A Nemzet margójára

A Magyar Nemzet első száma 1938. augusztus 25-én jelent meg. Nem tudjuk, hogy a 80. évfordulóra megjelenik-e újra az áprilisi választások után megszüntetett napilap, de azért is emlékezünk rá, mert úgy gondoljuk, hogy a Nemzet – az egykori Népszabadsággal és a mai Nép­szavával, sokszor dicstelen múltjukkal együtt – a magyar kulturális örökség része. Volt, maradt, lesz. 
A Nemzet históriáját sokan megírták, legutóbb Révész Sándor elemezte, hogyan és miért lett a „legsokfélébb lap” az, amelyre politikai korszaktól függően, okkal vagy oktalanul konzervatív polgári újságként gondolunk. A rendszerváltozás előtt a párt akkori központi lapjának szerkesztőségében szakmai irigységtől ösztökélve olvastuk a Nemzetet, hogy aztán a magunk harcát harcolva, szolidaritással figyeljük, hogyan osztja meg szerkesztőségét, sajátítja ki szellemiségét az első szabadon választott hatalom. Aztán hogyan lett előbb a Fidesz-kormányok lelkes kiszolgálója, majd a G-nap után a radikális jobboldal felől kormánykritikus lap. Most pedig azt figyeljük, cincálja-e tovább a hatalom, vagy veszni hagyja e szellemi örökséget.
Aligha tévedünk, ha a lap sorsát a kormánypárti sajtóban meghirdetett kultúrharc függvényének gondoljuk. Elég, ha Szájer József fideszes EP-képviselő szavait idézzük: „ha figyelembe vesszük a médiafogyasztási szokásokat, fenntartom, hogy továbbra is baloldali túlsúly tapasztalható”. Miközben a hatalom emberei megszállták a média döntő részét, megfosztva a nyilvánosságot attól, hogy ellenőrizhesse a politikai hatalmat, ami a demokratikus berendezkedés legfőbb pillére. De Szájer szavaiból az következik, hogy a hatalom már nemcsak a termékeket, hanem a fogyasztók „szokásait” is meg akarja határozni azzal, hogy felszámolja a szabad sajtó maradékát. Tényleg kényelmetlen lehet, hogy hiába a tulajdonlás, ha a szellemi termékre a közönség nem kíváncsi, ha minimális a kormánypárti média olvasottsága, nézettsége. Ha a közönség rájön: valóságot hazudnak a szemébe.
Nem áltatjuk magunkat, sajtószabadság csak mint elvont idea létezik, soha nem volt és nem is lesz. Kapálódzhatunk: a hazai finanszírozású média ma teljes egészében a NER része. Nem is lehet más. Szabadsága csak hatalomkritikusságának erején és vállalt, kiharcolt, a fogyasztók által hitelesített mértékén mérhető. Ami a hatalmat irritálja: nyolcévnyi kormányzással, az anyagi javak és a törvényi lehetőségek uralásával sem sikerült nemhogy egy jobboldali kulturális kánont, de még egy autentikus konzervatív, polgári napilapot sem teremteni. Mert hatalomkritika nélkül nem lehet, azt pedig a hatalom nehezen viseli. 
A médiapolitizálásból is már csak a látvány csontváza maradt. Augusztus 20-án, a tűzijáték végén apró csillagokból a királyi korona formálódott ki a Duna fölött. Mi vezethette a tervezőket? Jobb esetben felsőbb utasítás, rosszabb esetben a fensőbbség elismerésére vágyó túlteljesítés. Az ünnepség végére azonban nemcsak a petárdák füstje, a koronát formázó csillagzat is szertefoszlott. Még ha maradt is néhány tátott száj.
2018.08.25 09:04
Frissítve: 2018.08.25 09:04

