Ellenszélben

Rossz napok járnak a nyugdíj-megtakarítókra, mert az első félévi hozamok nem sok örömre adtak okot. 
Nem szabad azonban a "remegő kezű", pánikba eső tőzsdei kisbefektetők hibájába esniük, elvégre ezek hosszú távú befektetések, amelyek legalább 15 évre köttetnek; bár akadnak olyan idősebbek is, akik abban reménykednek, hogy egy pár éves megtakarítás hozadéka is elegendő lesz nyugdíjjáradékuk majdani kiegészítésére.
Az önkéntes pénztárak idei soványka teljesítménye láttán a tagok, akárcsak a tagjaik többségét korábban elvesztő magánpénztárak berkeiben érezhető a lehangoltság. Az utóbbiaknál azok maradtak, akik dacoltak az Orbán-kormány fenyegetésével, hogy nem lesz állami nyugdíjuk, sőt azoknak a közalkalmazottaknak, akik nem hagyták faképnél a magánpénztárakat, még a feketelistázásból eredő hátrányokat is el kellett szenvedniük. A pénztárak többségénél a rablópolitika meg is tette a hatását: felszámolták magukat,  a bátrabbak összeolvadtak egymással. A teljes ellehetetlenítési kísérlet következtében mára mindössze négy magánpénztár küzd, minden követ megmozgatva azért, hogy az ellenszélben is eredményt tudjon felmutatni. Többnyire sikerrel. 
Idén azonban négyük közül egyenlőre csak egy nem mutat fel veszteséget. Az okok egyértelműek: a forint gyengélkedik, a részvénypiacok többéves diadalmenete Európában lefékeződött, a korábban biztosnak tűnő kötvények is rosszul teljesítenek.
A befektetési tanácsadók, szembesülve a kormány magánpénztár-ellenes magatartásával az önkéntes pénztári befektetéseket ajánlották, amihez elnyerték a legnagyobb cégek támogatását is. A dolgozók biztosan számíthattak arra, hogy munkaadóik a majdani nyugdíjukhoz rendszeresen hozzájárulnak, sőt szerencsés esetben a pénztári befizetéseket teljes mértékben magukra vállalják. Évekig a hozamokkal is könnyű volt megbékélni. 
Mivel az önkéntesek befektetéspolitikája mindig hasonlatos volt a magánpénztárakéhoz, így a gondok is többé-kevésbé azonos mértékben jelentkeztek, és mára a tagok aggályai is szaporodtak. Hiába nő már második éve két számjegyű százalékkal az átlagjövedelem, az infláció látványosan megindult felfelé, s bár ma még kezelhető, az önkéntes pénztártagok bizalma a gazdaság iránt - mindenekelőtt a saját jövőjük szempontjából - megtorpant.
A 4,4 millió foglalkoztatottnak éppen egynegyede önkéntes nyugdíjpénztári tag. Számuk évek óta érdemben nem növekedett, idén pedig már fogyásnak is indult. Ennek persze demográfiai okai is vannak: a nyugdíjba lépők száma meghaladja az új tagokét. Az elbizonytalanodást azonban az is jelzi, hogy az egyéni tagok által befizetett díjak aránya egyik évről a másikra látványosan csökkent. Az közismert ugyan, hogy az első félévben arányosan mindig kevesebb tagdíj folyik be, mint a másodikban, de ekkora visszaesésre, mint most, nem számítottak az önkéntes kasszák. 
A feketeleves pedig majd január 1-jével érkezik meg, amikor - az öngondoskodási ellenösztönzés afféle iskolapéldájaként - kikerül a cafetéria-elemek köréből az munkahelyi önkéntes nyugdíjpénztári támogatás is. 
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2018.08.29. 09:09

