A jelképpé nőtt pelenka

Először nem értettem, miért éppen az eldobott pelenka esete keltett ekkora vihart. Persze, nem szép dolog, de a kis csomag mégsem mérhető azokhoz a Himalája méretű disznóságokhoz, amelyek mellett már közönyösen megyünk el. Pedig jóval büdösebbek, mint a használt pelus. Ami inkább csak botrányocska, mint botrány. Igaz, a miniszterelnök még 2011-ben megígérte, hogy „senkit nem hagyunk az út szélén”, de konkrétan a pelenkákról nem beszélt. Egy szóval sem mondta, hogy azokat se hagyjuk az út szélén. Különben is, csak a magyar útszélekre vállalhatott garanciát, a horvátokat ki sem ejtette a száján. Már csak ezért sem értem ezt a nagy felháborodást. És ha ez a bosszú Jellasicsért? Na ugye.
Még valami megértés-féle is támadt bennem a szemetelő fiatalasszony iránt. Én is voltam nyári kismama: nagy pocakkal, nagy hőségben, pláne, ha előtte órákon át egy kétévest kellett nyugton tartani a kocsiban, az a húsz méter a kukáig is soknak tűnhet. Ettől még persze csúnya tapintatlanság mások iránt, ha az ember nem teszi meg azt a húsz métert. Megérdemli az ejnye-bejnyét. De itt az indulatok túlnőttek az ejnye-bejnyén. Orbán Ráhel, pechjére, ám nem függetlenül előéletétől, egy társadalmi jelkép közepén találta magát. Egyetlen hanyag mozdulata olyan volt, mint egy tankönyvi szemléltető ábra. Minden másnál érzékletesebben mutatta meg az új uralkodó osztály és a többiek közti szakadékot. Mert az ország nem csak gazdasági és politikai értelemben hasadt ketté. A szabadságok, jogok és kötelességek épp olyan egyenlőtlenül vannak elosztva, mint a javak. Az egyik oldalon gátlástalanság, a másikon csupa gát. Az egyiken mindent szabad, a másikon egyre kevesebbet. „Amit szabad Jupiternek, azt nem szabad a kisökörnek.” Él itt vagy tízmillió, járomba fogott kisökör – úgy is kezelik őket, úgy is szólnak hozzájuk -, és néhány Jupiter. Az illem, az erkölcs, a jog, az emberség szabályai csak a közemberekre vonatkoznak. Az új uralkodó osztály nem törvényen kívüli, hanem a törvények feletti.
Az egykori újgazdagokat azért mosolyogták meg, mert nem ismerték az etikettet, rosszul használták a kést-villát, asztalkendőt „Nem volt gyerekszobájuk” - mondták róluk. A mostani újgazdagok második generációjának nagyon is volt gyerekszobája. Éppen attól szabad nekik mindent, mert a megfelelő családban volt az a gyerekszoba. Egész dinasztiák épülnek ki, egyre hibátlanabbul megkötött nyakkendőkkel, egyre jobb iskolák bizonyítványaival a zsebben, akik nem az etikettre, hanem az etikára fütyülnek. Nem az illemen lépnek túl, hanem a törvényen és a tisztességen. Behajtanak a tilosba, és ha elkéri az igazolványukat egy óvatlan rendőr, az kap majd frászt, a hülyéje. Megnyernek minden közbeszerzést, elcsalják az uniós és hazai pénzeket, úgyis kimossák őket.
A jog, az erkölcs, a szabályok arra valók, hogy a pórnépet fegyelmezni lehessen. Az új uralkodó osztálynak nem kell igazodni a törvényekhez, hiszen maga alkotja őket, a gazdasági és a jogalkotó politikai elit már rég összefonódott. Ha a törvény mégsem elég hajlékony, akkor születik egy személyre-ügyre szabott „Lex X. Y”.
A rendpártiságnak ez a leghitványabb és legálszentebb fajtája. Lefelé rendet hirdet, szemmel tart, utánad nyúl, megrángat, kioktat, terel és idomít, az új urak viszont kényük-kedvük szerint taposnak bele normába, szabályba, bárki érdekébe és életébe. Közben a „rendre” szoktatott kisember állását, megélhetését féltve egy percre sem mer eltérni az embertelen szabályoktól sem. Vagy mert tart a feljebbvalóitól, vagy mert ezekbe a parancsokba kapaszkodva remél egy kis tekintélyt, ötperces, tűnékeny hatalmat magának. A buszvezető leszállítja a családot, mert a négy éves kislány ivott egy korty vizet a járművön. Szabály az szabály, hőségriadó idején is. 35 fokban zárják el a vizet gyerekes családoknál, hiszen számlatartozásnál ezt írja elő a szabályzat, és nem mernek szólni a főnöknek, hogy ezt talán most nem kéne. „Lent” a merev szabálytisztelet, a lélektelen parancskövetés roncsolja az emberséget, „fent” a normák cinikus felrúgása.
A pelenkaügy kiváltotta reakciók is jelkép- és tünetértékűek. Egyrészt mutatják annak a tehetetlen dühnek a romboló erejét, amely igazságot tenni nem tud, ezért méltatlan acsarkodásba süllyeszt. Vannak, akik sziszegnek a semmiről nem tehető kisgyerekre vagy a megszületendő babára, csúfolódnak a kismama pluszkilóin. A járvány terjed: ha az új urak fütyülnek az emberi érintkezés normáira, akkor ők is megengedik maguknak. A klientúra is hozza a formáját: azt hibáztatja, aki a vétséget szóvá tette. A legkreatívabb a Pesti Srácok apológiája: „Egy idióta mocskos aljadék libsi” nyilván a kukából vette ki és tette az útpadkára a pelenkát, hogy lefotózva megrágalmazhassa a miniszterelnök családját. Majd a pelenka tartalmától megihletve a „bélsárlelkű posztkomcsi bagázst” kárhoztatja.
A bűz terjed, fertőz és fojtogat. Pelenka, napról napra újratöltve. És ilyen lesz a vége is: ők majd elhúznak a luxusjárműveikkel, és csak a szennyesüket hagyják itt nekünk. Meg azt, ami a pelenkában szokott lenni.
Egész dinasztiák épülnek ki, egyre hibátlanabbul megkötött nyakkendőkkel, akik nem az etikettre, hanem az etikára fütyülnek

Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2018.08.26. 10:26

Családban marad

Vajon mi a közös az itt felsorolt férfiúkban: Jared Kushner, Berat Albayrak és Tiborcz István? Valamennyien országuk első számú vezetőjének leányát vették feleségül, és képességüktől, előéletüktől függetlenül jól fizető "hozományt" is kaptak. Donald Trump ideiglenes hozzáférésű, közel-keleti ügyeket intéző tanácsadót, Recep Tayyip Erdogan pénzügyminisztert, Orbán Viktor pedig - több buktatón is átevickélő  - üzletembert faragott vejéből. A magyar kormányfő dinasztiaalapító szándékait aligha lehet kétségbe vonni.
Orbán Viktor a hűbérurak által évszázadokon keresztül alkalmazott recept alapján úgy alakította ki a gazdasági érdekeit közvetlenül támogatók körét, hogy amíg a gyermekei (és házastársuk) számára nem teremt "önálló" egzisztenciát, addig mintegy gebinbe kiadja a számára fontos vagyon működtetését érdekbaráti körének.
A kormányfő 2018 augusztusában elérkezettnek látta az időt arra, hogy megkezdje a vagyonkezelés látványos  visszavételét. Első lépésként vejével kivásároltatta egy a budapesti tőzsdén is jegyzett ingatlanberuházó cég  egyötödét, Mészáros Lőrinc - Orbán Viktor első számú barátja és vagyonőre  -, valamint  felesége magántőke alapjából, tőzsdei értéken hatmilliárd forintért. (A pontos vételárat üzleti titokként kezelik.) Tiborcz István és a volt felcsúti polgármester immár üzlettársakká váltak.
A piacgazdaságokban a két cégcsoport közötti adásvétel normális jelenség. Hacsak nem egy kormányfő közeli családtagjának látványos gyarapodásáról van szó. Az ilyesmi felkeltheti nemcsak a közvélemény, az oknyomozó újságírók és a politikai pályán mozgók, hanem az erre szakosodott szervek érdeklődését is. Illúzióink azonban nincsenek. Úgy tartják, a mostani eladó, Mészáros Lőrinc Orbán Viktor strómanja. A valóság ezzel szemben az, hogy a nagyvállalkozóra nem a kormányfő magánvagyonát, hanem az általa fontosnak tartott médiabirodalom, erőmű-, ingatlanvagyon és más értékek ideiglenes működtetését bízták. A visszaszivárogtatás megkezdődött.
A kormányfő 2018 augusztusában elérkezettnek látta az időt arra, hogy megkezdje a vagyonkezelés látványos visszavételét

