a ponthatárok bejelentése után, mert ez a híd nem épült még meg. Az „emelt szintű szakképzés” is hozzájárulhatna ennek a szakpolitikai vitának a megnyugtató lezárásához: a módszertani tudatosság, a nyelvoktatás kiemelt szerepe, szóval a tanulni tanítás és a duális képzésforma ötvözése a szakoktatásban.
Ennek a feladatnak egy részét természetesen átvállalhatja a civil, egyházi szféra is. Ehhez kíván hozzájárulni a Mazsihisz (azon belül a Budapesti Zsidó Hitközség) szeptemberben megnyíló, érettségizetteket váró, emelt szintű szakiskolája, a Külkereskedelmi Szakgimnázium 12-féle OKJ-képzéssel, főleg a kereskedelem, a pénzügyek, az informatika és a turizmus területén, piacképes, de folyamatos tanulást igénylő szakmákban. Olyan képzésekkel, amelyek egyszerre vezethetnek tovább az egyetemek vagy a munkaerőpiac irányába. Egyházi intézményként pedig felmutat majd egy az egész nyugati kultúra alapjául szolgáló értékrendet, „tartást ad”, és így együtt segítheti tanulóinak erkölcsi és intellektuális tájékozódását.  
Vállalkozásunk, a „Külkergimi” nem egyedülálló, de ha még további társai akadnak, akkor sikerül a magyar közoktatás és felsőoktatás közötti „lyukat” betömni, és nyugvópontra jut a „szakképzés vagy egyetem”-vita is, amelyben mindenkinek igaza van.
Azért látunk drámai jeleneteket a ponthatárok bejelentése után, mert a szakképzés és az egyetemi képzés közötti híd nem épült meg

Szerző
Salusinszky András

Merre forog?

 Néhány napja a horvát televízió híradója egy zágrábi hagyományőrző felvonulásról tudósított. XIX. századi jelmezbe bújt katonák masíroztak fel s alá egy hatalmas téren, miközben a turisták lelkesen tapsoltak. Nálunk rendre megvívnak a lovagok Visegrádon, Tatán szintén középkori háborúsdival szórakoztatják a népet. Nem is számít igazi magyar falunak, amelynek határában a helyi hagyományőrzők nem játsszák el, eleik miként kergették el a törököt vagy a labancot. És a turista ott is önfeledten éljenez.
Innen nézve nem is volna ezzel semmi bajom, ha az ilyen események nem arról szólnának, mennyivel vagyunk mi különb nép mindenki másnál. Meg az sem nagyon tetszik, hogy az ilyen rendezvények egyre népszerűbbek lesznek Közép-Kelet-Európa kisebb-nagyobb országaiban, táplálva a honfiú szívek büszkeségét, meg persze a nacionalizmust, a sovinizmust, és gondoljon ide mindenki olyan „izmust”, aminek nem örülne, ha újra felütné a fejét.
Ezt a folyamatot azok táplálják, mondhatnám, szítják, akiknek a mai egységesülő európaisághoz nem fűlik a foguk. Akik a történelmi sérelmeket nem felejteni, hanem a sebeket feltépni szeretnék. Vájkálni a múlt igazságtalanságaiban, amiket persze mindenki szeretne jóvátenni, de nem a múlt "kard ki kard" módszerével. Mindjárt elérkezünk a trianoni béke megkötésének századik évfordulójához, és már előre sejtem, milyen hangvételű megemlékezésre készülnek az elégedetlenek. 
Pedig egyfajta jóvátétel már megtörtént. Európa népei feloldották az igazságtalan határokat. Mit számít, hol van a háza az elszakított Felvidéken, Bácskában, Erdélyben élő magyarnak, ha akkor költözik a Tisza partjára, a Mecsekbe, vagy éppen Nógrádba, amikor kedve tartja? Szinte könnyebben megkaphatják a határon túli magyarok az állampolgárságot, mint a Jászságban Józsi bácsi az új személyijét, ha elhagyta valahol.
De ezen is túlteheti magát az ember, hiszen forog az idő kereke, és előbb vagy utóbb mindenre kiforrja a megoldást. Akkor persze, ha nem fajulnak el annyira a dolgok, hogy ne volna már visszaút. Ezért rándul össze a gyomrom minden alkalommal, amikor kiszalad politikusaink száján valami olyan pökhendi megjegyzés, amivel a szomszéd népek vagy az európai vezetők önérzetét sértik. Amikor azt látom, hogy aprólékos munkával a széthúzás aknáit ássák el azon az úton, amelyen Európa elindult az egységesülés irányába. Lehet okolni Gulyás miniszter szerint Verhofstadtot, Sargentinit vagy Schulzot, mert szerinte nem mi, hanem ők azok, akik képtelenek a sajátjuktól eltérő vélemények eltűrésére, és ezzel szétverik az európai együttműködést.
És felsejlik a rémkép: a széteső Unió romjain a szlovákok, a szerbek, a horvátok, a magyarok újra előveszik a cinkelt történelmi kártyát, és elkezdik egymáson visszakövetelni régi városaikat, falvaikat, amit ha a másik megtagad, megfújják a harci kürtöket. Talán még valahonnan a véres kardot is előkerítik, hogy legyen mit körbehordozni.
Forog az idő kereke, de nincs olyan kerék, amit ne lehetne akár visszafelé forgatni.
Egyfajta jóvátétel már megtörtént. Európa népei feloldották az igazságtalan határokat

Szerző
Somfai Péter