Spike Lee kíméletlenül őszinte: Trump leporolta a Klán nyelvét

Publikálás dátuma
2018.08.24. 09:30
Spike Lee szerint a mostani amerikai kormány két jelenség parafrázisa: pénz és gyűlölet
Fotó: LAURENT EMMANUEL / AFP
Spike Lee, az idei Cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíjával elismert Csuklyások – BlacKkKlansman rendezője elismerésre méltó őszinteséggel beszélt művének ideológiai hátteréről, és arról, hogy Amerika történelmének legfontosabb választása előtt áll.
A Csuklyások életveszélyes ívet ír le a felzaklató erejű dráma és a komédia műfajai között. Nekem, mint filmkészítőnek a forgatókönyv az iránytű, amely meghatározza hova és merre haladj. Amikor Jordan Peele felhívott és telefonon gyorsan elregélte miről is van szó – egy fekete rendőr beépül a Ku-Klux-Klánba – úgy hangzott, mint egy abszolút őrültség, miközben igaz történetről volt szó. Ha valami ennyire abszurd, akkor természetes, hogy olykor röhejes szituációkat kreál. Sok dráma nem viseli el az intelligens humort sem, de itt kötelező és kikerülhetetlen volt. Van esetleg olyan film, mely hasonlóképpen működik? Naná. Ott van például a Doktor Strangelove. Vége a világnak én meg röhögtem Peter Sellers minden megmozdulásán. Ebben a műben Kubrick megtalálta a tökéletes egyensúlyt. Elég sokszor hangzik el a filmben az „America First” szlogen, többféle kontextusban, mely egyértelmű utalás Donald Trump rezsimére. Akkor hadd világosítsam fel: az „America First” fő kifejezése volt a Ku-Klux-Klánnak az 1920-as években, amikor a migránsellenes megnyilvánulásaik voltak. Szóval, ez a szlogen, ahogy ön nevezi, nem újdonság. Nevezzük úgy, hogy a „narancs ügynök” és csapata újrahasznosította, leporolta, kifényesítette, de egy dologban nem változtattak: továbbra is a gyűlölet áll mögötte. Számomra ez a kifejezés a szeretetet jelenti. Számomra a mostani amerikai kormány két jelenségnek a parafrázisa: pénz és gyűlölet, illetve gyűlölet és pénz. A sorrendben nem vagyok biztos. Hadd tegyek fel egy elméleti kérdést: a Csuklyásokban az ostoba rasszista karakterek egy része meghal – így döntött alkotóként. De mit tenne az efféle emberekkel a valós életben? Köszönöm, jogos felvetés. Novemberben az Egyesült Államokban időközi választások lesznek – talán a legfontosabb az ország történelme során. A demokraták számos pozíciót vissza fognak szerezni és én abban hiszek, hogy ez elindít majd egy hosszabb eseménysorozatot, ami két évvel később az elnökválasztásnál fog kulminálódni. Teljes a bizalmam Robert Mueller-ben. Olyan ez a fickó, mint egy agysebész, nem rohan sehova, csöndben gyűjti az információkat, amíg a kalapács végül le nem súlyt a konzervatívokra. Ebben hiszek, reménykedem. A Csuklyások sokak szerint ebben fontos szerepet játszhat. Én filmrendezőként és aktivistaként sosem mondtam meg senkinek, hogy kire szavazzon. Azt viszont mindenkinek mondtam, hogy regisztráljon a szavazásra. A legfontosabb, hogy minél több fiatalt el tudjunk juttatni az urnákhoz. Hisz még a mozi erejében? Hogyne hinnék. A fiatalok sokat járnak moziba. Mi lenne a legfontosabb változás, amit remél? Az, hogy ne dőljenek be olyan sokan a rasszista demagógiáknak. Ami manapság igazán felháborít az az, hogy