A Nemzet margójára

A Magyar Nemzet első száma 1938. augusztus 25-én jelent meg. Nem tudjuk, hogy a 80. évfordulóra megjelenik-e újra az áprilisi választások után megszüntetett napilap, de azért is emlékezünk rá, mert úgy gondoljuk, hogy a Nemzet – az egykori Népszabadsággal és a mai Nép­szavával, sokszor dicstelen múltjukkal együtt – a magyar kulturális örökség része. Volt, maradt, lesz. 
A Nemzet históriáját sokan megírták, legutóbb Révész Sándor elemezte, hogyan és miért lett a „legsokfélébb lap” az, amelyre politikai korszaktól függően, okkal vagy oktalanul konzervatív polgári újságként gondolunk. A rendszerváltozás előtt a párt akkori központi lapjának szerkesztőségében szakmai irigységtől ösztökélve olvastuk a Nemzetet, hogy aztán a magunk harcát harcolva, szolidaritással figyeljük, hogyan osztja meg szerkesztőségét, sajátítja ki szellemiségét az első szabadon választott hatalom. Aztán hogyan lett előbb a Fidesz-kormányok lelkes kiszolgálója, majd a G-nap után a radikális jobboldal felől kormánykritikus lap. Most pedig azt figyeljük, cincálja-e tovább a hatalom, vagy veszni hagyja e szellemi örökséget.
Aligha tévedünk, ha a lap sorsát a kormánypárti sajtóban meghirdetett kultúrharc függvényének gondoljuk. Elég, ha Szájer József fideszes EP-képviselő szavait idézzük: „ha figyelembe vesszük a médiafogyasztási szokásokat, fenntartom, hogy továbbra is baloldali túlsúly tapasztalható”. Miközben a hatalom emberei megszállták a média döntő részét, megfosztva a nyilvánosságot attól, hogy ellenőrizhesse a politikai hatalmat, ami a demokratikus berendezkedés legfőbb pillére. De Szájer szavaiból az következik, hogy a hatalom már nemcsak a termékeket, hanem a fogyasztók „szokásait” is meg akarja határozni azzal, hogy felszámolja a szabad sajtó maradékát. Tényleg kényelmetlen lehet, hogy hiába a tulajdonlás, ha a szellemi termékre a közönség nem kíváncsi, ha minimális a kormánypárti média olvasottsága, nézettsége. Ha a közönség rájön: valóságot hazudnak a szemébe.
Nem áltatjuk magunkat, sajtószabadság csak mint elvont idea létezik, soha nem volt és nem is lesz. Kapálódzhatunk: a hazai finanszírozású média ma teljes egészében a NER része. Nem is lehet más. Szabadsága csak hatalomkritikusságának erején és vállalt, kiharcolt, a fogyasztók által hitelesített mértékén mérhető. Ami a hatalmat irritálja: nyolcévnyi kormányzással, az anyagi javak és a törvényi lehetőségek uralásával sem sikerült nemhogy egy jobboldali kulturális kánont, de még egy autentikus konzervatív, polgári napilapot sem teremteni. Mert hatalomkritika nélkül nem lehet, azt pedig a hatalom nehezen viseli. 
A médiapolitizálásból is már csak a látvány csontváza maradt. Augusztus 20-án, a tűzijáték végén apró csillagokból a királyi korona formálódott ki a Duna fölött. Mi vezethette a tervezőket? Jobb esetben felsőbb utasítás, rosszabb esetben a fensőbbség elismerésére vágyó túlteljesítés. Az ünnepség végére azonban nemcsak a petárdák füstje, a koronát formázó csillagzat is szertefoszlott. Még ha maradt is néhány tátott száj.
Szerző
Friss Róbert

Digitális Bondok

Bő három évvel ezelőtt tette meg drámai bejelentését az akkori amerikai elnök: az Egyesült Államok elleni kibernetikai támadások mértéke immár rendkívüli nemzetbiztonsági, külpolitikai és gazdasági fenyegetést jelent az országra nézve. Barack Obama ezzel kapcsolatban kihirdette a vészhelyzetet, amit azóta minden évben újra megerősítenek, és ennek alapján különleges intézkedéseket foganatosíthatnak az illetékes szervek. Eddig a hablaty.
Valójában nincs még egy ország, amely az amerikaiakéhoz fogható képességekkel rendelkezne a digitális világban. A New York-i ikertornyok elleni 2001-es támadás előtt ha az ember érdeklődni próbált az NSA nevű intézmény után, azt a viccesnek szánt választ kapta: ez annak a rövidítése, hogy No Such Agency, vagyis Nincs Ilyen Ügynökség. Azóta már fennen hirdetik, hogy az NSA, a Nemzetbiztonsági Ügynökség, ha akar, mindent lát, mindent hall, mindent el tud olvasni, talán még azt a karaktert is, amit éppen csak leütni készülsz. 
Nem az amerikai nemzetbiztonság felkészületlensége az oka annak, hogy sorra derül ki, mekkora disznóságokat művel időnként néhány jófejű orosz kódfeltörő. Például tonnaszámra lopták el Hillary Clinton levelezését, amikor azt fontosnak gondolták. Valójában ez nem kapacitás kérdése. A digitális nagyágyúk hiába lövöldöznek verebekre. A hackeléshez nincs szükség nagyberuházásra: kell néhány számítógép interneteléréssel, és néhány megszállott programozó, akit éppen csak annyi kapcsolat fűz állami intézményhez, hogy néha kap egy megrendelést, néha pedig pénz jelenik meg a számláján. 
A hacker arra is ügyel, hogy hamis nyomot hagyjon hátra. Amikor 2015 áprilisában részlegesen leállt a TV5Monde francia tévécsatorna, akkor sokáig a KiberKalifátust gyanúsították, de később kiderült, ott is oroszok szórakoztak a spájzban.

