Hadak útján

Felvesszük a kesztyűt a kormány által terjesztett sötétséggel szemben – olvasható a Migration Aid közleményében, melyben a menekülteket segítő szervezet bejelenti, Éjjeli Őrség néven párttá alakul, így kerülve ki a bevándorlási különadót, melyet a „migrációt támogató” civil szervezeteknek kellene befizetniük az államkasszába. 
A NAV-nál szombatig kellett regisztrálnia magát minden érintettnek, s cseppet sem meglepő módon nem omlott össze a hivatal szervere a túlterheltség miatt. A szóba jöhető, a kormány és médiája által évek óta Soros-bérencezett és bevándorlást támogatónak titulált szervezetek közül egyik sem iratkozott föl önszántából a listára. Álláspontjuk egyszerű: nem felelnek meg a törvényi kritériumoknak, azaz nem vonatkozik rájuk a jogszabály. Mely kissé elnagyoltra sikerült, hiszen miután nemzetközi nyomásra a Stop Soros!-ból kihúzták ezt az ötletet a törvényhozók, alig maradt idő beszuszakolni az adótörvények közé. Pontos szabályozás helyett így fércmunka született, a kormányzat által levadászni vágyott civilek pedig köszönték, és akkora kiskaput találtak, hogy anno a kalandos kedvű Botond is büszke lett volna rájuk Bizáncnál. A törvény ugyanis a bevándorlás támogatásáról szól, amire a civilek az igazsághoz híven rávághatják, ők bizony semmi ilyet nem tesznek, csak a menekülteket segítik. Kész, kéz leporol, alany elégedetten hátradől. Elvileg.
A gyakorlatban azonban elképzelhetetlen, hogy a civilek vegzálására és a nem létező bevándorlás elleni harcra évek óta kampányt építő, arra sokszor tízmilliárdot elégető hatalom némi fejvakarás után tanácstalanul széttárja majd a karját, és beletörődik a buktába. Első lépésként minden bizonnyal a NAV indul harcba a civilek ellen, ha a hivatal komolyabb ellenállásba ütközik – ami borítékolható -, segédcsapatként érkezhet a Kehi, némi rendőrségi segítséggel. Mondjuk, megjelenhet a Nemzeti Nyomozó Iroda korrupció és gazdasági bűnözés elleni főosztálya. Láttunk már ilyet, négy éve, a Norvég Alap elleni hadjárat során olyan vehemenciával rohanták le az Ökotárs irodáját, mintha Al Capone, de legalábbis Kaya Ibrahim vagy Josip Tot bujkált volna a szobákban.
Ezek alapján tehát nehéz pillanatok várnak a civil szervezetekre, melyek már előre jelezték: bármiféle vegzálás esetén jogi útra terelik az ügyet. Ami egyfelől reménykeltő, hiszen példák sora igazolja, hogy a bíróságokon valós az esély igazuk érvényesítésére, másrészt veszélyes, hiszen a kormány ilyen esetekben a carpe diem elvet követi, vagyis a dózer nem áll meg, legfeljebb néhány év múlva bebizonyosodik, hogy törvénytelenül jártak el. Csak éppen ha addigra beszántottak egy szervezetet, fékezett habzású siker a jogi diadal. 
A megtámadottak akár külföldre is menekülhetnek, követve a Nyílt Társadalom Alapítványokat, bár ez esetben végzetes vereséget szenvedne a civil társadalom, és helyrehozhatatlan károk érnék az országot. A Migration Aid példáját másolva még pártokká is alakulhatnának. A sötétség úgyis akkora, hogy az Éjjeli Őrség egymaga nehezen hozza el a világosságot.
Szerző
Vas András
Frissítve: 2018.08.27. 08:41