családokat szednek szét, csöppségeket választanak el a saját anyjuktól a bevándorlásiak. Miért? Nincs olyan technika, hogy teljes családokat kövessenek nyomon? Idővel persze azt sem tudják már követni, hogy a gyerekeknek kik a szüleik és hol vannak. Ez embertelen barbarizmus. Hogy emberi lényekre használunk olyan jelzőket, melyeket erőszakolókra és gyilkosokra szokás, csak azért, mert illegális bevándorlók? Ez nem csak az Egyesült Államokra igaz, az egész világon divatos most a migránsokat megnevezni minden probléma okának. Ők lettek a gyilkosok, erőszakolók, tolvajok és a nyugati kultúra rombolói. „Elveszik a munkádat” – ismerős, mi? Ezt Magyarországon is mondják. De ugyanennek a politikus körnek a tevékenysége a Brexit is. Az egész világban ugyanaz a jobboldali bullshit zajlik éppen. Szeretném, ha az emberek, akik megnézik a filmem, ne gondolják, hogy a szégyenteljes dolgok csak Amerikában történnek meg, hanem nézzenek körbe saját maguk körül. Az mindenki számára világos, hogy a Klán gyűlöli a feketéket. De a Csuklyásokból az is kiderül, hogy az antiszemitizmusért sem kell a szomszédba menniük. Barátom…, merre élt eddig? Európában gyakran megtörtént velem a Cannes-i premier óta: ismerősök és ismeretlenek jönnek oda hozzám kétségbeesett arccal és közlik, hogy nem tudták, hogy a KKK ennyire utálja őket is. Ön zsidó? Meglehet. Akkor van egy rossz hírem: majdnem olyan nagy probléma a klán szemében, mintha fekete lenne. A zsidók az abszolút másodikok a gyűlöletlistán! Nézze csak meg a 2017-es Charlottesvillbe-n történt eseményeket és a fazonokat, akik horogkeresztes zászlóval vonultak fel. Ha már szóba hozta: nem mindenki értett egyet abban, hogy a Csuklyások végén bevágta, amint Charlottesville-ben a kocsi halálra gázolja Heather Heyer-t, mivel a film a hetvenes években játszódik. Az egyik fikció, a másik meg valóság… Charlottesville 2017. augusztus 12-én történt. Mi szeptemberben kezdtünk el forgatni, de már augusztus 12-én biztos voltam benne, hogy ez lesz a film vége. A Csuklyások tele van áthallásos jelenetekkel, melyek a narancs ügynököt és az adminisztrációt jellemzik. Heather Heyer halála nem egyfajta hab a tortán trükk volt tőlem, hanem kézzelfogható bizonyítéka annak a belföldi terrorizmusnak, ami egy ártatlan ember halálát követelte. Néhány történész azt is kifogásolta, hogy a klán tagjai túl keveset hordják a csuklyát a filmben. Persze, mert még ma is a Griffith féle propagandafilm, az Egy nemzet születése képsoraiban gondolkodnak. Ezt 1915-ben forgatták, ma viszont már nem igazán lehet csuklyás embereket mutogatni hosszan a vásznon. A David Duke-ot alakító Topher Grace ötlete volt, hogy nyakkendős ficsúrként ábrázolja a figurát. Denzel Washington négy filmjében is főszereplő volt, most viszont a fiára, John David-re esett a választása. Igaz, hogy casting nélkül kapta meg a főszerepet? Igen. Szerepet ő korábban a Malcolm X-ben. Ismertem már őt. De hát akkor csak hatéves volt még. Igen. De már akkor is vérbeli színész volt. Harry Belafonte-nek is jutott egy erős jelenet. Ő pedig még mindig színész kilencvenegy évesen. Ő akart részt venni! Kérdéses volt a szereplése, mert kilencven évesen a doktorai nem nagyon akarták őt elengedni. Az