Németország ősszel

Szemben a címmel, nincsenek olyan állapotok Németországban, mint Rainer Werner Fassbinder filmjében, hiszen sem nyoma, sem revitalizálódó emlékezete nincsen a korabeli szélsőbaloldali terrorizmusnak. Ugyanakkor, ha nem is válságállapot vagy jelentős változások előtt állunk, de Bajorország október 14-én választ, és erről az elemzőknek szinte rögtön a menekült- és migrációs válság jut eszükbe. Előfordulhat, hogy immáron valóban előállt a poszt-1989-es német állapot vége, és ahogyan Radnóti Sándor fogalmazott: Nyugaton is bomlani látszik a II. világháború utáni kommunikatív emlékezet. Véleményünk szerint ez utóbbi nem jelenti azt, hogy az antifasizmus képviselete is feltartóztathatatlan kihívások elé nézne, de a német néppártok és a baloldaliak aktuális válságai kétségkívül azt mutatják, hogy Németország is megérkezett a „másik” XXI. századba. 
Habár támogatottságában az AfD még nem érte be a német szociáldemokratákat (SPD), de utóbbiak egyelőre hiába adtak ki több mint 100 oldalas elemződokumentumot a 2017-es kampányuk kudarcainak magyarázatairól („Tanulni a hibákból” címmel), majd csak hosszú távon lehet megítélni a következtetések levonásának sikerességét. Mint az ismert, a szociáldemokrata párt agóniája a Schröder-éra alatti piacpárti fordulattal kezdődött, majd folytatódott a merkeli nagykoalícióban, ahol nem tudta saját és egyébként a kormányzás során is gyakran érvényesült (köz)politikai agendáját a választópolgárok számára egyértelműen képviselni. Ami a szociáldemokraták érdeme volt (lásd minimálbér-reform), az is Merkel vagy önmagában a nagykoalíció sikerének mutatkozott. Mindehhez társult aztán a menekült- és migrációs válság, amelyben bár következetes pozíciót vettek fel, de hasonlóan jártak, mint a Baloldali Párt (Die Linke), azaz a hagyományos szavazótáborukban – és főleg Keleten – jelentős veszteségeket könyvelhettek el. Mindemellett a párt sikeres helyi politikusai (pl. Stefan Weil, Olaf Scholz, Manuela Schwesig) ellenére is vezető és vezetési krízissel küzd.  
Aztán míg az új (mediterrán) baloldali pártok Európa-szerte mozgalmi párt struktúrában gondolkodnak, aközben a két német baloldali párt még mindig foglya a „bürokratikus” szervezetiségének és döntéshozatalának, amelyet tetéz a Baloldali Pártban zajló „pragmatizmus-fundamentalizmus” vita mind a szövetségi politikát, mind a bevándorlás kérdését illetően.  
Ráadásul a német politikában a protestpárt-jelleget az AfD vette át (a Baloldali Párttól). Ahogyan arra Jonathan Olsen is rámutatott, az AfD szavazóinak csak 34 százaléka szavaz azért a német viszonylatban is radikális jobboldali pártra, mert annak mondandójával azonosulni tud, támogatóinak többsége – ezek leginkább a CDU-tól érkeztek – a többi párt ellen szavazva választotta a pártot. Szemben a tévhitekkel, a párt támogatói nem az úgymond tipikus gazdasági vesztesei a globalizációnak, hanem sokkal inkább kulturális dimenzióban „olvassák” a zajló (migrációs) folyamatokat. 
Ehhez képest a korábban komoly támogatottsági problémákkal küzdő német zöldek ma ott tartanak, hogy az említett októberi bajorországi tartományi választásokon a konzervatív CSU mögött a közvéleménykutatók már a második helyre mérik őket, a szocdemek pedig a kanyarban sincsenek.
Az 1970-80-as évek polgárjogi és civil mozgalmaiból kinövő zöldek 1998-ban kerületek először kormányzati pozícióba Berlinban, a szociáldemokraták oldalán. A koalíció hét éve azonban alaposan kikezdte őket: miközben nekik is köszönhetően megszületett a döntés például az atomerőművek jövőbeni felszámolásáról, az elkerülhetetlen gazdasági konszolidáció sok balos szavazót elidegenített tőlük. Az 1999-es koszovói NATO akciót – az első külföldi német katonai fellépést 1945 óta – a parlamentben az addig pacifistának tekintett zöldek is megszavazták. A döntést támogató Joschka Fischert viszont a zöldek kongresszusán festékbombával dobták meg, felmutatva ezzel, mit jelent egy békemozgalomból is érkező párt számára a találkozás a kormányzati döntések valós súlyával.  
2005 óta a zöldek újra ellenzéki szereplők. 2008-ban – történetük során először – Hamburgban a kereszténydemokratákkal léptek koalícióra, és az ezt követő években számos más városban és tartományban jöttek létre fekete-zöld város- és tartományvezetések. A CDU és a zöldek együttműködése jellemző módon igyekszik elkerülni az ideológiai kérdéseket, azokat - ha úgy tetszik - „menedzseri” szemlélet hatja át. (Erről a jelenségről bővebben is ír Martin Gross a German Politics 2017. júliusi számában.)  Valójában a két párt viszonya nem politikai szerelmi viszony. A magyarázat inkább az, hogy olyan mértékben vált fragmentálttá a német pártstruktúra, hogy a korábbi évtizedekben meghatározó koalíciós felállásokhoz (konzervatív-liberális, szocdem-liberális, vagy éppen konzervatív-szocdem) nem áll rendelkezésre a mandátumok többsége. Beszédes, hogy míg a 2013-as szövetségi választásokon az összes szavazat kétharmadán osztozott a CDU és az SPD, addig ma ez az arány 50 százalék alá csökkent.  
Az SPD válságából tehát a zöldek is profitálnak, hiszen szavazóik számos helyen éppen a zöldeknél kötöttek ki. A néppártokkal ellentétben a zöldek haszonélvezői a politikai trendváltásnak. A Bundeszentrale für politische Bildung 2017-ben közzétett adatai szerint a német pártok között a zöldek tagságában találjuk a legtöbb nőt (39 százalék), a párttagok több mint kétharmada rendelkezik felsőfokú végzettséggel (68 százalék), és az is figyelemre méltó, hogy szemben a többi német párttal, ők még növelni is tudták tagjaik számát 1990 és 2016 között: 49 százalékkal. Hagyományos témáik, amelyek kezdetben csak a politikai közbeszéd margóján jelentek meg (atomenergia ellenesség, környezettudatos életmód, civil ügyek, helyi kisközösségek és lokális gazdasági szereplők támogatása), ma már a városias középosztály önmeghatározásának fontos építőköveivé váltak.  
Úgy tűnik, Németországban megkezdődött tehát a politika merkeli alternatívák utáni időszaka. Annak kimenetele viszont a zéró változás periódusa után számos lehetőséget mutat fel. Németország mozgásba lendült. 
Frissítve: 2018.08.28. 08:54

