zene;

Seymour az alkotmányt olvassa

A középnemzedék első számú jazz-zongoristájának tartott Brad Mehldau új triólemezén egyszerre állít emléket Philip Seymour Hoffman színésznek, s mondja el véleményét az amerikai demokrácia állapotáról.

A 48 éves Brad Mehldau nem érzi túl jól magát a jelenlegi amerikai elnöki rendszerben, de a globális világban tapasztalható tendenciák sem boldogítják. Az új lemezéhez mellékelt, szépirodalmi igényességű, de keményen fogalmazó esszéjének mottójául az Ószövetségből, Hóseás próféta könyvéből választott néhány verset: „Eljön a büntetés ideje, eljön a megtorlás ideje. Majd megtudja Izráel, bolond-e a próféta, eszelős-e a lélek embere? Mivel sok a bűnöd, nagy a gyűlölködés.” Magát is korunk egyfajta szerény prófétájának tartja – ez a zenéjére kétségkívül igaz lehet –, aki mélységesen megveti „a hazudozó öreg bohóc üresfejű Twitter-üzeneteit.” A lemez címét pedig azzal magyarázza, hogy Philip Seymour Hoffman ugyan nem volt a barátja és nem dolgoztak együtt, de úgy érzi, szerepformálásaiban (a Capote-ban, a Charlie Wilson háborújában, Az éhezők viadala-szériában) még a legdurvább körülmények között is megjelent a humanizmus, a szeretet.

A különös címadás ennél konkrétabb életeseményre utal. 2014. január közepén Mehldau azt álmodta, hogy Philip Seymour Hoffmannal ülnek egy vidéki kastély könyvtárszobájában, és Hoffman a maga jellegzetes hanghordozásával, prozódiájával, egy-egy fontos passzusnál meg-megállva felolvassa az amerikai alkotmányt. Amikor Mehldau felébredt, az álomra részletgazdagon emlékezve megalkotta a Seymour Reads the Constitution című kompozíció 16 ütemes alaptémáját. Furcsa és szomorú (bár ehhez a zongorista nem fűz kommentárt), hogy alig két héttel később érkezett Hoffman halálhíre. Mehldau az esszében úgy fogalmaz: az álmoknak mindig nagy jelentősége volt előadói, de főként zeneszerzői pályáján, ezért teljesen indokoltnak tartotta, hogy koncertalbumot készítsen Hoffman emlékére. Ehhez négy évre volt szüksége – igaz, közben szólóban és trióban is megjelentek más lemezei.

A Seymour Reads... zenéjét nem könnyű hallgatni – aki mostanában kezdi a jazz műfajával való ismerkedést, annak nem is ajánlanám. Valójában sokkal inkább kamarazene: saját szerzeményeiben Mehldau a vezéregyéniség, de a feldolgozásokban egyenrangú szerepet ad jól bevált triója tagjainak (Larry Grenadier, Jeff Ballard). A címadó kompozíció mellett még két, bonyolultabb szerkesztésű Mehldau-tétel (Spiral, Ten Tune) és öt feldolgozás került a lemezre. A klasszicizálódó popzene felől érkezett Paul McCartney 1997-es szerzeménye (Great Day) és a Beach Boys alapítója, Brian Wilson dala (Friends). A jazz-standardek világát Mehldau szintén két kompozícióban – Elmo Hope: De-Dah (1961), Sam Rivers: Beatrice (1964) – fogalmazza teljesen újra. Nyolcadikként pedig a legendás American Songbookban is megtalálható örökzöldet – Frederick Loewe: Almost Like Being in Love – szedi szét apró mozaikkockákra, majd rakja össze az eredetitől teljesen eltérő felfogásban, mégis jól felismerhetően, stílusosan.

A Brad Mehldau TrioBrad Mehldau szinte minden interjúban elmondja, hogy sikereiben oroszlánrészt vállalt triójának ritmus-szekciója, a nála néhány évvel idősebb Larry Grenadier (bőgő) és Jeff Ballard (dob). „Viszonylag későn, 2005-ben kezdtünk együtt játszani, de azonnal éreztem, hogy ők lesznek azok, akikkel tökéletesen meg tudom valósítani minden zenei elképzelésemet” – mondta előző lemezük, a 2016-os Blues and Ballads megjelenésekor a Downbeat című szaklapnak.