Az utolsó két-három évben elsősorban a nemzetközisedett középosztályban megváltozott a közbeszéd a nőkről. Ebből következően átalakultak a nőpolitika erőterei. Mindehhez azonban az egyetemi gender stúdiumoknak nem volt, és ma sincs közük. De ezt nálunk valahogy nem tudják azok sem, akik a régi családmodellt védik tőlük. S nem tudják azok az álmodernisták sem, akik forradalmi ideológiának hiszik.
Ebből az utóbbi műfajból a legmulatságosabbat itt, a Népszavában láttam, ahol közöltek egy valószínűleg skandináv feliratot, amely arról tájékoztatott, hogy az adott helyen - lám, milyen modernek - felszámolják a férfi/női illemhelyek elkülönítését. A képaláírás szerint a gender oktatásnak itt gyakorlati haszna van. De az elkülönítés feloldása - akár jó, akár rossz - biztos, hogy nem ebből a kedves bölcsészstúdiumból következik, ráadásul nem is modern. Jó tíz évvel ezelőtt magam is láttam ilyen felírásokat svéd egyetemi konferenciaközpontokban. Azóta nem vettem észre, hogy terjedtek volna, pláne nem olyan globalizálódó társadalmakban, mint a svéd, mert a szaporodó keleti, vagyis ázsiai bevándorlók számára a nemek nyilvános higiéniai elkülönítésének leépítése egyszerűen elképzelhetetlen.
Az új divat szerint mindenkinek nemcsak szabad, hanem kell is magáról beszélnie: a nőknek, a kisebbségieknek, a vallási csoportoknak. S ha nem tudnák, tanítani kell erre őket. Sőt egyes újprogresszívok mostanában azt hiszik, hogy ha más beszél arról, ki vagy, az már identitásrablás. Nem mondom, hogy a gender szakoknál hatékonyabb felvilágosítás nem létezik, de ezek mégiscsak azt magyaráznák, hogy a női-férfi tapasztalatokról, szerepekről elvben bárki beszélhet. Nem falakat emelnek, hanem szeretnék azokat lebontani.
Már csak ezért is ostobaság a gender képzés ideologizált eltávolítása a hazai egyetemekről. Ráadásul a projektet védők és támadók mintha egyformán nem értenék, hogyan működik ma az egyetemi tudomány. A kutatási szabadságot senki sem korlátozza. Kutatsz, amit tudsz, amiből tudsz. Abból előadhatsz bizonyos ismereteket. Ez már a tanszabadság kérdése. Amit összeraktál, neked roppant fontosnak tűnik, de mivel nem vagy szak gazdája, alkudoznod kell más szakokkal és az egyetemi főnökökkel, hogy az ő hallgatóikat taníthasd. Végül kiharcolod, hogy kizárólagosan a te kezedben levő hallgatóid is legyenek. Ez a csúcs, gyakorlatilag is. Mert a saját hallgatókhoz oktatói munkahelyek is kapcsolódnak, tehát az adott területen, tanszéken, szakcsoportban több embered lehet.
A bölcsészkarokon mindenütt a világon túlképzés van. S mert a frissdiplomások között a nők vannak többségben, a nekik biztosítható állások számának növelése vagy csökkentése különösen húsba vág. Az ipari országok egyetemein, különösen a doktori képzésben ez a női többség állandósult, a professzori létszámok viszont változatlanok, és a sok öreg profnak jogai vannak, nem olyan egyszerű elzavarni őket. A 60-as évektől keresik az átmeneti megoldásokat.
A gender ötletként talán a legfontosabb ezek közül. Kezdték mondogatni, hogy a gender oktatására külön egységeket kell létrehozni, különleges jogokkal a “rendes” tanszékeken, és akkor felvehetnek jó néhány embert, új álláshelyeket létesíthetnek - épp a megoldandó probléma jellege miatt szinte mindig nők számára. Kutathatnak és oktathatnak bármit, a társadalomtörténettől a politikai gazdaságtanig, ha a munkáik tárgyai a nők. Ezt csinálhatják nagyon jól, közepesen vagy rosszul. Az álláshelyek gyarapítása szempontjából ez most épp mindegy.