Furcsa pár

Az LMP még mindig nem tudta eldönteni, hogy fiú-e vagy lány – élcelődött Vona Gábor a 2010-es választás után, abban az időszakban, amikor a Jobbik még szélsőjobbos pártként legénykedett az Országgyűlésben.
Vona innen startolva jutott el a néppártosodás olyan magas fokára, hogy 2016-ban titokban szövetséget ajánlott az LMP-nek. Erről ő maga számolt egy háttérbeszélgetésen, utólag saját párttársainak is meglepetést okozva. Schiffer András kicsit másképpen emlékezik ugyan arra, mi hangzott el a négyszemközti beszélgetésen, ám az tény, hogy a Jobbik elnöke tavaly év végén nyilvánosan is megismételte ajánlatát. Annyi különbséggel, hogy Vona Gábor ekkor már az időközben színre lépő Momentum Mozgalmat is bevonta volna a „XXI. századi pártok” együttműködésébe.
Sneider Tamás, a Jobbik mostani elnöke úgy érzi, ez túl sok a jóból. „Összeegyeztethetetlen az értékrendünk” – indokolja, miért nem akar a Jobbik közös gyékényen árulni a Momentummal. Az LMP viszont jöhet, a Jobbik tárt karokkal várja. Ahogyan az LMP is nyitott a Jobbik felé. Keresztes László Lóránt – aki Szél Bernadett lemondása óta egyedüli társelnöke az LMP-nek – nagyon határozott politikai céljának tekinti, hogy az LMP és a Jobbik (valamint a helyi civilek) összefogása a lehető legtöbb városban, térségben létrejöjjön. Számára ennek megvalósítása jelenti a „valódi innovációt”. 
A politikai frigyre készülő két párt képviselői nem csupán egymás iránti szimpátiájukat igyekeznek minél plasztikusabban kinyilvánítani, abban is töretlenül egyetértenek, hogy akkor járnak el helyesen, ha messzire elkerülik a régi baloldalnak nevezett MSZP és Demokratikus Koalíció társaságát. 
A pártszakadás után lábadozó Jobbik a szabadságjogok védelmével, a belső fegyelmi eljárásoktól és kilépésektől megtépázott LMP a „migránsüggyel” szeretne újítani. Ha mindezt összeadjuk, akkor a kívülállót végképp elfogja a kíváncsiság, mi sülhet ki a különös szövetségből. A legkevésbé az látszik, hogyan lesz ebből kormányváltás.
Szerző
Czene Gábor