Az amerikai maffia

Én voltam az, aki a kikapcsolódás helyett bekapcsoltam a televíziót.
Ha az a szerencsés típus lennék, aki másokat hibáztat saját gondjaiért, azt írnám múltheti családi vakációmról, hogy Trump elnök miatt nem lett százszázalékos. Pedig pompás időjárást fogtunk ki, a család minden tagja kivette a részét a főzésből és a mosogatásból, két unokám – életében először! – belekóstolt a vízisízés örömeibe. 
Én voltam az, aki a kikapcsolódás helyett bekapcsoltam a televíziót - mint mindig, a hírműsorokat -, és több órán át az elnök problémáival foglalkoztam. A képernyő, olvastam később az Economistban, úgy nézett ki, mint a Rubik-kocka. Esemény esemény hátán. Breaking News! Az egyik sarokban: az elnök kampányfőnöke bűnösnek találtatott! A másikban: az elnök ügyvédje, aki nemrég még azt mondta, hogy az életét is feláldozná Trumpért, hirtelen rájött a hibáira, és - nyilván az enyhébb büntetés reményében és újonnan felvett ügyvédje tanácsára - vallani kezdett.
Az ügyvéd vallomása nem volt mindennapi. Azt vallotta ugyanis eskü alatt, hogy az akkor még elnökjelölt Trump közvetlen utasítására – a 2016-os választások előtt két héttel - 130 ezer dollárt utalt át egy pornósztárnak, majd 150 ezer dollárt a Playboy egyik csillagának, nehogy beszámoljanak a nyilvánosság előtt a Trumppal való szexuális kapcsolatukról. Az elnök tehát bűnrészes, ha minderre van bizonyíték. 
Mosogasson el valaki más, mondtam magamban, de ezt nem mulasztom el. Kikapok a késésért, lesz hideg vacsora és fejmosás, de egy ilyen hírnarkós, mint én, nem várhat holnapig a részletekre. Ó, a bizonyíték? Az ügyvéd telefonon beszélte meg az ügyet az elnökjelölttel, és a beszélgetést rögzítette. A tévécsatorna lejátszotta. A hallásom már nem olyan jó, mint volt, de a felhatalmazás tény, mese nincs. A tévériporter pedig nem mondta, hogy „Hölgyeim és uraim, a maffia két vezetőjét hallották”. Erre nem is volt szükség.
Még mindig nyaraltunk, amikor jött a hét szomorú híre: hosszú betegség után John McCain republikánus szenátor meghalt. Hamarosan kiderült, hogy Trump elnök rövid tweetje csak a szenátor családját említette, a szenátort – akit gyűlölt – szóra sem méltatta. Ez érthető, hiszen az elnök vitatta McCain hősiességét, a szenátor pedig az elnököt afféle goromba pojácának tartotta. A szombati temetésre tehát Trump nem kapott meghívót. 
Még McCain rendezte el a temetés részleteit úgy, hogy Amerika két volt elnöke méltassa őt. Az egyik George W. Bush lesz, aki 2000-ben alaposan megverte McCaint a republikánus előválasztások során, a másik a demokrata Barack Obama, aki 2008-ban legyőzte őt, és elnök lett. Kevés politikus van ma a világon, aki ilyen gesztusra képes. Magyarországon sem tudnánk hasonló helyzetet elképzelni.
Ha már temetésről van szó, hadd bizonygassam újra, hogy korai és félrevezető gyászbeszédet tartani az USA vagy éppenséggel a nyugati demokráciák sírjánál. Az elmúlt hét amerikai eseményei is jelzik, hogy fékek és ellensúlyok rendszere működik.
Szerző
Charles Gati
Frissítve: 2018.08.29. 09:03

