Sebes György: Napló kutyával

Publikálás dátuma
2018.09.02. 12:53
SVÁBY ANDRÁS ÉS VÉDJEGYE, KARCSIKA
Fotó: HETI NAPLÓ SVÁBY ANDRÁSSAL FACEBOOK-OLDAL
Az a múlt hét végi vasárnap, amikor ízelítőt kaptunk az őszi időjárásból, meghatározónak bizonyult. Az egymással versengő tévék ugyanis rögtön másnap elkezdték az őszi műsorrendet. Még az sem számított, hogy a héten - elviselhetőbb kivitelben - visszatért a nyár, a kereskedelmi adóknál sok minden megváltozott. Természetesen függetlenül a klimatikus viszonyoktól, viszont magyarázatot sem adva arra, hogy miért augusztus 27-én és miért nem szeptember 2-án indították az új programokat. Ez maradjon is a nézők mindenkori etetéséért felelős szakemberek titka, egyelőre amúgy sem a héten startolt műsorok szolgáltatnak témát: érdemes kicsit kivárni, mi lesz belőlük.
Ezúttal tehát egy olyan tévéssel és hetente jelentkező összeállításával foglalkozunk, aki és amely négy évszakra hitelesített. Nem is tartott egy pillanatig sem nyári szünetet, mi több, nem is látszott rajta az uborkaszezon, ami elég nagy szó egy aktuális magazinnál. Már csak ezért is megérdemel minden dicséretet az ATV-n vasárnap esténként jelentkező egyórás Heti Napló Sváby Andrással.
Nem titok, Svábyt régóta ismerem. Igaz, az utóbbi húsz évben ritkán találkoztunk, viszont újságírói pályájának kezdetén egy rövid ideig együtt is dolgoztunk. Azon nagyon tehetséges fiatalok közé tartozott, akik a Magyar Televízió rövid életű - második számú - hírműsorában, az Egyenlegnél megmutatták, övék lehet a jövő. Több kollégájához hasonlóan ő is külsős volt, fő munkahelyének a Magyar Rádió Krónikája számított, onnan küldték ki rövid időre Pekingbe tudósítónak. Egy év után azonban hazajött, tovább krónikázott és amíg lehetett, bedolgozott az Objektív című - két év után ugyancsak megszüntetett - háttérműsorba. Mindez azonban jó alapot adott neki. Egy életre megtanulta a riporteri szakmát, és azt, hogyan kell korszerű hír- és háttéranyagokat készíteni.
Ezért lehetett alapítója az 1997-ben induló két nagy kereskedelmi csatorna egyikének, a TV2-nek (amely akkor még egészen más volt, mint napjainkban). Legfontosabb "találmánya" a Napló, ami akkor valódi konkurenciája volt az MTV-n még látható, de egyre inkább ellaposodó A Hét című műsornak. Vezette a Jó estét Magyarország! című adást is, abban készített nagy feltűnést keltő - és kisebb botrányt kavaró - interjút Orbán Viktorral. 2000-ben régi barátjával, közvetlen rádiós és tévés munkatársával, Kereszty Gáborral saját műsorkészítő céget alapított. 2007-ben aztán időlegesen véget ért újabb tévés karrierje, kilépett a TV2-től és majdnem tíz évnek kellett eltelnie, hogy ismét műsora legyen. Közben néha nem tudott ellenállni a celebség kihívásainak, olykor főzött, el is vált, de sokkal többet nem lehetett tudni róla.
Tavaly március óta azonban minden vasárnap látható az ATV-n az egykori TV2-es Napló átformált, megújított változatában, amelynek létrehozásában - producerként - nagy szerepe volt Hajdu Péternek. Viszonylag kis csapattal, de nagyon profin és koncepciózusan készül az adás. Vastagon foglalkoznak politikával, de nem csak azzal. Közérdekű témákat igyekeznek feldolgozni, de közben nem szűkölködnek érdekességekben, ritkaságokban sem. Céljuk - amit el is érnek -, hogy a képernyő elé szegezzék a nézőket.
A legutóbbi adásban először annak jártak utána, miért "fogyóeszköz" Magyarországon a pártelnök. Hiszen az áprilisi parlamenti választás óta Gyurcsány Ferencen kívül távozott posztjáról az összes ellenzéki vezető. Legutóbb Szél Bernadett, így az ő sorsa nagyobb teret is kapott a riportban. Utána képet kaptunk arról, hogy szinte mindent elönt a szemét. Megrendítően emlékeztek a műsorban a múlt héten elhunyt Székhelyi Józsefre, annak az interjúnak néhány - korábban kivágott - részletével, amelyet halála előtt nem sokkal adott Svábynak. Végül szó volt a mobiltelefonok változásáról.
E négy téma rövid ismertetése is jelzi a szerkesztési elveket. Ebben a műsorban elfér egymás mellett a kemény pártpolitika és a szociális helyzet, a ritkaságok bemutatása és az emberi sorsok feltérképezése. Az utóbbi időben ennek jegyében láthattunk helyzetképet a Hős utcai gettóról, a vízi-mentők munkájáról és olyan emberekről, akik repülők, vagy éppen metrókocsik utolsó járatait irányították.
A profizmus mellett nem hibátlan egyik adás sem. Ha például egy riportnak vége van - mert Szél Bernadett kimegy és becsukja az ajtót -, akkor már nem szabad megjelennie a riporternek egy zárszóra (noha ez minden anyag végén így történik). Dicséretes, hogy ifjú tehetségek munkáit is leadják, de tévében olyat nem mondhatunk, hogy "az alábbi felvételen", ezt ki kell javítani. Az egy-egy kérdésről minden adásban ismétlődő szavazás pedig gyakran erőltetett, érthető, hogy a szponzorok és reklám miatt van rá szükség, de sok időt vesz el az értékes műsoridőből.
Mindezzel együtt példamutató a Heti Napló. Sváby valóban remekül tartja össze a csapatot, tehetséges riportereket válogatott maga mellé és politikusan, ugyanakkor ízléssel állítja össze az adásokat. Így még a műsorvezetői asztalon ülő kutyát is elnézzük neki. Elhisszük, hogy Karcsika nagyon intelligens és szeretik egymást, de azért ez túlzás. Valószínűleg olyan neki a kutya, mint Tvrtkonak a sapka. Védjegy. Bár nélküle is jó lenne.