utolsó forgatási napra időzítettem a jelenetét, hogy legyen ideje pihenni. Egy héttel előtte telefonált, hogy jön. Tiszteletére a teljes stáb nyakkendőt és öltönyt vett fel. Amikor felvettük a jelenetet, éreztem, hogy ezzel „megcsináltuk” a filmet. Fő a fiatalosság, nem? Már nem azért, de én csak hatvanegy éves vagyok. Kurosawa nyolcvannyolc évesen forgatta le az utolsót. Szóval, fiatalos vagyok, igen. A Csuklyások egyik csúcspontja, amikor Kwame Ture egyik híres beszédét rekonstruálja. Miközben a színész beszél a színpadon, a hallgatóság mintha más térbe és dimenzióba került volna. Miért nem „normálisan” forgatta le? Milyen szót mondott? Normális? Én sosem gondolkodom szimplán normális megoldásokban. De a kérdés jogos. Corey Hawkins, aki Kwame Ture beszédét szóról szóra adta elő, gigantikus színészi teljesítményt rakott az asztalra. Ture volt az, aki megalkotta a Black Power – fekete erő kifejezést. Akkor tette, amikor a tévén, a médián keresztül és társadalmi szinten azt hallgattuk, hogy a fekete ember alsóbbrendűek és gusztustalanok vagyunk. Ő volt az, aki kimondta, hogy gyönyörűek voltunk. Meg kellett találnom a vizuális módját annak, hogy ábrázolhassam ezt a szépséget. Ennek a lényege az volt, hogy lássa a néző: mennyire többféleképpen lehetünk gyönyörűek. A filmben többször elhangzik a White Power-frázis is. Igen, de az nem jelent semmi többet a fehér felsőbbrendűségnél. A Black Power erre egy reakció volt és más a morális szintje. Azt szeretné, ha a nézők ráébrednének valamire. Önnél mikor volt az első ilyen pillanat? Az én gyerekkoromban, még a mobiltelefonok kora előtt, a családok együtt ültek le, hogy közösen költsék el a vacsorát. Manapság ez teljesen más, ezt gyakorló szülőként állítom. Van két fiam, az egyik huszonegy, a másik huszonhárom éves. Nem tudom elérni, hogy letegyék a telefont még a közös vacsora idejére sem. Amikor én vacsoráztam a szüleimmel, minden este megbeszéltük, mi történik a világban. Nem szólhatott a rádió, vagy a tévé a háttérben. Beszélgettünk. Olyan szüleim voltak, akik elolvasták a híreket, és próbálták megmagyarázni nekünk, mi történik a nagyvilágban, mit jelent az, hogy a testünket fekete bőr fedi. Ma nem lehet komolyan beszélgetni. Megszűnt az efféle kommunikáció. Most nem akarok zsémbes vénembernek tűnni, aki a technológia és a fejlődés ellen prédikál, de ahogy élünk ma, az már nem természetes. Ez a fajta modernizáció a filmművészetre is kihat: el tudja képzelni, hogy mondjuk élvezettel nézze végig a Doktor Zsivágót vagy az Arábiai Lawrence-t egy mobilon? Egy ilyen vacakon? Amikor gyerek voltam, csak kilenc tévécsatorna volt. Most meg kilencszáz. És csomóan otthagyják a tévé előtt a gyerekeiket? Öreg hiba. Írásaiban és elemzéseimben sokszor okolta Hollywoodot a rasszizmus népszerűsítésért, ennek megfelelően sosem hódolt be az álomgyárnak. Ez szimpla negligálás vagy ideológiai harc is volt? Az egyetemen a diákjaimnak mindig azt mondom: Hollywoodot elsősorban egy dolog mozgatja, a kapzsiság. A többi csak természetes következmény. Mi volt az első reakciója, amikor megtudta, hogy a zsűri nagydíját kapta Cannes-ban? Azt, hogy, mindenségit, az második hely! De nem panaszkodom, az több mint a semmi!  

