Legény a gáton

A chemnitzi tömegjelenetek egyedül a szászországi rendőröket lepték meg, pedig őket se kellett volna. Ugyanis a megfelelő szolgálatok precízen jelezték, hogy egész Németországból a városba gyűlnek a neonáci futballhuligánok. Amúgy mindenki tudhatta, hogy a volt NDK-ban sokkal népszerűbbek a szélsőséges eszmék, mint a nyugati tartományokban, itt már 1991-ben is vadásztak bevándorlóra. Azt is tudtuk, hogy a csak a balhé kedvéért meccsre járók nem feltétlenül a polgári párbeszéd hívei. (Mellesleg gyanúsan sok köztük a fiatal férfi, szinte egyáltalán nincs velük nő és gyerek, és talán az sem alaptalan feltételezés, hogy az átlag németnél szívesebben élnek segélyből. A drága telefonjaikról nem is beszélve.)
Németországban ugyanaz a dilemma, mint a modern népvándorlás oly sok más helyszínén. Az emberek természetesen idegenkedése a másságtól olcsó eszközt ad a felelőtlen politikusok kezébe. Olyanok kerülnek a hatalom közelébe, akikre a józan és óvatos többség sosem szavazna - hacsak nem páni félelmében. Lám, most is akadt olyan "alternatívás" képviselő, aki azonnal megpróbálta kihasználni a zavargásokat. Az is kiderült, hogy a neonácik jól szervezett erőként pillanatokon belül mozgósítani tudják a kemény magot. A helyi futballcsapat "szurkolóiból" álló Chemnitzi Káosz gyors segítséget kapott más városbeli elvbarátaitól. Közben a rendőrség ennél sokkal lassabban jutott erősítéshez Lipcséből és Drezdából. Mintha valaki pont abban lett volna érdekelt, hogy minél nagyobb legyen a felfordulás. Pedig az eredeti eset - nagyjából tíz ember összeverekedett a városi búcsúban, ketten kést húztak és megöltek egy harmadikat - aligha nevezhető kivételesnek. Ebből csak akkor lesz azonnal tömegfelfordulás, ha egyesek erre előre készültek, és csak a jelre vártak.
"Elegük lett, de nem is csoda." "Németország végre észre tért." "Nekünk is ezt kellene csinálnunk." A magyar interneten is olvashatók a randalírozókkal egyetértő vélemények. Csupa szájhős. Mintha a vak ösztönöktől vezérelt tömeghez való csatlakozáshoz, az embervadászathoz lenne szükség bátorságra. Mintha a németeknek és persze másoknak is nem éppen a régi eszmék és módszerek újraéledésétől kellene félniük.
Aljas és körmönfont hazugság a menekültek eltérő vallására vagy bőrszínére hivatkozni. Venezuelából spanyol ajkú katolikusok menekülnek a szomszédos, szintúgy spanyol ajkú és katolikus országokba. Ecuador, Peru és Kolumbia, továbbá a nyelvében nem azonos, de rokon Brazília mégis szigorítja a határátlépést, mert a helyiek - racionálisan - féltik a hirtelen felbukkanó idegenektől  a munkájukat, és - irracionálisan - a lányaikat meg a feleségüket.
A politikai vezetés két iskoláját látjuk. Az egyik az ösztöneitől hajtott "nép" élére állva uszít az idegenek ellen. A másik a múlt rossz tapasztalataiból kiindulva megpróbál az értelemre hatni, mérsékelni a vérünkben levő rettegést és vadságot. Az első egyenesen rohan a szakadékba és még gyorsítja is, a másik el akarja kerülni a katasztrófát. 
Legény kell a gátra. Olyan, mint Merkel.