Szerző
Bonta Miklós

A Nemzet margójára

A Magyar Nemzet első száma 1938. augusztus 25-én jelent meg. Nem tudjuk, hogy a 80. évfordulóra megjelenik-e újra az áprilisi választások után megszüntetett napilap, de azért is emlékezünk rá, mert úgy gondoljuk, hogy a Nemzet – az egykori Népszabadsággal és a mai Nép­szavával, sokszor dicstelen múltjukkal együtt – a magyar kulturális örökség része. Volt, maradt, lesz. 
A Nemzet históriáját sokan megírták, legutóbb Révész Sándor elemezte, hogyan és miért lett a „legsokfélébb lap” az, amelyre politikai korszaktól függően, okkal vagy oktalanul konzervatív polgári újságként gondolunk. A rendszerváltozás előtt a párt akkori központi lapjának szerkesztőségében szakmai irigységtől ösztökélve olvastuk a Nemzetet, hogy aztán a magunk harcát harcolva, szolidaritással figyeljük, hogyan osztja meg szerkesztőségét, sajátítja ki szellemiségét az első szabadon választott hatalom. Aztán hogyan lett előbb a Fidesz-kormányok lelkes kiszolgálója, majd a G-nap után a radikális jobboldal felől kormánykritikus lap. Most pedig azt figyeljük, cincálja-e tovább a hatalom, vagy veszni hagyja e szellemi örökséget.
Aligha tévedünk, ha a lap sorsát a kormánypárti sajtóban meghirdetett kultúrharc függvényének gondoljuk. Elég, ha Szájer József fideszes EP-képviselő szavait idézzük: „ha figyelembe vesszük a médiafogyasztási szokásokat, fenntartom, hogy továbbra is baloldali túlsúly tapasztalható”. Miközben a hatalom emberei megszállták a média döntő részét, megfosztva a nyilvánosságot attól, hogy ellenőrizhesse a politikai hatalmat, ami a demokratikus berendezkedés legfőbb pillére. De Szájer szavaiból az következik, hogy a hatalom már nemcsak a termékeket, hanem a fogyasztók „szokásait” is meg akarja határozni azzal, hogy felszámolja a szabad sajtó maradékát. Tényleg kényelmetlen lehet, hogy hiába a tulajdonlás, ha a szellemi termékre a közönség nem kíváncsi, ha minimális a kormánypárti média olvasottsága, nézettsége. Ha a közönség rájön: valóságot hazudnak a szemébe.
Nem áltatjuk magunkat, sajtószabadság csak mint elvont idea létezik, soha nem volt és nem is lesz. Kapálódzhatunk: a hazai finanszírozású média ma teljes egészében a NER része. Nem is lehet más. Szabadsága csak hatalomkritikusságának erején és vállalt, kiharcolt, a fogyasztók által hitelesített mértékén mérhető. Ami a hatalmat irritálja: nyolcévnyi kormányzással, az anyagi javak és a törvényi lehetőségek uralásával sem sikerült nemhogy egy jobboldali kulturális kánont, de még egy autentikus konzervatív, polgári napilapot sem teremteni. Mert hatalomkritika nélkül nem lehet, azt pedig a hatalom nehezen viseli. 
A médiapolitizálásból is már csak a látvány csontváza maradt. Augusztus 20-án, a tűzijáték végén apró csillagokból a királyi korona formálódott ki a Duna fölött. Mi vezethette a tervezőket? Jobb esetben felsőbb utasítás, rosszabb esetben a fensőbbség elismerésére vágyó túlteljesítés. Az ünnepség végére azonban nemcsak a petárdák füstje, a koronát formázó csillagzat is szertefoszlott. Még ha maradt is néhány tátott száj.
Szerző
Friss Róbert