Névjegy

Spike Lee (USA, Georgia állam, Atlanta, 1957. március 20.) kétszeres Oscar-jelölt amerikai filmrendező, producer, forgatókönyvíró és színész. Műveiben jellemzően az afro-amerikaiak problémáit, konfliktusait, múltját és jelenét mutatja be, illetve többször készített filmet a társadalom peremére sodródott különböző nációjú emberek sorsáról. Legújabb filmje, a Csuklyások szeptemberben érkezik a magyar mozikba.

Frissítve: 2018.08.24. 11:58

New Orleans magyar hangjai

Publikálás dátuma
2018.08.23. 16:00
Bényei Tamás és Nicole Rochelle, a nagyszabású Josephine Baker-emlékest létrehozói
Glenn Miller, Josephine Baker és George Gershwin. A múlt század első évtizedeinek karizmatikus alkotó- és előadóművészei előtt tiszteleg a Müpa hagyományos, augusztus végi programja, a New Orleans Swingfesztivál.
„Az az elementáris erő és magabiztosság, ami Glenn Miller játékából és szerzeményeiből sugárzik, még ma, 73 évvel a halála után is lenyűgöző” – mondja a Népszavának Arató Sándor zenei menedzser, az In The Mood – Utazások Glenn Millerrel című program kitalálója. „Miller produkciói egyszerre voltak kifinomultak és elsöprő lendületűek – nem véletlen, hogy az amerikai katonák is ezt hallgatták a harctéren.” Biztos, hogy Millernél voltak virtuózabb harsonások, sőt akár kreatívabb komponisták is az Egyesült Államokban, de zenekarvezetőként és „művelődésszervezőként” zseniális volt, maradandót alkotott, muzsikája százmilliókhoz jutott el – véli Arató. A rá emlékező produkcióban három énekesnő – Koós Réka, Fehér Adrienn, Tunyogi Bernadett – mellett Lázár István trombitás, valamint Molnár Gyula klarinétos-szaxofonos (a legendás Molnár Dixieland Band névadója) lesz a hangszeres szólista; emellett közreműködnek a Dixie Kings of Hungary zenekar tagjai. „Pontosan kilencven éve, 1928 májusában járt Budapesten a jazz-korszak bronz vénusza, a modern kor első, igazi nagy női világsztárja, Josephine Baker” – meséli Bényei Tamás trombitás, énekes, hangszerelő, a Bakerre emlékező Az én babám egy fekető nő című produkció művészeti vezetője. „Hogy milyen is lehetett őt élőben megcsodálni akkoriban? Hogy eleink miként gondolkodtak a Baker-jelenségről? Hogy miért is érzünk valami ellenállhatatlan nosztalgiát az 1920-as évek iránt? Ezekre a kérdésekre is igyekszünk választ találni a szombat esti koncerten” – mondja Bényei, aki a felkészülés során az Országos Széchényi Könyvtárban és a Petőfi Irodalmi Múzeumban is tanulmányozta a magyarországi Baker-kultuszra vonatkozó dokumentumokat. A Müpa-beli időutazáson Baker szerepére a Párizsban élő afro-amerikai világsztárt, Nicole Rochelle-t kérték fel (ld. keretes írásunkat); míg a korabeli magyar sajtóból válogatott szemelvényeket Kautzky Armand olvassa fel. A produkcióban közreműködik a Gramophonia Hot Jazz Orchestra (ez a Hot Jazz Band kibővített változatának tekinthető), valamint vonósnégyes és a Keep Swinging táncegyesület. Gershwin, a slágergyáros – ez a címe a fesztivál harmadik produkciójának. „Ha George Gershwin nevét halljuk, leginkább a Kék rapszódia, az Egy Amerikai Párizsban, a Porgy és Bess című opera, esetleg az F-dúr zongoraverseny jut eszünkbe, holott az egyik legjelentősebb amerikai dalszerzőt és Broadway-szerzőt is tisztelhetjük az orosz bevándorlók gyermekeként, 120 éve New Yorkban született komponista személyében. Dalait Ella Fitzgeraldtól Louis Armstrongon keresztül Miles Davisig szinte minden jazzmuzsikus műsorára tűzte és tűzi a mai napig. A Müpában látható Gershwin-koncert különlegessége a briliáns New York-i olasz zongorista, a stride piano stílus mestere, Rossano Sportiello vendégszereplése, valamint a mester dalainak klasszikus swing jazz stílusú, instrumentális előadásmódja lesz” – mondta kérdésünkre Szalóky Béla trombitás, harsonás, zenekarvezető. A hazai muzsikusok közül ezen az esten színpadra lép még Dennert Árpád (szaxofon), Gyárfás István (gitár), Lutz János (bőgő) és az egyébként zongoristaként is kiváló Tálas Áron (dob).
Infó: New Orleans Swingfesztivál Augusztus 24-26. (péntek-vasárnap), Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem és Fesztivál Színház

