Sebes György: Napló kutyával

Publikálás dátuma
2018.09.02 12:53
SVÁBY ANDRÁS ÉS VÉDJEGYE, KARCSIKA
Fotó: HETI NAPLÓ SVÁBY ANDRÁSSAL FACEBOOK-OLDAL/
Az a múlt hét végi vasárnap, amikor ízelítőt kaptunk az őszi időjárásból, meghatározónak bizonyult. Az egymással versengő tévék ugyanis rögtön másnap elkezdték az őszi műsorrendet. Még az sem számított, hogy a héten - elviselhetőbb kivitelben - visszatért a nyár, a kereskedelmi adóknál sok minden megváltozott. Természetesen függetlenül a klimatikus viszonyoktól, viszont magyarázatot sem adva arra, hogy miért augusztus 27-én és miért nem szeptember 2-án indították az új programokat. Ez maradjon is a nézők mindenkori etetéséért felelős szakemberek titka, egyelőre amúgy sem a héten startolt műsorok szolgáltatnak témát: érdemes kicsit kivárni, mi lesz belőlük.
Ezúttal tehát egy olyan tévéssel és hetente jelentkező összeállításával foglalkozunk, aki és amely négy évszakra hitelesített. Nem is tartott egy pillanatig sem nyári szünetet, mi több, nem is látszott rajta az uborkaszezon, ami elég nagy szó egy aktuális magazinnál. Már csak ezért is megérdemel minden dicséretet az ATV-n vasárnap esténként jelentkező egyórás Heti Napló Sváby Andrással.
Nem titok, Svábyt régóta ismerem. Igaz, az utóbbi húsz évben ritkán találkoztunk, viszont újságírói pályájának kezdetén egy rövid ideig együtt is dolgoztunk. Azon nagyon tehetséges fiatalok közé tartozott, akik a Magyar Televízió rövid életű - második számú - hírműsorában, az Egyenlegnél megmutatták, övék lehet a jövő. Több kollégájához hasonlóan ő is külsős volt, fő munkahelyének a Magyar Rádió Krónikája számított, onnan küldték ki rövid időre Pekingbe tudósítónak. Egy év után azonban hazajött, tovább krónikázott és amíg lehetett, bedolgozott az Objektív című - két év után ugyancsak megszüntetett - háttérműsorba. Mindez azonban jó alapot adott neki. Egy életre megtanulta a riporteri szakmát, és azt, hogyan kell korszerű hír- és háttéranyagokat készíteni.
Ezért lehetett alapítója az 1997-ben induló két nagy kereskedelmi csatorna egyikének, a TV2-nek (amely akkor még egészen más volt, mint napjainkban). Legfontosabb "találmánya" a Napló, ami akkor valódi konkurenciája volt az MTV-n még látható, de egyre inkább ellaposodó A Hét című műsornak. Vezette a Jó estét Magyarország! című adást is, abban készített nagy feltűnést keltő - és kisebb botrányt kavaró - interjút Orbán Viktorral. 2000-ben régi barátjával, közvetlen rádiós és tévés munkatársával, Kereszty Gáborral saját műsorkészítő céget alapított. 2007-ben aztán időlegesen véget ért újabb tévés karrierje, kilépett a TV2-től és majdnem tíz évnek kellett eltelnie, hogy ismét műsora legyen. Közben néha nem tudott ellenállni a celebség kihívásainak, olykor főzött, el is vált, de sokkal többet nem lehetett tudni róla.
Tavaly március óta azonban minden vasárnap látható az ATV-n az egykori TV2-es Napló átformált, megújított változatában, amelynek létrehozásában - producerként - nagy szerepe volt Hajdu Péternek. Viszonylag kis csapattal, de nagyon profin és koncepciózusan készül az adás. Vastagon foglalkoznak politikával, de nem csak azzal. Közérdekű témákat igyekeznek feldolgozni, de közben nem szűkölködnek érdekességekben, ritkaságokban sem. Céljuk - amit el is érnek -, hogy a képernyő elé szegezzék a nézőket.
A legutóbbi adásban először annak jártak utána, miért "fogyóeszköz" Magyarországon a pártelnök. Hiszen az áprilisi parlamenti választás óta Gyurcsány Ferencen kívül távozott posztjáról az összes ellenzéki vezető. Legutóbb Szél Bernadett, így az ő sorsa nagyobb teret is kapott a riportban. Utána képet kaptunk arról, hogy szinte mindent elönt a szemét. Megrendítően emlékeztek a műsorban a múlt héten elhunyt Székhelyi Józsefre, annak az interjúnak néhány - korábban kivágott - részletével, amelyet halála előtt nem sokkal adott Svábynak. Végül szó volt a mobiltelefonok változásáról.
E négy téma rövid ismertetése is jelzi a szerkesztési elveket. Ebben a műsorban elfér egymás mellett a kemény pártpolitika és a szociális helyzet, a ritkaságok bemutatása és az emberi sorsok feltérképezése. Az utóbbi időben ennek jegyében láthattunk helyzetképet a Hős utcai gettóról, a vízi-mentők munkájáról és olyan emberekről, akik repülők, vagy éppen metrókocsik utolsó járatait irányították.
A profizmus mellett nem hibátlan egyik adás sem. Ha például egy riportnak vége van - mert Szél Bernadett kimegy és becsukja az ajtót -, akkor már nem szabad megjelennie a riporternek egy zárszóra (noha ez minden anyag végén így történik). Dicséretes, hogy ifjú tehetségek munkáit is leadják, de tévében olyat nem mondhatunk, hogy "az alábbi felvételen", ezt ki kell javítani. Az egy-egy kérdésről minden adásban ismétlődő szavazás pedig gyakran erőltetett, érthető, hogy a szponzorok és reklám miatt van rá szükség, de sok időt vesz el az értékes műsoridőből.
Mindezzel együtt példamutató a Heti Napló. Sváby valóban remekül tartja össze a csapatot, tehetséges riportereket válogatott maga mellé és politikusan, ugyanakkor ízléssel állítja össze az adásokat. Így még a műsorvezetői asztalon ülő kutyát is elnézzük neki. Elhisszük, hogy Karcsika nagyon intelligens és szeretik egymást, de azért ez túlzás. Valószínűleg olyan neki a kutya, mint Tvrtkonak a sapka. Védjegy. Bár nélküle is jó lenne.
2018.09.02 12:53
Frissítve: 2018.09.02 12:53

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10