A Nemzet margójára

A Magyar Nemzet első száma 1938. augusztus 25-én jelent meg. Nem tudjuk, hogy a 80. évfordulóra megjelenik-e újra az áprilisi választások után megszüntetett napilap, de azért is emlékezünk rá, mert úgy gondoljuk, hogy a Nemzet – az egykori Népszabadsággal és a mai Népszavával, sokszor dicstelen múltjukkal együtt – a magyar kulturális örökség része. Volt, maradt, lesz.

A Nemzet históriáját sokan megírták, legutóbb Révész Sándor elemezte, hogyan és miért lett a „legsokfélébb lap” az, amelyre politikai korszaktól függően, okkal vagy oktalanul konzervatív polgári újságként gondolunk. A rendszerváltozás előtt a párt akkori központi lapjának szerkesztőségében szakmai irigységtől ösztökélve olvastuk a Nemzetet, hogy aztán a magunk harcát harcolva, szolidaritással figyeljük, hogyan osztja meg szerkesztőségét, sajátítja ki szellemiségét az első szabadon választott hatalom. Aztán hogyan lett előbb a Fidesz-kormányok lelkes kiszolgálója, majd a G-nap után a radikális jobboldal felől kormánykritikus lap. Most pedig azt figyeljük, cincálja-e tovább a hatalom, vagy veszni hagyja e szellemi örökséget.

Aligha tévedünk, ha a lap sorsát a kormánypárti sajtóban meghirdetett kultúrharc függvényének gondoljuk. Elég, ha Szájer József fideszes EP-képviselő szavait idézzük: „ha figyelembe vesszük a médiafogyasztási szokásokat, fenntartom, hogy továbbra is baloldali túlsúly tapasztalható”. Miközben a hatalom emberei megszállták a média döntő részét, megfosztva a nyilvánosságot attól, hogy ellenőrizhesse a politikai hatalmat, ami a demokratikus berendezkedés legfőbb pillére. De Szájer szavaiból az következik, hogy a hatalom már nemcsak a termékeket, hanem a fogyasztók „szokásait” is meg akarja határozni azzal, hogy felszámolja a szabad sajtó maradékát. Tényleg kényelmetlen lehet, hogy hiába a tulajdonlás, ha a szellemi termékre a közönség nem kíváncsi, ha minimális a kormánypárti média olvasottsága, nézettsége. Ha a közönség rájön: valóságot hazudnak a szemébe.

Nem áltatjuk magunkat, sajtószabadság csak mint elvont idea létezik, soha nem volt és nem is lesz. Kapálódzhatunk: a hazai finanszírozású média ma teljes egészében a NER része. Nem is lehet más. Szabadsága csak hatalomkritikusságának erején és vállalt, kiharcolt, a fogyasztók által hitelesített mértékén mérhető. Ami a hatalmat irritálja: nyolcévnyi kormányzással, az anyagi javak és a törvényi lehetőségek uralásával sem sikerült nemhogy egy jobboldali kulturális kánont, de még egy autentikus konzervatív, polgári napilapot sem teremteni. Mert hatalomkritika nélkül nem lehet, azt pedig a hatalom nehezen viseli.

A médiapolitizálásból is már csak a látvány csontváza maradt. Augusztus 20-án, a tűzijáték végén apró csillagokból a királyi korona formálódott ki a Duna fölött. Mi vezethette a tervezőket? Jobb esetben felsőbb utasítás, rosszabb esetben a fensőbbség elismerésére vágyó túlteljesítés. Az ünnepség végére azonban nemcsak a petárdák füstje, a koronát formázó csillagzat is szertefoszlott. Még ha maradt is néhány tátott száj.