Németország ősszel

Szemben a címmel, nincsenek olyan állapotok Németországban, mint Rainer Werner Fassbinder filmjében, hiszen sem nyoma, sem revitalizálódó emlékezete nincsen a korabeli szélsőbaloldali terrorizmusnak. Ugyanakkor, ha nem is válságállapot vagy jelentős változások előtt állunk, de Bajorország október 14-én választ, és erről az elemzőknek szinte rögtön a menekült- és migrációs válság jut eszükbe. Előfordulhat, hogy immáron valóban előállt a poszt-1989-es német állapot vége, és ahogyan Radnóti Sándor fogalmazott: Nyugaton is bomlani látszik a II. világháború utáni kommunikatív emlékezet. Véleményünk szerint ez utóbbi nem jelenti azt, hogy az antifasizmus képviselete is feltartóztathatatlan kihívások elé nézne, de a német néppártok és a baloldaliak aktuális válságai kétségkívül azt mutatják, hogy Németország is megérkezett a „másik” XXI. századba. 
Habár támogatottságában az AfD még nem érte be a német szociáldemokratákat (SPD), de utóbbiak egyelőre hiába adtak ki több mint 100 oldalas elemződokumentumot a 2017-es kampányuk kudarcainak magyarázatairól („Tanulni a hibákból” címmel), majd csak hosszú távon lehet megítélni a következtetések levonásának sikerességét. Mint az ismert, a szociáldemokrata párt agóniája a Schröder-éra alatti piacpárti fordulattal kezdődött, majd folytatódott a merkeli nagykoalícióban, ahol nem tudta saját és egyébként a kormányzás során is gyakran érvényesült (köz)politikai agendáját a választópolgárok számára egyértelműen képviselni. Ami a szociáldemokraták érdeme volt (lásd minimálbér-reform), az is Merkel vagy önmagában a nagykoalíció sikerének mutatkozott. Mindehhez társult aztán a menekült- és migrációs válság, amelyben bár következetes pozíciót vettek fel, de hasonlóan jártak, mint a Baloldali Párt (Die Linke), azaz a hagyományos szavazótáborukban – és főleg Keleten – jelentős veszteségeket könyvelhettek el. Mindemellett a párt sikeres helyi politikusai (pl. Stefan Weil, Olaf Scholz, Manuela Schwesig) ellenére is vezető és vezetési krízissel küzd.  
Aztán míg az új (mediterrán) baloldali pártok Európa-szerte mozgalmi párt struktúrában gondolkodnak, aközben a két német baloldali párt még mindig foglya a „bürokratikus” szervezetiségének és döntéshozatalának, amelyet tetéz a Baloldali Pártban zajló „pragmatizmus-fundamentalizmus” vita mind a szövetségi politikát, mind a bevándorlás kérdését illetően.  
Ráadásul a német politikában a protestpárt-jelleget az AfD vette át (a Baloldali Párttól). Ahogyan arra Jonathan Olsen is rámutatott, az AfD szavazóinak csak 34 százaléka szavaz azért a német viszonylatban is radikális jobboldali pártra, mert annak mondandójával azonosulni tud, támogatóinak többsége – ezek leginkább a CDU-tól érkeztek – a többi párt ellen szavazva választotta a pártot. Szemben a tévhitekkel, a párt támogatói nem az úgymond tipikus gazdasági vesztesei a globalizációnak, hanem sokkal inkább kulturális dimenzióban „olvassák” a zajló (migrációs) folyamatokat. 
Ehhez képest a korábban komoly támogatottsági problémákkal küzdő német zöldek ma ott tartanak, hogy az említett októberi bajorországi tartományi választásokon a konzervatív CSU mögött a közvéleménykutatók már a második helyre mérik őket, a szocdemek pedig a kanyarban sincsenek.
Az 1970-80-as évek polgárjogi és civil mozgalmaiból kinövő zöldek 1998-ban kerületek először kormányzati pozícióba Berlinban, a szociáldemokraták oldalán. A koalíció hét éve azonban alaposan kikezdte őket: miközben nekik is köszönhetően megszületett a döntés például az atomerőművek jövőbeni felszámolásáról, az elkerülhetetlen gazdasági konszolidáció sok balos szavazót elidegenített tőlük. Az 1999-es koszovói NATO akciót – az első külföldi német katonai fellépést 1945 óta – a parlamentben az addig pacifistának tekintett zöldek is megszavazták. A döntést támogató Joschka Fischert viszont a zöldek kongresszusán festékbombával dobták meg, felmutatva ezzel, mit jelent egy békemozgalomból is érkező párt számára a találkozás a kormányzati döntések valós súlyával.  
2005 óta a zöldek újra ellenzéki szereplők. 2008-ban – történetük során először – Hamburgban a kereszténydemokratákkal léptek koalícióra, és az ezt követő években számos más városban és tartományban jöttek létre fekete-zöld város- és tartományvezetések. A CDU és a zöldek együttműködése jellemző módon igyekszik elkerülni az ideológiai kérdéseket, azokat - ha úgy tetszik - „menedzseri” szemlélet hatja át. (Erről a jelenségről bővebben is ír Martin Gross a German Politics 2017. júliusi számában.)  Valójában a két párt viszonya nem politikai szerelmi viszony. A magyarázat inkább az, hogy olyan mértékben vált fragmentálttá a német pártstruktúra, hogy a korábbi évtizedekben meghatározó koalíciós felállásokhoz (konzervatív-liberális, szocdem-liberális, vagy éppen konzervatív-szocdem) nem áll rendelkezésre a mandátumok többsége. Beszédes, hogy míg a 2013-as szövetségi választásokon az összes szavazat kétharmadán osztozott a CDU és az SPD, addig ma ez az arány 50 százalék alá csökkent.  
Az SPD válságából tehát a zöldek is profitálnak, hiszen szavazóik számos helyen éppen a zöldeknél kötöttek ki. A néppártokkal ellentétben a zöldek haszonélvezői a politikai trendváltásnak. A Bundeszentrale für politische Bildung 2017-ben közzétett adatai szerint a német pártok között a zöldek tagságában találjuk a legtöbb nőt (39 százalék), a párttagok több mint kétharmada rendelkezik felsőfokú végzettséggel (68 százalék), és az is figyelemre méltó, hogy szemben a többi német párttal, ők még növelni is tudták tagjaik számát 1990 és 2016 között: 49 százalékkal. Hagyományos témáik, amelyek kezdetben csak a politikai közbeszéd margóján jelentek meg (atomenergia ellenesség, környezettudatos életmód, civil ügyek, helyi kisközösségek és lokális gazdasági szereplők támogatása), ma már a városias középosztály önmeghatározásának fontos építőköveivé váltak.  
Úgy tűnik, Németországban megkezdődött tehát a politika merkeli alternatívák utáni időszaka. Annak kimenetele viszont a zéró változás periódusa után számos lehetőséget mutat fel. Németország mozgásba lendült. 
Frissítve: 2018.08.28. 08:54