Tamás Pál: A nagy perem

Publikálás dátuma
2018.09.02. 11:47
A NEMZETI IDEOLÓGIA KRITIKÁJA - Urbán András rendezte a darabot
Fotó: TESZT.RO.
Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, talán Nándorfehérvártól vagy a Rigómezőről származik.
Jól látszik, hogy Közép-Európa ideológiaként, közös élményként mára (vagy csak épp most) elpusztult, vagy elpárolgott. Nem sok maradt meg belőle közös érdekként, a kultúra közös nyelveként. A visegrádi projektpénzeket aki tudja, használja, de senki sem hisz közös víziókban. Alig járunk egymáshoz nyaralni. Kivétel, persze, a horvát tengerpart, s ahogy fogy a pénzünk, felértékeljük a bolgár homokstrandokat. A szlovák, lengyel Kárpátokban, mi pestiek már nem síelünk. S a szülők sem akarnak maguk áldozni az iskolák erdélyi kirándulásaira. Fizessen a minisztérium, ha annyira foglalkoztatják a közös gyökerek. A közép-európai kötőanyag, a német- magyar-zsidó elem kisebbségbe szorult, sokfelé el is tűnt.
Nem foghatunk mindent a Monarchia bomlására, vagy a vészkorszakra. Trianon után mindenütt újraszerveződött a kávéházi kultúra, stabilizálódtak a közösségi italfogyasztás színterei, ahol ott ültek, ha egymással közvetlenül keveset is érintkezve, a geopolitikai vesztesek és győztesek. Mindebből sok minden megmaradt, sőt időnként egy-egy rövid ciklusra ma is működik. De civilizációs összetartó keretként nem felismerhető. A nagy tömbök nemzetiek lettek, s nem is kíváncsiak egymásra. Érdekes módon e kiszáradt egykori tömbök határán még élnek a klasszikus együttműködő, egymásra figyelő Közép-Európa kisebb-nagyobb peremei. Amelyek még mindig tudnak egymásról.