Nicole, a rejtőzködő sztár

Nicole Rochelle (eredeti családneve: Leach) színésznőként, amerikai tévésorozatokban alapozta meg hírnevét, s csak később derült ki, milyen kiváló jazzénekes és swing-táncos. 2006 és 2010 között a La recherche de Josephine című Baker-musical címszereplőjeként bejárta az egész világot. A 2010-es évek eleje óta Európában él, és kerüli a nyilvánosságot: a sztár-karrier helyett csak olyan fellépéseket vállal, amelyek szívének kedvesek. Tavaly viszont harcos aktivistája volt a MeToo mozgalomnak. Bényei Tamással és zenekarával már többször dolgozott együtt, de igazi nagy koncertjük még nem volt Magyarországon.

Témák
swing MÜPA

“Nem lehet mindenkiből lázadót csinálni”

Publikálás dátuma
2018.08.23. 11:30

Fotó: Népszava
Nemrég több, ismert, elismert szakmájukban kiemelt helyet betöltő nőket bemutató kötet, gyerekeknek szánt mesekönyv látott napvilágot. Kérdés azonban, lehet-e bármilyen társadalmi súlya mindezeknek.
Motorversenyző, súlyemelő, hegymászó, Forma 1-es pilóta, űrhajós, miniszterelnök, asztrofizikus – a lista tetszőlegesen bővíthető. Olyan foglalkozásokról van szó, amelyeket elsősorban a “tipikusan nem női”, vagy a “férfiaknak való” kategóriákba szorítva ismerünk. Mindezen hivatások azonban női alakokhoz, történelmi, vagy ma is élő személyiségekhez párosítva jelennek meg a nemrég - eredetileg angolul - kiadott Esti mesék lázadó lányoknak, majd a Magyar mesék lázadó lányoknak, valamint az 50 elszánt magyar nő című kötetekben. Míg az utóbbi kötet – a Bookline által megjelentetett – inkább több információ átadására törekszik, addig az előbbi kettőt meséken keresztül mutatja be a kiemelkedően erős akaraterejű, bátor, merész nőket. A Móra kiadó gondozásában megjelent magyar kötet meséit hat női szerző (Kiss Judit Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Mesterházi Mónika, Szabó T. Anna, Miklya Luzsányi Mónika és Tóth Krisztina) jegyzi. A kötetek egymást követő, gyors megjelenése kapcsán azonban felvetődik a kérdés, egy megkésett, a nőket a negatív megkülönböztetésből kiemelő diskurzust próbálunk most hirtelen pótolni, és a hátrányt némiképp ledolgozni, vagy tényleg a XXI. század második évtizedében jutott el odáig a könyvkiadói szféra, hogy felfigyelt erre a már-már mondhatni, piaci résre. A kötetek – különösen a magyar változatok – egyik legfőbb előnye abban rejlik, hogy bár főképp gyerekkönyvek, mégis egyfajta nőtörténelmet írnak – mondta lapunknak Réz Anna, az Üvegplafon blog alapítója. Úgy látja, ezek a történetek kánont is teremtenek: kik azok a nők, akikkel kiemelten kell foglalkoznunk; kik voltak kiemelkedő vagy szimbolikus alakjai a magyar történelemnek, akár kulturális, akár politikai, akár tudományos értelemben. Ahogy az eredeti angolszász kötetben nemzetre, bőrszínre, és minden külsődlegességre való tekintet nélkül megfér egymás mellett Evita Perón, Hillary Rodham Clinton, Kleopátra, Nina Simone, Zaha Hadid, Frida Kahlo vagy épp Yoko Ono, úgy a magyar kötetek válogatása is rendkívül sokszínű, Czinka Panna, Kertész Erzsébet, illetve Dévényi Anna is szerepel bennük. Továbbá számos ma élő nő sorsát is megismerhetjük (többek közt helyet kapott Polgár Judit, Pásztory Dóra, Ürge-Vorsatz Diána, Hocleiter Fanny Mosolyka, Péterfy Bori), s ezáltal némileg közelebb kerülhetünk hozzájuk.
