Ha létezik az autokráciának valamiféle hüvelykujjszabálya, akkor az ez: mindig az elnyomó állampárt mutatja meg, hogy ki a valódi ellenzéki. Azt ugyanis minden lehetséges módon támadja a rezsim.
Anno a Fidesz fő célpontja az Orbánt élő vitában leiskolázó Gyurcsány lett, az utóbbi években pedig – például - Juhász Péterrel, Márki-Zay Péterrel, Botka Lászlóval, Vona Gáborral, Hadházy Ákossal szemben indultak egészen alantas kampányok. És így járt a most az LMP vezetéséből sikeresen kiutált Szél Bernadett is, akinek a távozásával a párt megszabadult egy kemény ellenzékiként felépített arcától. Furcsa luxus egy ellenzéki párttól, annyi szent.
Természetesen lehet Szélt vezetőként kritizálni, ám tény: őt a Fidesz minimum kényelmetlennek dekódolta, nem véletlenül harsogták hónapokon át, hogy nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Az utódesélyes Keresztes László Lórántnak ellenben nem emlékszünk egyetlen markáns akciójára sem, és eddig a kormánypárt sem erőltette meg magát, hogy felé lőjön. Annál is inkább, mert a valamikori ökopárt a Jobbik mellé való besorolással olyan túlélőpályára áll, ami jó darabig nem zavarja majd a Fidesz köreit, az ellenzéki összefogás további elutasítása pedig úgy kell nekik, mint egy falat kenyér.
Az LMP és a Jobbik vezetőségének taktikai elgondolása nagyjából az lehet, hogy meg kell szépen várni, hogy a sokféle ideológiai áramlatból összetákolt és közpénzből összefércelt populista Fidesz-gömböc kipukkadjon, és akkor egy életképes jobboldali középpártot lehet majd gründolni. Mármint hosszú-hosszú évek múlva. Addig viszont felesleges piszkálni a pofonládát.
Nos, egy ilyen túlélőpolitikához tényleg felesleges, sőt zavaró lett volna egy Hadházy Ákos vagy Szél Bernadett. Az ideológiai hajtűkanyarokhoz szocializált magyar pártéletben a taktika egyébként működhet is. Ámbátor kétesélyes: majdan könnyen kollaborálásnak tűnhet ez a Fidesz melletti, parlamenti ellenzékieskedés. És akkor előfordulhat, hogy egy szép napon a NER-rel együtt elhajtják a fenébe a mai, taktikusan illedelmes ellenzék zömét is.