Peremekből új központok

Kialakult a "Nagy Perem": a Vajdaság, a Bánság, a Partium, néhány erdélyi szellemi központ s talán olyan dél-magyarországi egyetemi városok, mint Szeged vagy Pécs, együtt mégis működtetnek valamilyen hálózatot, amely még mindig első osztályú Köztes-Európát produkál - magyarul, szerbül, románul, talán ukránul, sőt még mindig németül is. Feltűnő, hogy ezek a nagytájak igazán a török háborúk után népesedtek be különböző formákban. A kiegyezés után betagozódnak az akkori közös államba és a magyar megyerendszerbe, de ez majd kétszáz éves igen vegyes folyamat eredménye volt, amelyet nem lehet egyszerűen vissza-integrációnak nevezni a korábbi magyar feudalizmusba. A XIX. században is az akkori állam etnikailag legvegyesebb területe alakult ki és stabilizálódott itt, még akkor is, ha erről a poszt-trianoni magyar Délvidék-koncepció nem vett/vesz tudomást.
Tulajdonképpen különböző függőségek változó mozaikja alakul ki, amelyekben eltérő eredetű helyi elitek is létrejöhettek. Az ilyesmihez könnyebb alkalmazkodni, mint valamilyen hierarchia központról leszakadt darabjához. Be és át lehet építeni, újabb mintákat lehet kirakni. A policentrikusság, mint kulturális minta állandósulhat akkor is, ha maguk a központok gyakran változnak. Ezek a területek nem csak a történelmi magyar állam maradékain keresztül véltek "Európához csatlakozni", hanem egyéb kapcsolódási pontokon is. Tulajdonképpen itt alakult ki Európa egyik, persze folyamatosan mozgó, kelet-nyugati határa. Reális frontvonal, amelynek legalább a XIX. századig sokfajta szempontból konkrét szerepe volt. És a front mindig közelebb van a központhoz, az összes helyi néppel együtt, mint a birodalmak bekebelezett, de csak félig megemésztett belső felvonulási területei.
Először a Duna mentén stabil katonai-társadalomszervezeti formációknak tűntek a határőrvidékek. A XVII-XVIII. században a Habsburgok balkáni kavarásához később sem kellett magyar politikai közvetítés. A Bánság telepesei közvetlenebbül érezték magukat az akkori Nyugathoz, az aktívan használt némettel, modern iparukkal, de Nagyvárad kereskedelmével is. Végül a titói Jugoszlávia kulturálisan, de az önigazgatási elméletek európai baloldali forgalmazásával is kiválóan megvolt Kádár nélkül. S ezekben a nagy ciklusokban ugyan eltérő módokon, de az összes helyi nemzeti csoport részt vehetett a mozgásokban. Mindez szinte mindvégig alternatívát jelenthetett a centralizált magyar nemzetállam újraszervezésével szemben, a Monarchián belül és kívül. S ennek során olyan nem-magyar és magyar autonómiák és identitások is stabilizálódtak, amelyekből azután a 60-as évek óta a mostani új "Nagy Perem" kinőhetett.