Képmutatók

Tort ül a képmutatás. Most éppen a nemzeti ünnep díj- és kitüntetés-cunamija kapcsán. Mintha nem szokhattunk volna még hozzá, hogy minden rendszer jutalmazza a hozzá hű alattvalókat. De persze okosan, olyanokkal együtt, akik a művészi, tudományos, vagy éppen közéleti teljesítményükkel valóban rászolgálnak az elismerésre. 
Föl lehet ugyan háborodni azon, hogy némely díjaknál átnyúltak a névsort összeállító bizottság feje fölött, és olyanok is a listára lekerültek, akiknek a neve eredetileg fel sem merült – de fölösleges. Ebből csak az a tanulság szűrhető le, hogy a hatalom egy ideig kész betartani a demokratikus játékszabályokat, ám van egy pont, amikor már fontosabbnak véli saját akarata érvényesítését. És megteheti, gond nélkül.
Lehet aztán sajnálni azokat, akik megérdemlik a kitüntetést, csak éppen a díjazásra kijelölt kegyencek közé keveredtek. Az ilyen emberek, művészek nem attól nagyok, hogy kapnak valamilyen elismerést – ők enélkül is kiemelkedőek. És nem őket minősíti, ha az átadók az ő dicsfényükben akarnak egy kicsit sütkérezni. Még szép emberi gesztusnak is tarthatnánk, hogy a miniszterelnök személyesen vitte el a Kossuth nagydíjat a beteg Törőcsik Marinak, ha a külsőségek nem lennének árulkodóak. A buta propaganda - az ablakon bekukucskálással - hitelteleníti még az esetleges jó szándékot is. 
Ettől a pillanattól pedig lehull a lepel a valódi célokról. Hogy már a szakmai elismerések többsége is csak a rendszer erősítéséről szól. Ha plakátokkal, sorosozással, az unió elleni kampánnyal nem sikerült meggyőzni mindenkit, akkor próbálkoznak mással. Népszerű és elismerésre méltó embereket is maguk mellé állítanak, hogy ezzel igyekezzenek igazolni saját létjogosultságukat. És itt sem számít nekik semmi. Nincsenek korlátaik. 
Közben magukról mutatnak igaz képet.
2019.03.19 08:58
Frissítve: 2019.03.19 09:08

Helyreigazításaink

Egyesek szerint létezik valamiféle fejlődés a világegyetemben, amely nem engedi, hogy bizonyos események újra és újra ugyanúgy történjenek meg. Filozófusok és történettudósok ezen elvitatkozgatnak még egy darabig, én mindenesetre azon a véleményen vagyok, hogy ha létezik is valamiféle dialektika, az emberi hülyeség legyőzhetetlen. 
Valamikor a 90-es évek legelején a Kurír című bulvárlap hétvégi vicc mellékletében, a boldogult emlékezetű Elefántban közöltünk egy tréfásnak szánt fotómontázst. Ezen G. Nagyné Maczó Ágnes volt látható fürdőruhában, virtigli szexbombaként. Fiatalabb olvasóink kedvéért: G. Nagyné a nemzeti jobboldal ikonja, a Független Kisgazdapárt és az Országgyűlés alelnöke volt, aki már sokkal korábban utálta a liberális sajtót, mint Bayer Zsolt, aki viszont történetünk idején éppen a Kurír című liberális bulvárlap publicistájának keserű kenyerét ette. Szóval ott volt a szexbombának korántsem nevezhető, ám fiatal és tettre kész Maczóné mint szexszimbólum, aki ezt a dolgot mélyen sérelmezte. A bíróságon azt állította, hogy a fürdőruhás képpel „félrevezettük az olvasót, különösen pedig az ő boldogkőváraljai választóit”, akik ezután majd azt fogják gondolni, hogy az ő képviselőjük fürdőruhában flangál a székesfővárosban. A pert első- és másodfokon a lap nyerte, ám a Legfelsőbb Bíróság végül Boldogkőváralja ellen ítélt. Már azzal, hogy feltételezte, a nógrádi faluban tényleg csupa elmebeteg lakik. A Kurírt helyreigazításra kötelezték, amelyben elnézést kértünk a képviselő asszonytól és választóitól, egyben biztosítottuk őket, hogy a képviselő asszony sokkal jobban kedveli a matyómintás pruszlikot, mint a bikinit. Különös tekintettel a fővárosra. 
Egészen a múlt hétig nálam Maczóné volt a befutó helyreigazításban, ám akkor jött a TV2 és Varju László. A valósághoz ma már csak laza szállal kötődő hírműsort, a Tényeket a Gundel-ügy után eresztették rá a DK politikusára, mondván: a filléres miniszterelnöki menza semmi ahhoz képest, ahogy a luxusbaloldal dőzsöl nap mint nap. Az említett tévés produkció munkatársai már évek óta úgy viselkednek, mintha a Monty Python vette volna át a Völkischer Beobachter szerkesztését, szóval az említett tudósítás fel sem tűnt. A bíróság azonban megvizsgálta a tényeket, és arra a következtetésre jutott, hogy a Tények hazudott, tehát kérjen bocsánatot. A következő szöveget kellene felolvasnia a műsorvezetőnek: „Valótlanul híreszteltük, hogy Varju László DK-s képviselő ételhordóval jár a törvényhozásba, és úgy viszi haza a kedvezményes bablevest és somlói galuskát.” „Valótlanul híreszteltük továbbá, hogy Varju László DK-s képviselő rendszeresen sorban áll a parlamenti menza mindennél olcsóbb ételeiért.”
Emlékeim szerint annak idején mi elég jól szórakoztunk a saját helyreigazításunkon, mert meg voltunk győződve arról, hogy mi vagyunk a normálisak, és a rendszer a hülye. Igaz, mi egy bulvárlap viccmellékletét szerkesztettük és nem egy országos hírműsort.
2019.03.19 08:57
Frissítve: 2019.03.19 09:07