Ez a megközelítés a szak nevével, az oktatási ipar elnevezéseivel már a 70-80-as évek fordulóján nagyüzemmé és a szervezeti modernizmus egyik fő jellemzőjévé vált az ipari államok egyetemein. A kollégák világképük függvényében idegenkedhettek a gender ipartól vagy rokonszenvezhettek vele. De aki nekiesne e csoportoknak, az a feminizmus ellenségének számítana, és a sok finnyás a nyílt konfrontációt nem vállalja. (Én egyébként azt láttam, hogy a gender programok az egyes egyetemeken az ottani szociológiai, antropológiai, történeti szakok színvonalán működtek. Azoknál nem szoktak sem drámaian jobbak, sem rosszabbak lenni. A különbségeket, ha mégis vannak, esetenként maga a gender program vezetője produkálja.)
Úgy látom, az angolszász egyetemeken a bemutatott oktatói állásínség és a feminista stúdiumok immár harmadik-negyedik generációja együtt teszi kötelezővé e programok működtetését. A nyilvános vita róluk már hosszabb ideje megszűnt, sőt tabuvá vált. Nagyjából ugyanez történik a holland és skandináv egyetemeken. Európa más részein a kép vegyesebb.
Visszakanyarodva az új hazai vita kezdetére, a világnézeti különbségekre értelmetlen itt hivatkozni. A gender oktatási ipar egyformán működik kozmopolitább és inkább nemzeti egyetemeken. Mindegyik tanítja a maga gender vízióit. Megszüntetni ilyen programokat ma nem szokás. Én is úgy gondolom, hogy ilyen diplomákért nem verekednek Közép-Európában (de másutt sem nagyon) sem a hallgatók, sem a munkaadók. Számos helyen a gender szakokra könnyebb a hallgatónak bekerülni. S mert ez a fajta választás inkább a perifériákról érkező nőkre jellemző, szó sincs arról, hogy ők alternatívabbak vagy “vad liberálisok” lennének. Elvben éppen ellenkezőleg. Van persze, aki közülük azt hiszi, hogy radikálisabb megszólalásokkal könnyebben érvényesül, de tapasztalataim szerint az ilyenek erős kisebbségben vannak.
Az elmúlt években voltam európai egyetemi gender szakok oktatókiválasztó bizottságaiban, és úgy egy évtizede szerepeltem itthoni konferencián Nyugat-Európából egyéves gender szakokról frissen hazaérkezett, nagyon dühös fiatal nők előtt. Lehettek majd' százan, mindenhonnan. És munkát akartak. Emlékszem, leginkább azon csodálkoztam, hogy úgy hitték, az egyéves master szak igazi nagytudomány, és el voltak keseredve, hogy a hazai egyetemek nem akarnak nekik állást vagy legalább kutatói ösztöndíjat adni.
Azóta talán viszonylag kevesebben vannak, kevesebbet gondolnak eddigi tanulmányaikról, vagy a nyugati egyetemek tömegképzése még ezen a szinten is nagyobb szerénységre szoktatta őket. Mindenesetre “gender specifikus” elhelyezkedési nehézségekről, vagy azokkal kapcsolatos hangos vitáról azóta nem hallottam.
A gender oktatói válogatásokon pedig épp a hétköznapiság volt a meghatározó. A jelentkezők pont olyanok voltak, mint az összes társadalomtudományi jelentkező máshol, nyomokban sem volt bennük feminista radikalizmus, és nem is gondolták, hogy a felvételnél az ilyesmi mutogatása előny lehetne.
Egyébként azt hiszem, a szakok szűrésénél nem a miniszterelnök véleménye, hanem az egyetemen belüli lökdösődés a meghatározó. A növekvő vagy frissen népszerűvé váló szakokat elsősorban versenytársaik nyírják. Itthon 2016-ban, már ebben a rendszerben átfogóan átszitálták az alapszakokat. A bölcsészeknél akkor becsukták például a kulturális antropológiát, egy meglepően népszerű szakot. Eziránt majdnem tömeges érdeklődés mutatkozott, a magyar néprajz iránt pedig nem. Abban az esetben érthető, kinek mi tetszett, és kinek mi nem. Most arra hivatkoznak, hogy akkor a gendert senki sem bántotta. De hát akkor a gendernek láthatóan nem voltak sem vetélytársai, sem ideológiai ellenfelei. Konkurencia most sincs, de a nemzetközi feminista viták, félreértések a szexualitás körül e beszédmódot meglepően átideologizálták, egy őskonzervatív kisebbség szemében ijesztővé tették.
Ha nem is külön szakként, de azt gondolom, valamiképpen majd megy tovább a gender oktatása és kutatása. További keménykedésről egyelőre a nyilvánosságban nincs szó. Leginkább azt sajnálom, hogy ez a játszma ennyire félreértésekre alapozva, még a látható érdekekhez sem kapcsolódva, ennyire nem profi formákban zajlik. Két lépés vissza, egyetlen egy sem előre.