Közös minta: a független színház

Michael Ignatieff, a CEU rektora utolsó, tavalyi könyvében a megélt globalizációról összegyűjtött interjúkból megállapítja, hogy az online kapcsolatokban is ragaszkodnak az emberek a lokális hálózatokhoz. A globalitást ellenőrizni, áttekinteni nem tudják, ezért fontos hétköznapi világuk áttekinthetőségének a kérdése. Itt közvetlen környezetről van inkább szó, amelyeket talán össze lehet növeszteni olyan nagyobb közösségekbe, mint a "Nagy Perem" (kevéssé tisztelettudóan nevezhetnénk Karimának is). A mi térségünkben is, persze, jelen van már egy globális középosztály, nyelvtudás, külföldi munkák, már vannak távoli utazások, kiterjedt a technikahasználat, de a vonatkozási pontjai, biztonsága, identitása nagyobbrészt mégis helyi maradt. És a "Nagy Perem" itt a helyi értékeknek ad értelmezési tereket. S ez olyankor is lehetséges, ha adott pillanatban éppen nincs meghatározó személyes, vagy bevásárló turizmus, vagy életmódszerű vándorlás az egyes országrészek, tartományok között. Példaképpen, most különösen jól látszik mindebből az együtt művelt független színház. Külön-külön talán hiányzik a tehetségek, források kritikus tömege is. Talán ezért is szorulnak egymáshoz, egymásra. De ami ebből kijön: a maradék "Nagy Perem". Nem egyszerűen az érdektelen sarkokba lerakódott érdektelenség, hanem maga az új minőség. Két példa. Az idei szegedi Thealteren Urbán András rendezésében a szabadkai színház “Az Úr nevében” címen bemutatta a gyűlölet dramaturgiáját. Pesten az agyonvitatott menekültkérdés absztrakció: az emberek véletlenül láthattak muszlimokat a villamoson. Aki ilyesmiről beszél, így vagy úgy, Orbánozik. A Peremen a migránsok ott vannak, elakadtak, eltévedtek, nem engedték tovább őket. A közbeszéd szempontjából a hogyan pillanatnyilag mindegy: visz magával, szinte nem kell írott szöveg hozzá, megy magától, mindenki ismeri a fordulatokat az idegenekről, érveket, ellenérveket, ismeri a saját résztörzsében a helyes beszéd kerítéseit és úgy tesz, mintha ami azokon kívül van, nem is létezne. Az orbáni propaganda itt mellékszereplő, vagy még az sem, ez a kép az idegenekről sokkal régibb, itt talán Nándorfehérvártól, vagy a Rigómezőről származik. Urbán színészei, meg segítő szakértő pszichológusai, történészei bizonyítják, hogy a menekültekről, vagy az iszlámról, nem is idegen hitként, hanem életmintaként az érveket/ellenérveket most könnyen és szenvedélyesen mindenki fel tudja mondani. Urbán meg a szabadkai színház ezért furcsa módon még elnézést is kér (mintha az általuk teremtett tér nélkül ezek az indulatok nem léteznének). Kiváló, hogy a szegedi közönség fegyelmezetten meghallgatta ezt a hangulati robbanást, és utána többektől hallottam, jó, jó, de ebből kicsit kevesebb/rövidebb több lett volna. Tudjuk, ismerjük, de nem forrósítottatok bennünket át.
Szabadkát az a 80-90-es évek fordulóján a Belgrádból felhozott Ljubiša Ristić helyezte el a nagy európai avantgarde térképen. A mester a szó szoros értelmében felszántotta a kisváros színházait, összevonta a társulatokat, játszott a palicsi tó vizén, az akkor még romos, csodálatos szabadkai zsinagógában. Nagy produkciót csinált Az ember tragédiájából és Danilo Kišből. De azután színházi vállalkozása összeomlott. Ő ettől még a szerb színház utolsó nemzedékének meghatározó alakja maradt. A később kinőtt, vagy helyreállított újvidéki és szabadkai nagyszerű magyar társulatok igazi kisebbségi produkciók. Külön-külön néhány színészük van (a szabadkainak éppenséggel négy). Urbán formátumos rendezéseit nagyobb részben magyarországi források, Szeged és ismételten Temesvár magyar színháza társ-finanszírozták.
A Magyar, Urbán András egyik utolsó ottani rendezése valószínűleg a legkeményebb kritikája a nemzeti ideológiának kárpát-medencei színpadon (egy-két este ment 2016-ban a pesti Ódry Színpadon is). A darabot most is játsszák Temesváron, de ha jól értem, nem magyarul kínálják az aktuális publikumnak. A temesvári-szabadkai kooperáció legerősebb, legösszetettebb személyisége most vitathatatlanul Kokan Mladenovic, aki eredetileg képzőművész. Szegeden tavaly és idén is volt rendezése. A most itt látott Sonnet 66, a shakespeare-i 66. szonettre írott darab - amely minden elképzelhető fesztiválon, bemutatón díjat kapott - különleges színházi jelenség arról, hogy ebben a világban fiatalok és öregek, férfiak és nők, alávetettek és hatalommal rendelkezők végül is árvák vagyunk, magukra maradunk. A színészek romániai[?] magyarok, néhányan talán nyelvükben inkább románok. Minden más, a rendezés, a zene, a jelmez, a színpadkép, a mozgás szerb. Közép-európai színpadokon mondhatjuk, hogy igen, ez maradt Közép-Európából, a balkáni színpadi akcióknál a Balkán mitológiáját hihetjük megelevenedni. Szegednek nagy szerencséje van a Thealterrel, és kitalálójával, sokéves irányítójával, Balog Józseffel, hogy a várost, s vele a magyarországi mozgást is beköti a vajdasági, bánsági, partiumi Maradék-Európába. De hát itt sem a színházról van szó.