Mindannyiunk ügye

Ha valaki úgy gondolná, hogy a hazánkban éppen kibontakozó kultúrharc valami marginális jelenség, illetve kizárólag a honi értelmiség belügye, s nincs hatással a magyar társadalom egészének mentalitására, azt emlékeztetném arra, hogy 2005-ben A Nagy Könyv játékon az Egri csillagok lett Magyarország kedvenc könyve. Mindannyiunk kedvelt gyermekkori olvasmányáról van szó, melynek Várkonyi Zoltán-féle filmváltozata is méltán népszerű. Fel kell nőnünk ahhoz, hogy észrevegyük: Gárdonyi halhatatlan műve - valószínűleg a szerző szándékától függetlenül - a fiatal olvasó elméjébe csempészi a hazafias szellemmel együtt a xenofób allűröket, többek között az iszlám megvetését, az avítt etnikai sztereotípiákat.
Az Egri csillagokat a Pesti Hírlap kezdte el lehozni folytatásokban 1899 végén, és olvasmányos stílusa, harcias üzenetei révén hamar közkedvelt lett. Bizonyára e regény óriási hatása is közrejátszott abban, hogy másfél évtizeddel később a „boldog békeidőkbe” addigra jócskán beleunt dualizmuskori ifjúság az első világháborús hadüzenet hírére a háborút éltette Budapest utcáin. A folytatást ismerjük: halottak és hadirokkantak tömege, nemzeti nyomor, megalázó vereség, trianoni katasztrófa. 
Ugorjunk száz évet előre. Adott egy kabinet, melynek feje bevallottan évtizedekre rendezkedne be, ám ezt nem jó kormányzás révén, hanem az európai demokráciákban megszokott közjogi struktúra lerombolásának útján, s úgyszólván állandó hadiállapot fenntartásával próbálja elérni. Mamelukjai a szakpolitikában rendre alulteljesítenek, az egészségügy és oktatás állapota kritikán aluli, vészes a társadalom elnyomorodása. A miniszterelnök bukása ebben a helyzetben törvényszerű, gondolhatnánk. Váratlanul azonban hősünk segítségére siet a történelem; milliók indulnak el ugyanis a háborús övezetekből az öreg kontinens felé, ő pedig heves uszításba kezd a többnyire muszlim földönfutók ellen. A hazai lakosság a 2018-as törvényhozási választások eredményéből ítélve fogadóképesnek bizonyult a gyűlöletkeltésre, nyilván nem függetlenül Magyarország kedvenc könyvének ránk gyakorolt hatásától. Az összefüggés tulajdonképpeni felismerője Várszegi Asztrik egykori pannonhalmi főapát volt, aki a közönyös, kollaboráns honi klérusból egyedüliként merte megfogalmazni akkoriban, hogy „mi, magyarok, mintha leragadtunk volna az Egri csillagok török- és iszlámszemléleténél.” 
Természetesen e sorok írója sem agitál amellett, hogy Gárdonyi Géza nagyszerű regényét száműzzék a tantervből. Csak azt próbáltam érzékeltetni, hogy a xenofób üzenetek preferálása egyébként halhatatlan műveink keretein belül – a meghirdetett kultúrharc részeként – közvetett módon évtizedekre meghatározhatja Magyarország sorsát. A kultúrharc egy másik frontvonalán pedig javában tart a küzdelem azért, hogy a hazai társadalom ne ismerhesse meg, hová vezet ez az út; ezt szolgálja a múltat a kormánytól függetlenül vizsgáló Politikatörténeti Intézet ellehetetlenítésére irányuló kísérlet.

Várszegi Asztrik szerint „mi, magyarok, mintha leragadtunk volna az Egri csillagok török- és iszlámszemléleténél”