Az ember, akiből pénztárca lett

Élt egyszer egy szegény ember és a felesége. Igazából nem voltak szegények, csak mindig többet akartak. Egy este az asszony tervezett egy jó kis gázpacsót, de nem volt otthon andalúz hagyma. Hogy a Jóisten tegye a pipogya urát ide meg oda!, gondolta mérgesen. Tele volt már a cipője a nélkülözéssel. Épp hazaérkezett az ember.

- Ha tudnád, anyjuk, mi történt! Vége a szegénységünknek.

- Ugyan ne fitogtasson már! – förmedt rá az asszony.

- Már hallgass ide. Ahogy jövök hazafelé, mit látok az út közepén? Benn rekedt a sárba egy apró kis kocsi. A kocsi előtt két mókus, benn meg egy kis királynő ült, aszongya nekem: „Jó ember, segítsd már ki ezt a tragacsot a sárból! Nem bánod meg.”

„Már hogyne segítenék!” – mondok, azzal megcsippentettem a kis verdát mókusostul, és kikaptam a sárból. Hálából töviről hegyire kikérdezett, van-e feleségem, hogy gazdag vagyok-e, ilyesmi. Mondok, én biz’ szegény vagyok, mint a templom egere.

„No, ha szegény vagy, mondd meg otthon, kívánjon az asszony három dolgot, és az rögtön teljesülni fog.”

- Ne tréfáljon már kend – prézsmitált az asszony.

- Csak próbáljuk meg. Kívánj valamit.

- Ó, bárcsak egy nagy rőfös kolbász kerülne ide! - abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy lábos, akkora rőfös kolbásszal, hogy lelógott a szélén. Az ember rágyújtott egy Hungáriára, hogy stimulálja az agyát. Hát amint benyúlt a tűzbe lángot venni, olyan ügyetlenül tette, hogy leverte a lábost.

- Ó, maga balfék! Változna inkább egy puszta teli bugyellárissá!

Hát ahogy kimondta, dagadni kezdett az ember nyaktól lefelé, és egy degesz buksza lett belőle. Megörömködtek, azon nyomban rendeltek a Costesból marinált malachúst, desszertnek meg napraforgófagylaltot. Attól kezdve nem volt határa gyarapodásuknak: bútort vettek, házat garázzsal, bele merdzsót, szereztek a tárcában dagadó pénzből szántót és szőlőt, ásványvízpalackozót és szállodaláncot. Elég volt bármit megkívánniuk, a bugyelláris azonnal kiadta az árát.

Történt egyszer, hogy az ember véletlenül egyszerre két Davidoffra gyújtott rá. A nikotintól úgy megstimulálódott, hogy ráébredt: nem tudja, honnan ered az a töméntelen pénz. Megneszült, mi lesz, ha a pénzforrás egyszer mégis csak igényt támaszt a jussára. Istenkém, mi legyen. Odakiáltotta az asszonyt, az meg olvasta a Lokált, és eszébe jutott, hogyan tűntek el Al Capone mosodáinak tulajdonosai. Volt pár önállósodó Putyin-stróman esete is. Hamar megkeseredett a mazsolás nugát a szájukban.

Volt még egy kívánságuk, addig nem tudták eldönteni, mit kérjenek: volt már yachtjuk Pireuszban, a gyerekek médiaportfólióval játszogattak a kisszobában.

- Csak ezt a bugyellárist vegyük le a nyakam alól - nyögött az ember. De az asszony csak tépegette, kapirgálta a bőrt.

- Ezt itt jól körbe lehet vágni. Kicsit legfönnebb a nyaka alól lecsippentünk.

Az ember húzódozott. Perlekedni kezdtek: az forszírozta volna a dolgot, de az asszony csak orrolt.

- És a lyány zrt-je? A fiú erőművei?!

Végül azonban bele kellett nyugodnia, hogy a bugyelláris váljon vissza szerelővé. Ahogy kimondta a szót, rögtön lelappadt az ember dereka megint. Bánatukban a kolbászmaradékot befalatozták. Hamar megbékültek, és attól fogva szegénység miatt többé nem civódtak. Dolgoztak, a lányok meg újra a fonóban daloltak. Tán még ma is élnek, ha meg nem haltak.