FRIDA KAHLO Az 1970-es évek óta szerte a világon példakép a nők szemében
Fotó: NOTIMEX - CORTESÍA / AFP
Réz Anna hangsúlyozta, mindez azért is fontos vállalkozás, mert a lányok számára nem állnak rendelkezésre megfelelő szerepmodellek. A történelemkönyvekből szinte teljesen hiányoznak a nők, a gyerekmesék nőfigurái pedig sokszor nem az aktivitásukkal vagy az eszükkel, kitartásukkal tűnnek ki. Réz Anna szerint azonban nem feltétlenül az a legjobb irány, ha felmutatjuk a gyerekek számára a legkiválóbbakat és legkivételesebbeket – hiszen nem vagyunk mind azok. Ezt már a kisgyerekek is érzékelik. „A lányomnak épp Hugonnai Vilmáról olvasok, s felvetődik a kérdés: te meg tudtad volna csinálni, amit ő? Én tuti nem. Nem véletlen, hogy ő volt az első orvosnő. Hatalmas harcot vívott meg, amelyhez olyan szenvedély, állhatatosság, akaraterő és ész kellett, ami nagyon kevesekben van meg.” Réz Anna hozzátette: az emberben szorongást kelthet, amikor felmutatják neki a csúcstehetségeket. „Ha én nem vagyok ilyen eltökélt, tehetséges, vagy okos, akkor nekem mit tudtok mondani?”   A jelenlegi magyarországi diskurzus, akár a nőügyekre, akár a genderszak beszántására, vagy a számos mindennapi életünket meghatározó példára gondolunk, azokban mintha teljesen szembe menne azzal, amit ezek a könyvek tükröznek. Bizonyára azonban a kormány egyetlen tagja sem vette kezébe a köteteket, különben már mind a bűnös feketelistára kerültek volna, közvetlenül a kommunista Frida Kahlót bemutató kiállítás mellé. “Van abban valami groteszk, hogy itt élünk egy olyan országban, ahol az emberek túlnyomó többsége rettentően tradicionálisan gondolkozik a férfi-női szerepekről; ahol a férfiak és nők közti társadalmi különbségek jobb esetben stagnálnak, rosszabb esetben romlanak; ahol semmi fajta politikai akarat nincsen ennek megváltoztatására. És akkor hirtelen elkezdünk ilyen gyerekkönyveket készíteni” – világított rá Réz Anna. Elmondta, számára felemás ezekben a projektekben, hogy miközben a nők nagy része (önhibáján kívül) nem tud egyenjogúságot kiharcolni a saját életében, azt gondolhatja, hogy ezekkel a könyvekkel a lányát már felvértezte egy jobb világra. A jövendő generáció azonban nem ettől lesz más – fűzte hozzá. Azt is kiemelte: nem lehet mindenkiből lázadót csinálni. Ha van olyan, hogy társadalmi haladás, az biztosan nem úgy működik, hogy megtanítjuk a gyerekeknek, hogy mindannyian legyenek lázadók, elszántak és bátrak – hangsúlyozta. – Hanem, hogy együtt teremtünk egy olyan világot társadalompolitikai eszközökkel és szemléletformálással, amiben nekik már nem kell bátornak és lázadónak lenniük ahhoz, hogy sakkvilágbajnokok vagy asztrofizikusok lehessenek.”