Furcsa pár

Az LMP még mindig nem tudta eldönteni, hogy fiú-e vagy lány – élcelődött Vona Gábor a 2010-es választás után, abban az időszakban, amikor a Jobbik még szélsőjobbos pártként legénykedett az Országgyűlésben.
Vona innen startolva jutott el a néppártosodás olyan magas fokára, hogy 2016-ban titokban szövetséget ajánlott az LMP-nek. Erről ő maga számolt egy háttérbeszélgetésen, utólag saját párttársainak is meglepetést okozva. Schiffer András kicsit másképpen emlékezik ugyan arra, mi hangzott el a négyszemközti beszélgetésen, ám az tény, hogy a Jobbik elnöke tavaly év végén nyilvánosan is megismételte ajánlatát. Annyi különbséggel, hogy Vona Gábor ekkor már az időközben színre lépő Momentum Mozgalmat is bevonta volna a „XXI. századi pártok” együttműködésébe.
Sneider Tamás, a Jobbik mostani elnöke úgy érzi, ez túl sok a jóból. „Összeegyeztethetetlen az értékrendünk” – indokolja, miért nem akar a Jobbik közös gyékényen árulni a Momentummal. Az LMP viszont jöhet, a Jobbik tárt karokkal várja. Ahogyan az LMP is nyitott a Jobbik felé. Keresztes László Lóránt – aki Szél Bernadett lemondása óta egyedüli társelnöke az LMP-nek – nagyon határozott politikai céljának tekinti, hogy az LMP és a Jobbik (valamint a helyi civilek) összefogása a lehető legtöbb városban, térségben létrejöjjön. Számára ennek megvalósítása jelenti a „valódi innovációt”. 
A politikai frigyre készülő két párt képviselői nem csupán egymás iránti szimpátiájukat igyekeznek minél plasztikusabban kinyilvánítani, abban is töretlenül egyetértenek, hogy akkor járnak el helyesen, ha messzire elkerülik a régi baloldalnak nevezett MSZP és Demokratikus Koalíció társaságát. 
A pártszakadás után lábadozó Jobbik a szabadságjogok védelmével, a belső fegyelmi eljárásoktól és kilépésektől megtépázott LMP a „migránsüggyel” szeretne újítani. Ha mindezt összeadjuk, akkor a kívülállót végképp elfogja a kíváncsiság, mi sülhet ki a különös szövetségből. A legkevésbé az látszik, hogyan lesz ebből kormányváltás.
Szerző
Czene Gábor