Tennivalók

A kínai pénzre és technológiára épülő Budapest-Belgrád vasútprojektért a kormány támogatása ellenére is lelkesedni kellene. Hiszen ma alig lehet Szegedről az 50 kilométerre fekvő Szabadkára eljutni. Létezik a régi vasút, de azt két éve a nagy határkerítés-építésnél leállították, s azóta sem jár. Van menetrendszerű busz, de nagyon rossz a menetrend. Pénteken-vasárnap rendesen egy nap alatt ezért nem is lehet megfordulni. És van persze autó, de a főátjárónál, Röszkénél nyáron a sorok kibírhatatlanok (itt vonulnak haza a török vendégmunkások a német városokból). Ezen a tájon összeérnének a nemzeti és nemzetközi projektek. S akárki csinálja, az infrastruktúra újjászervezése iszonyúan kell a mi új Közép-Európánknak.
Már csak ezért sem lenne olyan nagy baj az EU "weimarizációja", ami alatt valamilyen német-francia tengelyt értenénk, fél szemmel azért a keleti Európára figyelve, hogy helyi akarnokok véletlenül se keressenek maguknak két világháború közötti politikai modelleket. Enélkül az újonnan divatos "detrianonizáció" nehezen elképzelhető.
A karimán hagyományosan egymás mellett működtek a helyi nyelvek, de a kölcsönös nyelvtudás fogy. Magától ma egyre kevésbé nő ki a többnyelvűség, keményen tanulni kell. S már az is remek, ha szigetszerűen karban van tartva az aktív nyelvtudás. Ehhez nem elég védeni kisebbségi nyelvként a magyart, szerbet, horvátot és románt, szükség lenne ösztöndíjakkal támogatni a térség nyelveinek második nyelvként való tanulását is. A kisebbség nyelvi képzésének fenntartását a többségi államok úgyis állják. Valamilyen régióépítési ösztöndíjrendszer a második nyelvek felépítését is erősíthetné. Az ezekből levezethető gazdasági és közösségi előnyök nyilvánvalóak. Az ilyen ismeretekért jutalmat, pótlékot lehetne adni.
Közép-Európából, a történelmi nagytájból a perem maradt. S most feltűnően e perembe kapaszkodunk. Biztosító kötelek nincsenek.
Szerző

