Régi lemezek újra hallgatva

A metronóm fogalom: azonnal a zenére asszociál róla mindenki, miközben aligha lehet zeneietlenebb dolgot elkövetni, mint az általa diktált óramű pontossággal lejátszani egy zenedarabot. (Ha nem Ligeti György Poème symphonique című 100 metronómra írt művéről van szó.) Ugyanakkor a metronóm nagyon hasznos. A legegzaktabb segítséget nyújtja ahhoz, hogy a kotta a zeneszerző szándéka szerint szólaljon meg, legalábbis ami a tempót illeti. A föl-le huzigálható ellensúly révén a jobbra-balra lengő inga karja afféle "kis karmesterként" gyorsabban vagy lassabban integet, miközben kérlelhetetlenül kattogja a követendő tempót. Nagy segítség, ha egy adott mű első üteme előtt ott a jelzés, hogy például M.M. - és itt valamilyen kottafej következik - egyenlő 80. Az egyik "M" a metronómra utal, a másik Johann Nepomuk Mälzelre, az eszköz állítólagos feltalálójára.

Aki elég különleges figura volt: kitűnően zongorázott, de a mechanikai szerkezetekhez is értett, zenélő automatákat készített, és mások ötletét kis változtatásokkal sajátjaként adta el. Ő vásárolta meg Kempelen Farkas sakkautomatáját, és eredményesen turnézott vele Amerikában is, ahol kiderült a titok: ember ül a gépben. Mälzel meggazdagodott, majd állítólag alkoholmérgezésben halt meg egy venezuelai kikötőben. Beethovennel úgy került kapcsolatba, hogy "hallótrombitákat" készített neki. Ő sugallta a zeneszerzőnek, hogy írja meg a Wellington győzelme címmel végül megvalósult művet, amit "pánharmónium nevű", katonazenekarokat utánzó mechanikus szerkezetére szeretett volna átírni. Erre végül nem volt képes, de a darabot magáénak vallotta, Beethoven ezért be is perelte. Más téren sem voltak skrupulusai, a metronóm ötletét a holland Dietrich Nikolaus Winkeltől lopta, aki Amszterdamban alkotta meg azt 1814-ben. Mälzel pedig, miután skálával látta el a jobbra-balra ütő kis rudat, saját invenciójaként szabadalmaztatta.

Beethovennel 1816-ban ismertette meg, miután Párizsban elindult a metronóm sorozatgyártása, ajándékozott egyet neki, talán engesztelésül. A zeneszerzőnek nagy hasznára lett a metronóm, miután ahogy süketült, egyre nehezebbé vált számára a vezénylés. De azért is örült, mert egzakt módon adhatta meg instrukcióit a meglehetősen szabadon értelmezhető szóbeli utasítások helyett. Így azoknak is jó szolgálatot tettek a számszerűsített allegrók és adagiók, akik nem tudtak kapcsolatot létesíteni vele. A Kilencedik berlini sikerét – kissé álszerényen - Beethoven nagyrészt annak tulajdonította, hogy az ottani zenészek a metronóm segítségével pontosan meg tudták valósítani az általa elképzelt tempókat. Ezt a művét már a metronóm ismeretében kezdhette el komponálni 1818-ban, korábbi nyolc szimfóniájának jelzésszámait pedig az Allgemeine Musikalische Zeitung 1817 decemberi számában tette közzé.

Sok esetben azonban a zeneszerző jelzései túlságosan gyorsnak tűnnek, tudósok, zenészek vonták kétségbe helyességüket. Az előadások során nem vették figyelembe őket, a kottákból kimaradtak. Peter Stadlen zongorista és muzikológus hosszú éveket szentelt a számok tanulmányozásának, és azt állította, 135 fontos jelzésből 66 abszurd módon gyors, azaz rossz. Sture Forsén matematikus, öt évvel ezelőtti - három társával együtt írott - tanulmányában azt állította: mindez annak a következménye, hogy a zeneszerző metronómjai nem voltak jók - ez egyik még el is tört. Függvényábrákkal, képletekkel tarkított cikkükben próbálták kiszámítani, mik lehettek a valós értékek, valószínűsítették, tényleg rossz lehetett Beethoven metronómja. Számításaikat némileg hitelteleníti, hogy a zeneszerző egyetlen fennmaradt metronómjának hiányzik az ellensúlya, így nagyrészt spekulálnak. Az ellenzők azt is felhozzák: Beethoven nem hallotta az ütéseket, rossz látásával nem tudta kivenni a rovátkákat és a számokat. Ehhez csak annyit, ha elromlott a metronómja, Beethoven óráshoz vitte beállíttatni, és unokaöccse is segítségére volt a számok leolvasásában. Hosszú ideig eltartott, míg egy műhöz, tételhez kigondolta a megfelelő értékeket.

Ám időközben, ahogy gazdagodtak a régebbi zenék előadására és a korábbi hangszerekre vonatkozó ismeretek, egyre többen gondolták, nem is olyan – lejátszhatatlanul - gyorsak azok a tempók, amelyeket a nagy zeneszerző megadott. A 80-as évek végén Roger Norrington angol karmester régi hangszereken, korabeli stílusban játszva lemezre vezényelte az összes szimfóniát, ragaszkodva Beethoven metronómszámaihoz, olyannyira, hogy ezeket a lemezborítón is feltüntette. Persze azt ő is megjegyezte, a tempó nem abszolút: befolyásolhatja a helyszín, az előadók, és más körülmények, valamint teret kell hagyni a kreativitásnak is. De úgy vélte, Beethoven valamennyi metronómjelzése gyakorlatilag megfelel a XVIII. századi tempóértelmezéseknek. E sorok írójának néhány hónappal ezelőtt Norrington egy interjúban megerősítette, az eltelt harminc évben nem látta szükségét, hogy változtasson nézetein, és örül, ha olyan előadást hall, amelyben élénkek a tempók.

De mint említettük a metronóm nem kérlelhetetlen karmester, akit szolgaian követni kell. Valamilyen kezdeti segítséget ad – erre Beethoven is utal egy helyütt -, a zene azonban lélegzik, gyorsul-lassul, az előadás eltér az óraműszerű pontosságtól, ráadásul ezt a legtöbbször észrevehetetlenül teszi, oly aprók az ingadozások. Az igazán nagy zenészek ezt a permanens lélegzést mindig egy meghatározott rendszer szigorú keretei között tartják. Ellentéte: a lötyögés. Vagyis ellentmondásos ugyan, de az ingadozásban halálos pontosságra van szükség - ezt nagyon kevesen tudják. Mindenesetre Norrington tudja, és miközben amennyire lehet, ragaszkodik a metronómjelzésekhez, arra is marad energiája, hogy a dallamformálások, hangsúlyozások és központozások úgy valósuljanak meg, hogy ne maradjon hiányérzetünk, életteli előadást hallunk, nem rohanás közben odavetett semmitmondó frázisokat.

Bármi legyen a véleményünk Beethoven tempóiról, ma már bőségesen rendelkezésünkre állnak felvételek, szinte bármelyik műsorozatát tekintve találhatunk nekünk tetszőt. A metronóm felemelkedése és korlátozott használhatósága azt bizonyítja, a zene legemberibb lényege sokkal mélyebben rejtőzik annál, hogy feltárásában egy gép komoly segítséget adjon. Legyen az a múlt mechanikus szerkezete, a mai kor digitális kütyüje, vagy akár a jövő mesterséges intelligenciájú csodája.