„Költő vagyok és katolikus”

Pilinszky János ezt válaszolta, amikor nekiszegezték a kérdést, hogy katolikus költőnek tartja-e magát. Sokszor eszünkbe juthat ez a válasz, amikor a napjaink kultúrharcáról szóló megnyilatkozásokat olvassuk. Mert Pilinszky válasza a világnézeti, ideológiai különbségeket meghaladni képes egyetemességre utal, amely a kultúra fogalmát kiemeli az egymástól eltérő vagy éppen ellentétes értékrendek világából. Ennek alapján aligha szorul bizonyításra, hogy az ő költészetét nemcsak a katolikusok, nem is pusztán a keresztények értékelik. Ezért aztán van okunk elgondolkodni azon, hogy vajon mi szükség van az ideológiai alapon történő kultúrharcra. Hiszen az ideológia „természete” szerint nem ér el az egyetemesség fogalmáig, ami viszont a korokon és kontinenseken átívelő kultúra elvehetetlen sajátja.

Persze tudom, hogy a kultúra ideológiai zablára fogása nem előzmények nélküli. Akkor, amikor a politika mindenhová behatol, előbb-utóbb célba veszi a kultúrát is, és megalkotja - a kultúra egyetemességét elorozva - a maga szörnyszülöttjét, a kultúrpolitikát.

Zaklatott kulturális történelmünkből érdemes felidézni egy korábbi eseményt, amelyről Sík Sándor ír az 1970-ben megjelent „Vigília” című tanulmányában:

„A közelmúltban egy írói kongresszuson Lukács György szájából egy szó hangzott el a magyar irodalom egységéről, egy hívó szó az összes magyar író felé. Aligha tévedünk, hogy úgy hisszük, hogy ez a szó felénk is szólt; Veres Péter hozzászólása kifejezetten is aposztrofálta a katolikus írókat. Ez a hívás az egység egyetlen feltételéül azt a követelést állította fel, hogy az írók »szívvel-lélekkel mondjanak igent ahhoz, ami ma készül« és »ugorjanak fejest az új világ árjába«. Az illusztris hívó ugyanakkor kijelentette, hogy ez az egység »nem kívánja az íróktól a múltjuk, emberi és írói egyéniségük megtagadását, bármilyen formában történhetik, bármilyen kritikával lehet összekapcsolva az egyes jelenségeket illetően és semmiféle világnézeti, művészeti, stílusbeli eltérés nem szakíthatja szét«.”

Lukács György és Veres Péter irányt mutató megszólalásában van kultúrpolitikai indíték, de ez a mai kormányzat ideológiáját szorgalmazó megszólalásokkal ellentétben nem a kirekesztés és a megbélyegzés eszközét alkalmazza, hanem nagyvonalúan a sokszínűség hívó szavával fordul a kultúra művelői felé. Erre mond - mindenféle lelkiismereti kényszer nélkül - igent a Sík Sándor-tanulmány.

Napjainkban azonban a meghirdetett kultúrpolitika az egységesítő törekvést a kultúrában tapasztalható különbségek kiélezése által akarja megvalósítani, hogy egyirányú utcába terelhesse a jobb híján állami szponzorálásra szoruló művészeket.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kultúra egyetemesség-igényét a kormányzati ideológia szekerébe akarják befogni. Akár azzal a módszerrel – miként ezt Bencsik Andrásnál láthattuk - , hogy az egyik írót, nevezetesen Esterházy Pétert leszólva akar helyet csinálni a másiknak, nevezetesen Döbrentei Kornélnak - amivel természetesen jobban árt Döbrenteinek, mint amennyire Esterházynak. De hát Bencsik gondolkozásában nincs semmi meglepő, hiszen a rendszerváltás előtt egy olyan szellemi környezetben szocializálódott, amely a kultúrát a három „T” – tilt, tűr, támogat - kategóriájában értelmezte.

Jóval fontosabb ennél Radnóti Sándor „Nem nagy dolog a döglött oroszlánt rugdosni” címmel megjelent interjúja, amely tiszteletre méltó módon szólt hozzá az amúgy egyre méltatlanabb vitához. Pusztán egyetlen megjegyzése késztet vitára, amikor kijelenti: „a magyar kultúra (amely mindig elsősorban irodalmi kultúra volt) lényegi tradíciója vagy liberális, vagy baloldali”. Ebben azért nem lehetünk ennyire biztosak. Másrészt, ha így volna, akkor a jelenlegi kultúrharcot minden elhibázott módszere ellenére - akár az egyensúlyteremtés igényére hivatkozva - mentegetnünk is lehetne.Könnyű belátni, hogy a magyar hagyomány a liberális és a baloldali értékek mellett más értékeket is magába foglal, amelyek természetesen a kultúrában, s így az irodalomban is jelentkeznek. Ilyenek például a keresztény értékek. Amelyek adott esetben lehetnek liberális vagy akár baloldali színezetűek, de nem feltétlenül.

Az a gyanúm, hogy kultúrharcos időkben egyáltalán nem célravezető az életművek ideológiai hátterére avagy szellemi forrásvidékére hivatkozva az egyébként valóban létező különbségeket hangsúlyozni. Sokkal inkább érdemes felfigyelnünk a kultúra egyetemesség igényére, amely természetéből fakadóan sokféle, olykor egymással ellentétes világnézetekkel és ideológiákkal is kapcsolatba kerülhet. Ezért fordul elő, hogy vallásosnak aligha nevezhető költők olykor „istenes” verseket írnak.

Végül is az volt és az is marad a kultúra alapkérdése, hogy a megszületett mű el tud-e jutni az értől az óceánig.