Bóta Gábor: Álöltözet

Publikálás dátuma
2018.09.02. 11:01

Zsinórban születnek újjá nagy filmsikerek színpadon, sokszor azt sem tudjuk, mi volt előbb, a darab, a film, netán a könyv, de a legtöbben általában a filmre emlékeznek, és ahhoz hasonlítják, amit a deszkákon látnak. Így van ez a Janika esetében is. 
Békeffi István és Stella Adorján 1945 végén írták a darabot, 1949-ben Keleti Márton filmje tette híressé. A címszerepet Turay Ida játszotta, akinek örök szerelme, örök férje és állandó házi szerzője volt Békeffi. Most a Szolnoki Szigligeti Színház adta a Janikát a Városmajori Szabadtéri Színpadon, de az elmúlt évadban műsorra tűzte a Turay Ida Színház és a Pannon Várszínház is. Nemrég a Karinthy Színházban is repertoáron volt. A filmes élményt sokaknak kiegészíthette a Játékszín évtizedekkel ezelőtti produkciója, Udvaros Dorottya remeklésével - Malvin öltöztetőnőként tündökölt benne maga Turay is.
Mitől agyonüthetetlen ez a látszólag csacska történet? Az még hihető, hogy a nagyszerű díva, ünnepelt színésznő otthon éppen egy 14 éves srácot próbál a következő premierhez, kínlódik vele, korábban közölte a direktorral, hogy ez nem megy neki, mert ki a fene hiszi el, hogy ő Janika. Aztán betoppan Amerikából az ott íróként híressé vált férj, aki két hét házasság után lelécelt a messzeségbe, összeszedett kint egy csinibabát, újra akar nősülni, emiatt eszébe jutott, hogy csak el kellene válni. De az nehezen elképzelhető, hogy amikor megpillantja a 15 éve nem látott feleségét - rövidnadrágosan, játékvonattal -, a saját gyerekének hiszi. És ettől hirtelen előtolulnak benne a régi érzelmek, a családalapítási vágy. A színésznő pedig rátesz erre temérdek lapáttal, játszani kezd a férfinak, akibe még mindig szerelmes, és kettős szerepében újra magába bolondítja. Aztán pedig lesz boldog vég.
Ugye, hogy orbitális butaság? A filmet kommentelők között egy hozzászóló totálisan hihetetlennek tartja az álruhás történetet. Például ezt írja: "Ne akarja senki elhitetni, hogy egyből az arcvonásokból, a hangból nem lehet látni, hogy a Janika egy nő, főleg, ha nemsokára meglátja volt feleségét. Nekem ne mondja senki, hogy nem tudja valaki felismerni a volt feleségét, akivel együtt élt (hált) akár 15 év után is."
Igaza van a hozzászólónak? Nyilván. De akkor miért van ekkora sikere ennek a hülyeségnek? Mert még sincs igaza. No, de akkor hogy is van ez? A színházban működnek bizonyos konvenciók, persze, ezeket el is kell hitetni velünk, de nekünk is bele kell menni a játékba, nem szabad bemerevedni, hogy na, ilyen nincs. Az álruha, amiben nem lehet felismerni valakit, pontosan ilyen konvenció. Látható például a Nemzetiben Goldoni Házasság Palermóban című darabja, abban is álruhába kell öltözni ahhoz, hogy a szerelmesek boldogok legyenek. Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékában Rosalinda férfigúnyát ölt magára, egy másik Shakespeare műben, a Szeget szeggel-ben, a herceg húz magára álruhát, hogy jobban kiismerje az embereket.
Beethoven remekművében, a Fidelióban, Leonora férfiruhát ölt, hogy kiszabadítsa börtönbe vetett szerelmét. Nem válik nevetségessé? Minden szereplő ostoba, mert nem ismerik föl: hiszen ez egy nő!? Nem, ez a színházi konvenció, tudjuk, ezt el kell fogadnunk, hogy elragadjon a cselekmény. És ehhez nem elég az álruha, ami önmagában tényleg lehet röhejes. Átlényegülés is kell, igazi színészi teljesítmény, meg összekacsintás színpad és nézőtér között. Sőt, az álruhának jelentése is lehet, a legkézenfekvőbb, hogy ilyen meghasonlásra kényszerülünk a cudar világban.
Bármilyen habkönnyűnek is tűnik a Janika, ez is benne van. Gondoljunk bele, közvetlenül a háború után íródott, ami tömegesen szakított szét családokat, ahogy aztán 1956 is. Hányan, de hányan hittek abban, hogy halottnak nyilvánított, vagy a messzeségbe vándorolt hozzátartozójuk egyszer csak felbukkan, és jóra fordulnak a dolgok. A maga bohókás, érzelmes módján ebbe trafál bele a Janika. Könnyedén elvicceljük azt, amin legszívesebben sírnánk. Rafinált módon móka tárgyává teszi elég gyakori tudathasadásos állapotunkat.
A szolnokiak előadásának első felvonása után kedvem lett volna elmenekülni. Könnyedség helyett erőlködést tapasztaltam, a nézőtéren sűrű nevetés helyett ritkákat, bávatag tekinteteket. De jó, hogy nem lógtam meg, mert aztán bedöccent a produkció. A végére meg is szerettem, mint a közönség. Kertész Marcellát elkapta a hév a színésznő szerepében. Érzékeltette, hogy nem babra megy a játék, élet-halál kérdés számára ez a férfi, és azt is, hogy közben mennyire imádja, hogy el képes hitetni vele, hogy ő egy kölyök. Barabás Botond a nagyon fess férj, aki tudatában is van hódító voltának, de aztán kiadós leckét kap. Kimondottan kedvelem Gyöngyössy Katalint a színésznő anyjaként, még mindig szép nőt formál, aki pontosan érti, miért is küzd a lánya. Ahogy felhúzott orrú öltöztetőnőként Gombos Judit is, aki igen jól célzottan odatesz néhány poént. Karczag Ferenc a farkasvakságban szenvedő, némiképp elefánt a porcelánboltban típusú apát adja. Mészáros István a csíziót ismerő, ügyesen lavírozó direktor. Túri Erzsébet elegáns, békebeli, polgári miliőt tervezett díszletként, és mutatós jelmezekkel örvendeztet meg. Molnár László rendező nem talál ki semmi kunsztot, a kezdeti döccenők után korrekten levezényli a produkciót. A közönség már nevet, és kicsit meg is hatódik, ahogy ezen a darabon kell.
Szerző
Témák
színház álruha