Szemben a címmel, nincsenek olyan állapotok Németországban, mint Rainer Werner Fassbinder filmjében, hiszen sem nyoma, sem revitalizálódó emlékezete nincsen a korabeli szélsőbaloldali terrorizmusnak. Ugyanakkor, ha nem is válságállapot vagy jelentős változások előtt állunk, de Bajorország október 14-én választ, és erről az elemzőknek szinte rögtön a menekült- és migrációs válság jut eszükbe. Előfordulhat, hogy immáron valóban előállt a poszt-1989-es német állapot vége, és ahogyan Radnóti Sándor fogalmazott: Nyugaton is bomlani látszik a II. világháború utáni kommunikatív emlékezet. Véleményünk szerint ez utóbbi nem jelenti azt, hogy az antifasizmus képviselete is feltartóztathatatlan kihívások elé nézne, de a német néppártok és a baloldaliak aktuális válságai kétségkívül azt mutatják, hogy Németország is megérkezett a „másik” XXI. századba.
Habár támogatottságában az AfD még nem érte be a német szociáldemokratákat (SPD), de utóbbiak egyelőre hiába adtak ki több mint 100 oldalas elemződokumentumot a 2017-es kampányuk kudarcainak magyarázatairól („Tanulni a hibákból” címmel), majd csak hosszú távon lehet megítélni a következtetések levonásának sikerességét. Mint az ismert, a szociáldemokrata párt agóniája a Schröder-éra alatti piacpárti fordulattal kezdődött, majd folytatódott a merkeli nagykoalícióban, ahol nem tudta saját és egyébként a kormányzás során is gyakran érvényesült (köz)politikai agendáját a választópolgárok számára egyértelműen képviselni. Ami a szociáldemokraták érdeme volt (lásd minimálbér-reform), az is Merkel vagy önmagában a nagykoalíció sikerének mutatkozott. Mindehhez társult aztán a menekült- és migrációs válság, amelyben bár következetes pozíciót vettek fel, de hasonlóan jártak, mint a Baloldali Párt (Die Linke), azaz a hagyományos szavazótáborukban – és főleg Keleten – jelentős veszteségeket könyvelhettek el. Mindemellett a párt sikeres helyi politikusai (pl. Stefan Weil, Olaf Scholz, Manuela Schwesig) ellenére is vezető és vezetési krízissel küzd.
Aztán míg az új (mediterrán) baloldali pártok Európa-szerte mozgalmi párt struktúrában gondolkodnak, aközben a két német baloldali párt még mindig foglya a „bürokratikus” szervezetiségének és döntéshozatalának, amelyet tetéz a Baloldali Pártban zajló „pragmatizmus-fundamentalizmus” vita mind a szövetségi politikát, mind a bevándorlás kérdését illetően.
Ráadásul a német politikában a protestpárt-jelleget az AfD vette át (a Baloldali Párttól). Ahogyan arra Jonathan Olsen is rámutatott, az AfD szavazóinak csak 34 százaléka szavaz azért a német viszonylatban is radikális jobboldali pártra, mert annak mondandójával azonosulni tud, támogatóinak többsége – ezek leginkább a CDU-tól érkeztek – a többi párt ellen szavazva választotta a pártot. Szemben a tévhitekkel, a párt támogatói nem az úgymond tipikus gazdasági vesztesei a globalizációnak, hanem sokkal inkább kulturális dimenzióban „olvassák” a zajló (migrációs) folyamatokat.
Ehhez képest a korábban komoly támogatottsági problémákkal küzdő német zöldek ma ott tartanak, hogy az említett októberi bajorországi tartományi választásokon a konzervatív CSU mögött a közvéleménykutatók már a második helyre mérik őket, a szocdemek pedig a kanyarban sincsenek.
Az 1970-80-as évek polgárjogi és civil mozgalmaiból kinövő zöldek 1998-ban kerületek először kormányzati pozícióba Berlinban, a szociáldemokraták oldalán. A koalíció hét éve azonban alaposan kikezdte őket: miközben nekik is köszönhetően megszületett a döntés például az atomerőművek jövőbeni felszámolásáról, az elkerülhetetlen gazdasági konszolidáció sok balos szavazót elidegenített tőlük. Az 1999-es koszovói NATO akciót – az első külföldi német katonai fellépést 1945 óta – a parlamentben az addig pacifistának tekintett zöldek is megszavazták. A döntést támogató Joschka Fischert viszont a zöldek kongresszusán festékbombával dobták meg, felmutatva ezzel, mit jelent egy békemozgalomból is érkező párt számára a találkozás a kormányzati döntések valós súlyával.
2005 óta a zöldek újra ellenzéki szereplők. 2008-ban – történetük során először – Hamburgban a kereszténydemokratákkal léptek koalícióra, és az ezt követő években számos más városban és tartományban jöttek létre fekete-zöld város- és tartományvezetések. A CDU és a zöldek együttműködése jellemző módon igyekszik elkerülni az ideológiai kérdéseket, azokat - ha úgy tetszik - „menedzseri” szemlélet hatja át. (Erről a jelenségről bővebben is ír Martin Gross a German Politics 2017. júliusi számában.) Valójában a két párt viszonya nem politikai szerelmi viszony. A magyarázat inkább az, hogy olyan mértékben vált fragmentálttá a német pártstruktúra, hogy a korábbi évtizedekben meghatározó koalíciós felállásokhoz (konzervatív-liberális, szocdem-liberális, vagy éppen konzervatív-szocdem) nem áll rendelkezésre a mandátumok többsége. Beszédes, hogy míg a 2013-as szövetségi választásokon az összes szavazat kétharmadán osztozott a CDU és az SPD, addig ma ez az arány 50 százalék alá csökkent.
Az SPD válságából tehát a zöldek is profitálnak, hiszen szavazóik számos helyen éppen a zöldeknél kötöttek ki. A néppártokkal ellentétben a zöldek haszonélvezői a politikai trendváltásnak. A Bundeszentrale für politische Bildung 2017-ben közzétett adatai szerint a német pártok között a zöldek tagságában találjuk a legtöbb nőt (39 százalék), a párttagok több mint kétharmada rendelkezik felsőfokú végzettséggel (68 százalék), és az is figyelemre méltó, hogy szemben a többi német párttal, ők még növelni is tudták tagjaik számát 1990 és 2016 között: 49 százalékkal. Hagyományos témáik, amelyek kezdetben csak a politikai közbeszéd margóján jelentek meg (atomenergia ellenesség, környezettudatos életmód, civil ügyek, helyi kisközösségek és lokális gazdasági szereplők támogatása), ma már a városias középosztály önmeghatározásának fontos építőköveivé váltak.
Úgy tűnik, Németországban megkezdődött tehát a politika merkeli alternatívák utáni időszaka. Annak kimenetele viszont a zéró változás periódusa után számos lehetőséget mutat fel. Németország mozgásba lendült.