Falusi Aphrodité

A fehér gumicsizmás nő szinte óramű pontossággal érkezik tizenegy órakor, egy fekete labradorral és egy zsemleszínű keverékkel. Mindkét kutyát hosszú, redőnygurtniszerű pórázon vezeti, több-kevesebb sikerrel, mert a két szár itt-ott keresztbe szeli egymást, a kutyák pedig egyik árokparttól a másikig kalandoznak a tágas térben. 
Gazdájuk rendszerint csinos, testre feszülő nadrágot visel, nyáron rövidet, „forrót”, ha úgy tetszik, s a telt idomokat hangsúlyozó kellemes blúzokat.
Ilyenkor az utca népe kicsit megélénkül.
Valamilyen különös csoda folytán majdnem mindig ekkortájt jön felénk a mezőőr, harsány zöld terepjáróval, letekert ablakokkal. Fekete távcsövét a dombra tartó földútra szegezi, mintha a tolvajokat nézné kötelességtudóan, pedig mindenki tudja, hogy errefelé nemigen vannak tolvajok. Itt, a falu szélén, a házaktól távol több kis konyhakertet is művelnek, főként idősek, s még soha egyetlen paradicsomnak vagy kaporszárnak nem kélt lába, pedig se körbekerítve, se bekamerázva nincsenek a kicsi parcellák. Még az a pár cukkini is érintetlen maradt, amelyik az árokpartra csordult ki a buja esőzések után. Szilva se tűnik el a fáról csak úgy, ha valaki szedni akar az út szélén, az bekopog a házakba, megkérdi, vihető-e a ringló, mert hiába közterület, az itteni hagyomány szerint a közös fa termése azé, akihez a legközelebb esik. De mert ezek a szilvák apró szeműek, kesernyések, még a magot is csak hosszas műveletek után lehet kihámozni a közepükről, így se gombócba, se lekvárba nem valók. 
Így aztán nincs is csodálkozni való azon, hogy a szilvákat leginkább férfiak gyűjtik, akik - különös véletlen –, általában szintén délelőtt érkeznek pöfögő robogókkal vagy vázas biciklivel, mintha a nap ekkor sütné legkevésbé az árokpartot. Gondosan elhelyezik a kitisztított fehér festékes vödröt vagy a nagyáruházban a narancsok mellé ajándékul kapott tízliteres tartályt, mert errefelé igazi műanyag vederre nem áldoz külön pénzt senki, és komótosan gyűjteni kezdik a cefrébe való szilvát. Nem kapkodnak, idejük mint a tenger, szünetet pedig épp akkor tartanak, amikor nagy sebbel-lobbal megérkezik a dombról a fehér gumicsizmás nő. 
Lám, az ősz hajú szódás is ekkortájt kanyarodik ebbe az utcába minden kedden és pénteken, gondosan letakarított platós kocsijával, glédába állított ládákkal, bennük a gyöngyöző szikvizekkel, amik mintha izgatottabb buborékokat rajzolnának a nyújtott palackok belső falára, átvéve mintegy gazdájuk belső borzongását. S ni, a „disznós ember” is épp most látja idejét, hogy errefelé tegye tiszteletét, s leborítsa a malackák elé a cukrászdából kapott, zárás után a pultokban maradt, kiszáradt tésztájú citromtortákat, puncsszeleteket, zserbókat és minyonokat.
Sokáig nem tudtam, hány éves lehet a fehér gumicsizmás nő, mert csak távolról, elsuhanva láttam. Aztán egyszer szembe jött velem az utcán, s megállapítottam, hogy kortalan.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2018.08.31. 09:28

Nagy Imrének mennie kell?