A gender valami egész más

Az utolsó két-három évben elsősorban a nemzetközisedett középosztályban megváltozott a közbeszéd a nőkről. Ebből következően átalakultak a nőpolitika erőterei. Mindehhez azonban az egyetemi gender stúdiumoknak nem volt, és ma sincs közük. De ezt nálunk valahogy nem tudják azok sem, akik a régi családmodellt védik tőlük. S nem tudják azok az álmodernisták sem, akik forradalmi ideológiának hiszik.
Ebből az utóbbi műfajból a legmulatságosabbat itt, a Népszavában láttam, ahol közöltek egy valószínűleg skandináv feliratot, amely arról tájékoztatott, hogy az adott helyen - lám, milyen modernek - felszámolják a férfi/női illemhelyek elkülönítését. A képaláírás szerint a gender oktatásnak itt gyakorlati haszna van. De az elkülönítés feloldása - akár jó, akár rossz - biztos, hogy nem ebből a kedves bölcsészstúdiumból következik, ráadásul nem is modern. Jó tíz évvel ezelőtt magam is láttam ilyen felírásokat svéd egyetemi konferenciaközpontokban. Azóta nem vettem észre, hogy terjedtek volna, pláne nem olyan globalizálódó társadalmakban, mint a svéd, mert a szaporodó keleti, vagyis ázsiai bevándorlók számára a nemek nyilvános higiéniai elkülönítésének leépítése egyszerűen elképzelhetetlen. 
Az új divat szerint mindenkinek nemcsak szabad, hanem kell is magáról beszélnie: a nőknek, a kisebbségieknek, a vallási csoportoknak. S ha nem tudnák, tanítani kell erre őket. Sőt egyes újprogresszívok mostanában azt hiszik, hogy ha más beszél arról, ki vagy, az már identitásrablás. Nem mondom, hogy a gender szakoknál hatékonyabb felvilágosítás nem létezik, de ezek mégiscsak azt magyaráznák, hogy a női-férfi tapasztalatokról, szerepekről elvben bárki beszélhet. Nem falakat emelnek, hanem szeretnék azokat lebontani.
Már csak ezért is ostobaság a gender képzés ideologizált eltávolítása a hazai egyetemekről. Ráadásul a projektet védők és támadók mintha egyformán nem értenék, hogyan működik ma az egyetemi tudomány. A kutatási szabadságot senki sem korlátozza. Kutatsz, amit tudsz, amiből tudsz. Abból előadhatsz bizonyos ismereteket. Ez már a tanszabadság kérdése. Amit összeraktál, neked roppant fontosnak tűnik, de mivel nem vagy szak gazdája, alkudoznod kell más szakokkal és az egyetemi főnökökkel, hogy az ő hallgatóikat taníthasd. Végül kiharcolod, hogy kizárólagosan a te kezedben levő hallgatóid is legyenek. Ez a csúcs, gyakorlatilag is. Mert a saját hallgatókhoz oktatói munkahelyek is kapcsolódnak, tehát az adott területen, tanszéken, szakcsoportban több embered lehet. 
A bölcsészkarokon mindenütt a világon túlképzés van. S mert a frissdiplomások között a nők vannak többségben, a nekik biztosítható állások számának növelése vagy csökkentése különösen húsba vág. Az ipari országok egyetemein, különösen a doktori képzésben ez a női többség állandósult, a professzori létszámok viszont változatlanok, és a sok öreg profnak jogai vannak, nem olyan egyszerű elzavarni őket. A 60-as évektől keresik az átmeneti megoldásokat. 
A gender ötletként talán a legfontosabb ezek közül. Kezdték mondogatni, hogy a gender oktatására külön egységeket kell létrehozni, különleges jogokkal a “rendes” tanszékeken, és akkor felvehetnek jó néhány embert, új álláshelyeket létesíthetnek - épp a megoldandó probléma jellege miatt szinte mindig nők számára. Kutathatnak és oktathatnak bármit, a társadalomtörténettől a politikai gazdaságtanig, ha a munkáik tárgyai a nők. Ezt csinálhatják nagyon jól, közepesen vagy rosszul. Az álláshelyek gyarapítása szempontjából ez most épp mindegy.
Ez a megközelítés a szak nevével, az oktatási ipar elnevezéseivel már a 70-80-as évek fordulóján nagyüzemmé és a szervezeti modernizmus egyik fő jellemzőjévé vált az ipari államok egyetemein. A kollégák világképük függvényében idegenkedhettek a gender ipartól vagy rokonszenvezhettek vele. De aki nekiesne e csoportoknak, az a feminizmus ellenségének számítana, és a sok finnyás a nyílt konfrontációt nem vállalja. (Én egyébként azt láttam, hogy a gender programok az egyes egyetemeken az ottani szociológiai, antropológiai, történeti szakok színvonalán működtek. Azoknál nem szoktak sem drámaian jobbak, sem rosszabbak lenni. A különbségeket, ha mégis vannak, esetenként maga a gender program vezetője produkálja.) 
