Falusi Aphrodité

A fehér gumicsizmás nő szinte óramű pontossággal érkezik tizenegy órakor, egy fekete labradorral és egy zsemleszínű keverékkel. Mindkét kutyát hosszú, redőnygurtniszerű pórázon vezeti, több-kevesebb sikerrel, mert a két szár itt-ott keresztbe szeli egymást, a kutyák pedig egyik árokparttól a másikig kalandoznak a tágas térben.

Gazdájuk rendszerint csinos, testre feszülő nadrágot visel, nyáron rövidet, „forrót”, ha úgy tetszik, s a telt idomokat hangsúlyozó kellemes blúzokat.

Ilyenkor az utca népe kicsit megélénkül.

Valamilyen különös csoda folytán majdnem mindig ekkortájt jön felénk a mezőőr, harsány zöld terepjáróval, letekert ablakokkal. Fekete távcsövét a dombra tartó földútra szegezi, mintha a tolvajokat nézné kötelességtudóan, pedig mindenki tudja, hogy errefelé nemigen vannak tolvajok. Itt, a falu szélén, a házaktól távol több kis konyhakertet is művelnek, főként idősek, s még soha egyetlen paradicsomnak vagy kaporszárnak nem kélt lába, pedig se körbekerítve, se bekamerázva nincsenek a kicsi parcellák. Még az a pár cukkini is érintetlen maradt, amelyik az árokpartra csordult ki a buja esőzések után. Szilva se tűnik el a fáról csak úgy, ha valaki szedni akar az út szélén, az bekopog a házakba, megkérdi, vihető-e a ringló, mert hiába közterület, az itteni hagyomány szerint a közös fa termése azé, akihez a legközelebb esik. De mert ezek a szilvák apró szeműek, kesernyések, még a magot is csak hosszas műveletek után lehet kihámozni a közepükről, így se gombócba, se lekvárba nem valók.

Így aztán nincs is csodálkozni való azon, hogy a szilvákat leginkább férfiak gyűjtik, akik - különös véletlen –, általában szintén délelőtt érkeznek pöfögő robogókkal vagy vázas biciklivel, mintha a nap ekkor sütné legkevésbé az árokpartot. Gondosan elhelyezik a kitisztított fehér festékes vödröt vagy a nagyáruházban a narancsok mellé ajándékul kapott tízliteres tartályt, mert errefelé igazi műanyag vederre nem áldoz külön pénzt senki, és komótosan gyűjteni kezdik a cefrébe való szilvát. Nem kapkodnak, idejük mint a tenger, szünetet pedig épp akkor tartanak, amikor nagy sebbel-lobbal megérkezik a dombról a fehér gumicsizmás nő.

Lám, az ősz hajú szódás is ekkortájt kanyarodik ebbe az utcába minden kedden és pénteken, gondosan letakarított platós kocsijával, glédába állított ládákkal, bennük a gyöngyöző szikvizekkel, amik mintha izgatottabb buborékokat rajzolnának a nyújtott palackok belső falára, átvéve mintegy gazdájuk belső borzongását. S ni, a „disznós ember” is épp most látja idejét, hogy errefelé tegye tiszteletét, s leborítsa a malackák elé a cukrászdából kapott, zárás után a pultokban maradt, kiszáradt tésztájú citromtortákat, puncsszeleteket, zserbókat és minyonokat.

Sokáig nem tudtam, hány éves lehet a fehér gumicsizmás nő, mert csak távolról, elsuhanva láttam. Aztán egyszer szembe jött velem az utcán, s megállapítottam, hogy kortalan.