Akik ma rácsodálkoznak arra, hogy a jelenlegi kurzus Nagy Imre távozását tervezi a Parlamenttől, feledékenyek. Szembe találkoztunk ezzel a gondolkodásmóddal már akkor, amikor 1996-ban születésének 100. évfordulóján hat országgyűlési képviselő - Donáth László (MSZP), Mécs Imre (SZDSZ), Rajk László (SZDSZ), Szekeres Imre (MSZP), Vitányi Iván (MSZP) és Zwack Péter (független) - Nagy Imre emlékének törvénybe iktatását kezdeményezte. A törvényt 167 képviselő szavazta meg, nemmel szavazott 77, tartózkodott 64. Az MSZP képviselőin (voltak közöttünk olyanok, akik nemmel szavaztak) kívül két SZDSZ-es és két kisgazda képviselő támogatta a javaslatot. Álljon itt mementóul az akkori előterjesztés néhány mondata.
„DR. SZEKERES IMRE (MSZP): Az előterjesztők kezdettől arra törekedtek, hogy Nagy Imre, az 1956-os forradalom és szabadságharc miniszterelnöke emlékét megörökítő törvény az 1956-os forradalmat és szabadságharcot és az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításának emlékét megörökítő cikkelyekhez hasonlóan széles körű, többpárti konszenzussal kerüljön a parlament elé. Sajnos ez az elképzelésünk többszöri kísérletünk ellenére nem valósulhatott meg. Különösen zavaró ez a tény annak ismeretében, hogy 1990-ben még konszenzus volt a pártok között abban, hogy a már említett, 1956-ról szóló törvény tartalmazza Nagy Imre emlékének megörökítését is. Előttünk máig sem ismert, hogy akkor kik és milyen szándékkal akadályozták meg ezt a szavazás előtti napon (...)
Nagy Imre tragikus nagysága abban áll, hogy élete döntő pillanatában fel tudott magasodni, és egy történelmi percben tudatosan vállalva a mártíromságot, végleg szakított valamivel, ami hazug volt. 1953-ban, amikor miniszterelnök lett, mélységesen hitt az általa meghirdetett politikában, és az emberek is hittek benne. Az általa meghirdetett és akkor új szakasznak nevezett politika a gazdasági reformokért, a társadalmi igazságtalanságok, a törvénytelenség ellen harcolva jutott el a teljes emberi újjászületésig, addig a szilárd elvhűségig, amellyel 1955 tavaszi leváltása után is kitartott programja mellett, és megtagadta, hogy állítólagos hibáiért hamut szórjon fejére. 1955-től Nagy Imre neve a humánus, a nemzeti és a demokratikus szocializmus lehetőségének és programjának jelképe volt. De sem mint a földosztó miniszter, sem mint az új szakasz miniszterelnöke nem tudott kilépni a kommunista rendszer ideológiai, politikai és uralmi viszonyaiból. Nem is tehette, hiszen maga is elfogadta a rendszer lényegét. Nagy Imre élete éppen attól emberi és történelmi, hogy nem egységes. Ha Saulus megmaradt volna keresztényfaló római ügynöknek, ma senki sem tud róla, de a damaszkuszi úton Paulus lett belőle. Attól, hogy ezen az úton nálunk hat-hét éve igen nagy a tülekedés, még létezett valóságos megvilágosodás (...)
1956. október 23-án este a forradalom egyik legszebb pillanatában tízezrek követelték a Parlament előtt Nagy Imrét az ország élére. Előbb megakadályozta, hogy a felkelés gócait katonai erővel verjék szét, majd elismerte a népi megmozdulás demokratikus és nemzeti céljainak jogosságát, végül kinyilvánította a többpártrendszert és az ország semlegességét. Nem adta nevét a forradalom kegyetlen, véres letöréséhez. A letartóztatás, elhurcoltatás, a börtön, majd a mártírhalála vállalásával ország-világ előtt ő hitelesítette, hogy a szabadságjogokért vívott önvédelmi harc demokratikus célkitűzései az egyetemes emberiség legnemesebb törekvéseiben gyökereznek (...) 
Nagy Imre jelképes személy a magyar történelemben, nyilván vannak, akik vitatják eszményét az értelmesen és demokratikusan megvalósítható szocializmusról, de ők sem vitathatják emberi, politikusi tartását. Azon tragikus életű államférfiak sorában áll, akik mint Batthyány vagy Bajcsy-Zsilinszky, nem akarták politikai eszméjüket elválasztani a haza, a nép sorsától. Nagy Imre az 1989-90-es rendszerváltás jelképe is. Az ő és társai koporsójánál mondta ki a magyar társadalom az ítéletét a múltról, és tett ígéretet a jövendő generációk számára. ”
Nagy Imrét egyszer már megpróbálták kiradírozni az emberek emlékezetéből, akkor sem sikerült, mert az igaz emberek emlékét megőrzi az emlékezet. Az MSZP akkor jár el méltóan, ha mindent megtesz azért, hogy Nagy Imre ott maradjon, azon a helyen, ami őt megilleti: a Parlament előtt. Nem engedünk '48-ból, '18-ból és '56-ból!
Szerző
Szekeres Imre

Bevka, a pöröly

Nem tudom, sima bónusz-e, vagy eleve így volt kitalálva, mindenesetre igen szép találat, hogy az - amúgy eléggé szovjet avantgárdosan hangzó - bevka légypapírján elsőként a CEU ragadt fenn. 
Az úgymond bevándorlást segítő tevékenységet végző szervezetek megalázására és ellehetetlenítésére kiötölt különadó korábban senkit sem talált el, mert a célkeresztbe került civil szervezetek felvették a kesztyűt, és dacosan kijelentették, ez a marhaság őket nem érinti. Amire viszont senki sem számított, hogy az évek óta gyötört Közép-Európai Egyetem ezen a ponton adja fel, és adótanácsadói ösztönzésére eláll két fontos programjától, azt remélve, hogy így nem veszik üldözőbe az újabb tébollyal. 
Nem tudjuk, persze, hogy most valóban az OSI távozta után teljesen magára maradt egyetem összeomlásának vagyunk-e tanúi, vagy van a lépés mögött valami alkuféle, hogy eztán végre megkaphatják az ezerszer megszolgált, de mondvacsinált okokkal folyton visszatartott működési engedélyt, és egy darabig hagyják őket dolgozni, javítani a magyar felsőoktatási statisztikákat. Az viszont biztos, hogy bárhogy lesz is, a bevándorlási politikák kutatási programjának és a regisztrált menekültek egyetemi oktatásának lemondásával a CEU teljesítette, amit a NER elvárt tőle. Hogy ne legyen sebezhetetlen, ne legyen erkölcsi mérce, ne legyen a megkarcolhatatlan szakmaiság szimbóluma. Ellenben legyen csöppet megfélemlíthető, engedjen egy kicsit az elveiből, ha a mérleg másik serpenyőjében a nyugalom van. 
Ebben az a legrosszabb, hogy érthető. Nyolc év kirekesztés, szellemi karantén és fizikai megfosztatás után sokan elfogadnának némely alkukat, csak legyen végre egy kis béke. Ananya Azadnak, a hazájából elüldözött bangladesi újságíró-hallgatónak azonban baromi nehéz lesz ezt az álláspontot elmagyarázni.
Szerző
N. Kósa Judit