Úgy látom, az angolszász egyetemeken a bemutatott oktatói állásínség és a feminista stúdiumok immár harmadik-negyedik generációja együtt teszi kötelezővé e programok működtetését. A nyilvános vita róluk már hosszabb ideje megszűnt, sőt tabuvá vált. Nagyjából ugyanez történik a holland és skandináv egyetemeken. Európa más részein a kép vegyesebb.
Visszakanyarodva az új hazai vita kezdetére, a világnézeti különbségekre értelmetlen itt hivatkozni. A gender oktatási ipar egyformán működik kozmopolitább és inkább nemzeti egyetemeken. Mindegyik tanítja a maga gender vízióit. Megszüntetni ilyen programokat ma nem szokás. Én is úgy gondolom, hogy ilyen diplomákért nem verekednek Közép-Európában (de másutt sem nagyon) sem a hallgatók, sem a munkaadók. Számos helyen a gender szakokra könnyebb a hallgatónak bekerülni. S mert ez a fajta választás inkább a perifériákról érkező nőkre jellemző, szó sincs arról, hogy ők alternatívabbak vagy “vad liberálisok” lennének. Elvben éppen ellenkezőleg. Van persze, aki közülük azt hiszi, hogy radikálisabb megszólalásokkal könnyebben érvényesül, de tapasztalataim szerint az ilyenek erős kisebbségben vannak.
Az elmúlt években voltam európai egyetemi gender szakok oktatókiválasztó bizottságaiban, és úgy egy évtizede szerepeltem itthoni konferencián Nyugat-Európából egyéves gender szakokról frissen hazaérkezett, nagyon dühös fiatal nők előtt. Lehettek majd' százan, mindenhonnan. És munkát akartak. Emlékszem, leginkább azon csodálkoztam, hogy úgy hitték, az egyéves master szak igazi nagytudomány, és el voltak keseredve, hogy a hazai egyetemek nem akarnak nekik állást vagy legalább kutatói ösztöndíjat adni. 
Azóta talán viszonylag kevesebben vannak, kevesebbet gondolnak eddigi tanulmányaikról, vagy a nyugati egyetemek tömegképzése még ezen a szinten is nagyobb szerénységre szoktatta őket. Mindenesetre “gender specifikus” elhelyezkedési nehézségekről, vagy azokkal kapcsolatos hangos vitáról azóta nem hallottam.
A gender oktatói válogatásokon pedig épp a hétköznapiság volt a meghatározó. A jelentkezők pont olyanok voltak, mint az összes társadalomtudományi jelentkező máshol, nyomokban sem volt bennük feminista radikalizmus, és nem is gondolták, hogy a felvételnél az ilyesmi mutogatása előny lehetne.
Egyébként azt hiszem, a szakok szűrésénél nem a miniszterelnök véleménye, hanem az egyetemen belüli lökdösődés a meghatározó. A növekvő vagy frissen népszerűvé váló szakokat elsősorban versenytársaik nyírják. Itthon 2016-ban, már ebben a rendszerben átfogóan átszitálták az alapszakokat. A bölcsészeknél akkor becsukták például a kulturális antropológiát, egy meglepően népszerű szakot. Eziránt majdnem tömeges érdeklődés mutatkozott, a magyar néprajz iránt pedig nem. Abban az esetben érthető, kinek mi tetszett, és kinek mi nem. Most arra hivatkoznak, hogy akkor a gendert senki sem bántotta. De hát akkor a gendernek láthatóan nem voltak sem vetélytársai, sem ideológiai ellenfelei. Konkurencia most sincs, de a nemzetközi  feminista viták, félreértések a szexualitás körül e beszédmódot meglepően átideologizálták, egy őskonzervatív kisebbség szemében ijesztővé tették.
Ha nem is külön szakként, de azt gondolom, valamiképpen majd megy tovább a gender oktatása és kutatása. További keménykedésről egyelőre a nyilvánosságban nincs szó. Leginkább azt sajnálom, hogy ez a játszma ennyire félreértésekre alapozva, még a látható érdekekhez sem kapcsolódva, ennyire nem profi formákban zajlik. Két lépés vissza, egyetlen egy sem előre.
Azt hiszem, a szakok szűrésénél nem a miniszterelnök véleménye, hanem az egyetemen belüli lökdösődés a meghatározó. A növekvő vagy frissen népszerűvé váló szakokat elsősorban versenytársaik nyírják