Tényleg kevesebbet keresnek a nők?

Számos különféle vélekedés van arról, valóban kevesebbet keresnek-e a nők, vagy mindez csak egy városi legenda, amit a feministák hintettek el. Nagy-Britanniában ez év áprilisáig kötelezően közzé kellett tenniük a nagyvállalatoknak és az állami szféra munkáltatóinak az úgynevezett gender pay gap-et, azaz, hogy átlagosan mennyivel kapnak kevesebb fizetést a női alkalmazottak a férfiaknál. Az adatok alapján kirajzolódik, tíz esetből hét-nyolc alkalommal kevesebbet keresnek a nők a férfiaknál. A legnagyobb különbségek az építőipari szektorban, a pénzügyi és biztosítási szférában, a légi közlekedésben, valamint az oktatásban figyelhetőek meg. A fizetéskülönbségek azonban nem feltétlenül abból erednek, hogy ugyanazért a munkáért a nők kevesebbet keresnének, inkább az áll mindezek hátterében, hogy a jobban fizetett, magasabb státuszú pozíciókba nehezebben, nem egyenlő mértékű elbírálás alapján kerülnek be.

Az illusztráció fontosabb, mint gondolnánk

 A kötetek kinyitásakor szembetűnő a különösen szép képi világ; az illusztrációk gyakran a valóságot tükröző nőket ábrázolnak. „Az volt a cél, hogy minél sokszínűbbek legyenek a rajzok, ne csupán egyfajta típust, hanem különböző grafikai stílusokat is mutassanak be” – hangsúlyozta lapunknak Lonovics Zoltán, a Móra kiadó művészeti vezetője a Magyar mesék lázadó lányoknak című könyv kapcsán. Elmondta, fontosnak tartották, hogy egyenértékű része legyen a kötetnek a hat szerző, és a tizenkét grafikus autonóm munkája egyaránt, ez utóbbiak pedig ne csak portrérajzként, hanem önálló műalkotásként jelenjenek meg. A kiadáskor koncepció volt, hogy némileg hasonlítson ugyan az eredeti angolszász verzióra, de egy teljesen új ízt hozzon – emelte ki Lonovics Zoltán, hozzátéve, bár a magyar jellegre kevéssé törekedtek, a felirat betűtípusában például, az íves, a magyar népmesékre, vagy organikus világra hajazó tulajdonságok jelennek meg. A művészeti vezető szerint azért nagy a jelentőségük a mesekönyvek ilyen jellegű, rajzolt illusztrációinak, mert különféle világokat láttatnak a gyerekekkel. „Fontos bővíteni a látókörüket, olyan vizuális világot bemutatva, amely által akár a kortárs képzőművészetre, és a nem legkommerszebb képi világra, megfogalmazásra is nyitottak lesznek” – tette hozzá. Úgy véli, a szülők közül sokan követik blogokon, fórumokon, melyek az illusztráció-szöveg szempontjából a legújítóbb gyerekkönyvek. Az ismert karakterek – beleértve a magyar klasszikusokat is – nagyon sikeresek, de többen igyekeznek azért egy-két egyedibb darabot is becsempészni – hangsúlyozta.
Szerző
Témák
könyv kötet