A régi telefonkönyv

Van egy régi, még talán 1947-ben megjelent Magyar Nap, amelyet édesapán őrizgetett sok-sok éven át. Az egyik cikk szerzője lapozgat egy 1944-es telefonkönyvben, és ismerős neveket keres. „157-986. Beregfi Károly, m. kir. honvéd vezérkari ezredes. Naphegy utca 7. A nagy honvéd kinyíró. »Ilyen nincs« – közli a központ. De hogy egyáltalán lehetett, az a baj…” 
Két-három év, és az egykor nagyhatalmú urak lám, hová lettek? 
Innen nézve érthető, miért bántam olyan óvatosan a telefonkönyveimmel. Mindig féltve őriztem a dolgozószobám polcán azokat a regiszteres füzeteket, amelyekben a kapcsolataim nevét és a közvetlen számaikat szorgalmasan gyűjtögettem. Mint a történelem egy darabkáját. Soha nem dobtam ki egyik könyvecskét sem, még azután sem, hogy 1998-ban Orbán Viktor bejelentette: nyugodtan le lehet cserélni a régi telefonkönyveket, következik a teljes elitcsere. És ami késett, nem múlott.
A telefonkönyvek kapcsán az is eszembe jutott, hogy volt egy időszak, amikor arra szocializálódtunk, hogy csak az számít valakinek ebben az országban, akit nem lehet csak úgy felhívni, mert legalább egy titkárnő keresztbefekszik, és vagy hajlandó kapcsolni a főnökét, vagy nem. Ez alól csak egyetlen kivétel volt: a „K” vonal. Az „átkosban” működött egy önálló kormányzati telefonhálózat, amelyen azok a fontos emberek, akiknek az asztalán volt ilyen készülék, akár a titkárnőt kikerülve is beszélhettek a másik fontos emberrel. Ez alól csak a még fontosabbak számítottak kivételnek.
És persze az újságírók, akiknek akkoriban még volt akkora társadalmi tekintélyük, hogy ha a munkájuk úgy kívánta, a fontos embereket - akár a minisztereket is -, a közvetlen vonalukon bármikor felhívhatták. Ha éppen tárgyalt valakivel az illető, elnézést kért, és megígérte, amint egyedül lesz, visszahívja az újságírót. És vissza is hívta.
A szerkesztőségben a fiatalabb kollégáknak ezek már hihetetlen történetek, összekacsintanak a mesélő háta mögött. Mert könnyebb manapság elhinni, hogy léteznek az Óperencián túl sárkányok, mint azt, hogy egy minisztériumi senkit vagy valamelyik párt talpasát csak úgy fel lehet hívni. Mert hiába van meg valakinek a mobilszáma, mielőtt az illető bármit mondana, a sajtóshoz vagy a sajtóosztályhoz küld, kérjünk engedélyt a beszélgetésre. És az még a jobbik eset, ha ott nem kérik e-mailben a kérdéseket, aztán majd ugyanígy, valamikor, válaszokat is küldenek.
Visszatérve a telefonkönyvekre: nálunk ezek már valóban haszontalan darabok. A miénknél kevésbé hektikusan működő országokban a miniszterek cserélődhetnek, a titkárnőik, a titkáraik is, de a hivatalt működtető államtitkárok a legritkábban. Ők a folyamatosság. Kormányváltáskor mindenki marad a helyén, az osztályvezetők, a helyetteseik, a csoportvezetők, a szakértők… Nélkülük összeomlana ugyanis a közigazgatás. Nálunk viszont a hivatalokban manapság követhetetlen sebességgel cserélgetik a munkatársakat, még a legalacsonyabb posztokon is.
Tényleg nem érnek semmit a telefonkönyvek. A közigazgatásról nem is beszélve.
Szerző
Somfai Péter

A milánói vizit

A görögök mellett Olaszország cipeli a menekültek legnagyobb terhét Európában. Ha pedig Rómában úgy gondolják (amint Stefano Patuanelli, a kisebbik olasz kormánypárt, az Öt Csillag szenátusi frakcióvezetője mondta az Azonnalinak), hogy ők nem a menekültek ellen vannak, hanem az ellen, hogy eddig Olaszországnak kellett az egész problémát egyedül kezelnie, pedig ezzel az egész Európai Uniónak foglalkoznia kell, s ezért az olasz kormány nem Orbán, a mindent (a menekültkvótát is) blokkoló visegrádi államok oldalán áll, nem ők a mérce, akkor a római kabinet nem tesz mást, mint védi az olasz nemzetállam szuverenitását. Valamint nemzeti érdekeit, keresztény kultúráját, küzd a párhuzamos kultúrák kialakulása ellen, hogy csak a magyar kormányfő vezényszavaira emlékeztessünk. 
Nemzeti érdekből a populista olasz kormány kvótapárti, a másként populista magyar pedig kvótaellenes. Amiből világos: a nemzetállami gondolkodás szétfeszíti még a „populista barátok” Unióját is, miközben nem oldja meg a menekültkérdést, mert globális kérdésekre csak globális választ lehet érvényesen adni. 
Ám Orbán keddi milánói találkozása Matteo Salvini belügyminiszterrel, a nagyobbik olasz kormánypárt, az Északi Liga vezetőjével, Berlusconi hosszú árnyékával nem is ezért volt igazán érdekes. Még csak nem is azért, hogy mire jutottak, mit kell tenniük az EP-választások előtt. Hanem, hogy mit akarnak, s mit tehetnek majd meg jövő május után. Sikerül-e Orbánnak a Macron francia elnök-ellenes EP-koalíciót megalapoznia Salvinivel, ha a választók akaratából sem sikerülne jobbra tolnia Néppártot, hogy akkor a Salvini által beígért uniós jobboldali Ligák Ligája létrejöhessen. Aminek csak fedősztorija lesz a menekültkérdés, de amely blokkolná a Néppártot és az EP szocialista frakcióját is. 
Hogy aztán egy jobboldalról imigyen béna kacsává lefokozott Unió mennyire volna nemzetállami érdek, azt ma még talán a magyar kormányfő önmagának sem igazán tudná megmagyarázni.
Szerző
Friss Róbert