Frissítve: 2018.08.27. 08:41

Vagyok, aki vagyok: @

Mi az e-mail címed? Szokványos kérdés. Akinek nincs e-mailje, nincs internetje, az manapság nemigen találja helyét a világban. Hol vannak már azok az idők, amikor papíron írtunk levelet, borítékot nyaltunk, bélyeget ragasztottunk, postaládába dobtunk! Az amerikai Ray Tomlinson találmánya (és a nélkülözhetetlen @ jel is) 1971 után viharos gyorsasággal terjedt el a világban. (Én akkor is nagyon megörültem, amikor egy kínai kisváros szállodai szobájában számítógépet találtam, ám lelkesedésem a kínai nyelvezetű billentyűzet láttán csökkent.)
Az e-mail átalakította az emberi és társadalmi kapcsolatokat, hatékonysága szinte felmérhetetlen. Ám a gyorsaságnak vannak hátrányai: nem alakult ki a használathoz fűződő általános szokásrend, sok a félreértés, a hibalehetőség. Nemzetközi tapasztalataim alapján osztok meg néhány alapszabályt.
- Minden levélre válaszoljunk (különösen a hivatalok), legalább azt rögzítsük, hogy megkaptuk az üzenetet;
- A „Tárgy”-ban mindig jelezzük a témát, egyrészt a figyelem felhívása, másrészt a későbbi könnyű visszakeresés érdekében;
- Figyeljünk, hogy ne ejtsünk betűhibát vagy ne fogalmazzunk rosszul, nem szégyen a helyesírásellenőrző programot sem akitivizálni. Tanácsos először a szöveget megírni, elolvasni, és utána címezni, nehogy esetleg félkészen küldjük el a levelünket;
- Ne kapkodjunk! Ha éppen villamosra várunk, vagy már sötét a moziterem, könnyen írunk meggondolatlanságokat. Soha ne írjunk indulatból;
- Figyeljünk arra, hogy kinek írunk; ha egy beérkező levélen több címzett is van, nem biztos, hogy mindegyikükre tartozik a mi válaszunk, alaposan kell tehát mérlegelni. A CC (carbon copy, másolat) azt jelenti, hogy a címzett tudtával más is megkapja a levelet, a BCC (blind carbon copy, titkos másolat) egy általunk kiválasztott címzettnek szól, a többiek tudta nélkül;
- Hivatalos leveleknél figyeljünk a megszólításra, hogy az a kapcsolatnak megfeleljen. Kezdjük a vezetéknévvel és a titulussal, később, ha kölcsönösen van erre hajlandóság, átválthatunk a keresztnevekre. Sok országban csak a napi első levélben várják el a megszólítást, a továbbiakban elég a szöveg;
- Ugyancsak hivatalos leveleknél kerüljük a magánélet híreit és a bizalmaskodást, még a humorral is bánjunk óvatosan, nem tudhatjuk, milyen érzékenységet sértünk vele;
- Ne használjunk divatos rövidítéseket, színvonaltalan nyegleségeket (lol, imho, szvsz, lécci, stb.) becsüljük meg azt, akivel levelezésben állunk;
- A szöveg legyen rövid és lényegretörő, kerüljük a körülményeskedést: „Azért írok neked, mert….”, ugyanakkor mindenki örül egy kis kedvességnek: „remélem, segítettem”, vagy „köszönöm a segítséget”;
- Vigyázzunk a mellékletekkel. Én magam is hibáztam néhányszor, a legnagyobbat akkor, amikor a jelentkezésemet küldtem el egy nemzetközi tanfolyamra. Az igen udvarias válaszból világosan kiderült, hogy hol tévedtem. - Köszönjük levelét – írta az ügyintéző. – Csak az a baj, hogy az önéletrajza helyett Jamie Oliver receptjeit küldte el. Ezeknek is örültünk, de valahogy nem ezt vártuk…
Ezeken a hasábokon szerzőnk, az egykori diplomata illemtani sorozatát olvashatják

Szerző
Odze György
Frissítve: 2018.08.27. 08:41